– Ma délután rajtad a sor, én épp eleget nosztalgiáztam – rohan le köszönés helyett Dezső bácsi (dehogy Dezső bácsi, hanem Esti). Egészen zavarba jövök, eddig ő volt a kalauz, de mi lesz most? Hova az ördögbe vigyem? Neki ott volt a Hadik, a New York, hát nekem? Nincs is törzshelyem. Igazán. Persze van egy hely. Egészen otthonos…
Mondhatni emlékcsalogató (legalábbis nekem), de nincs libériás garcon, se művészszalon. Van helyette kutyanyelv az asztalon, kellemes a kávé, télen pedig a krampampuli. – A Ponyvaregénybe esetleg benézhetünk – javallom félénken.
– Akkor hát, indulás! – mondja kicsattanó mosollyal, teátrálisan karját nyújtja, kilép és: – Merre tovább?
Nem megyünk messzire, mármint a Móricz Zsigmond körtértől, hiszen ma itt találkozunk. Ezért (is) szeretem ezt a helyet, alig tíz perc alatt odaérni a Bercsényi utcába, csak legyen figyelmes az ember, hogy el ne szaladjon a lefelé vezető kis ajtó előtt. Apró helyiség fogad minket, szőnyegek és fotelek otthonossága, könyvespolcok, szolid félhomály. Semmi túlzó csillogás, semmi feszengés, biccentés a pult felé. Körben megszokottan iszogató vagy társasjátékozó törzsvendégek. Kerek kis asztalhoz ülünk, rajta csipketerítő, telerajzolt és irkált kutyanyelv, no meg a számomra oly kedves újságolvasó-keret. Ez Estinek is ismerős, lapozgatni kezdi a rajta lévő itallapot. Olvasnivaló is egyben, a kávé és a whisky történetétől kezdve novellákig van benne minden. Ötletes és bájos. Ennyire egyszerűen. Századelős hangulat keveredve egy kis romkocsma utóízzel. Két eszpresszót kérünk szokás szerint, a pultos kedélyes és barátságos, hamarosan érkezik a feketénk, pohár vízzel, csomagolt aprósütemény a csészealjon. (Az ár is barátságos, a 300 forint per eszpresszó mégiscsak jobban illik az egyetemista pénztárcához, mint a New York ünnepélyes keretei.)
– Miért épp ez a hely? – kérdi Esti, somolyogva szürcsöl a kávéból, és tudom, csak provokál, hiszen ismer annyira, hogy már mióta átléptük a küszöböt, tudja a választ. – Melyik három dolog jut rögtön eszedbe, amiért szereted? (Hm. Vártam a kérdést, végül is ez a kedvenc játékunk: rögtön felelni, azonnali asszociáció, cselesen húzza elő az emberből a legfontosabb dolgokat.)
– Az öröm, amikor megtaláltam magamnak – kezdem sorolni. – Mert régóta kerestem egy helyet, ahol leülhetek egy kávéra, vagy ebédelni, vagy épp csak inni egyet a barátaimmal. Ahol üldögélhetek csendben, egyedül és írhatok egy könyvespolcok közti szegleten, (sőt akár kölcsönözhetek is könyvet, ha úgy tetszik), vagy éppen bohó kártyapartira ragadtathatom magam egy sokfős társasággal. Egy késő tavaszi, bár hűvös napon találtam ide, épp vizsga után, emlékszem, az eső is csepergett, de szabad voltam és (tudom, giccses) azt hiszem, boldog is. Egyszerűen élveztem az életet adott pillanatában. És ez az érzés tölt el mindig, ha beülök… Ráadásul – jut hirtelen eszembe –, a Ponyvaregénynek van egy étterem része a Kopaszi-gáton, ami egyben – és itt a hatásszünet – vitorlásiskola is.
Hadd magyarázzam meg, hiszen Esti is csak felkacag a kijelentésemen. De mit van mit tenni, az az igazság, hogy a hajósiskola ténye önmagában vonzóvá teszi a helyet, lévén víz- és hajóbolond vagyok, már ördög tudja mióta. – A harmadik dolog, hogy a Ponyvaregény történetek tárháza nekem. Mert egészen olyan a hangulata (a kis asztalokkal, a rézszínű, viasz borította gyertyatartókkal, meg mindennel, amit eddig soroltam), mint gimnazista korom székesfehérvári törzshelyének, egy bizonyos Ribillió Kávézónak, ahol számtalan kedélyes estét, délutánt töltöttem mennyi, de mennyi jó baráttal… Innentől kezdve pedig csak mesélnék, mesélnék, de inkább nem folytatom. – Tehát nem régi a hely, itt nincsenek nagy anekdoták, és nem jártak ide tintásujjúak; minden, ami miatt idehoztalak, csak a magánügyem tulajdonképpen – vonom meg a vállam, és kissé bocsánatkérően nézek Estire.
– Egy kávézónál ez sosem lehet probléma. Hiszen mi tagadás, a te helyed. Számodra vannak itt történetek, és ez már nem is kevés – nagy bölcsen kíván szólni, kicsit túljátssza, nevetünk. – Inkább játsszunk valamit, később ráérünk írni! Sakkozni például az ördög is szeret – mondja végül a tábla után nyúlva. A félelmem oldódik, hát csak megtalálta ő is a helyét. Miközben a bábukat állítjuk azért persze még kajánul hozzáteszi: – Csak a zene ne lenne ilyen pocsék!
Fotó: Kelemen Ádám
