Isteni áldás á la Vonnegut

„Bemutatkozom: a nevem Kurt Vonnegut. 2007-ben elhunyt, kortárs amerikai író vagyok. És csoda, hogy eddig csöndben maradtam” – szólal meg az akkor már legalább húsz perce színpadon lévő öltönyös figura. Az előzményeket és az előadás további menetét tekintve azt kell mondjam, tényleg csoda.

Az előzményekről csupán annyit: három embert látunk a színpadnak nagy jóindulattal sem nevezhető térben – a színészek ugyanis mindenütt jelen vannak: a közönség orra előtt, háta mögött, ölében, feje tetején. Tulajdonképp egy lakásban ülünk – balra a konyha és a fürdőszoba, hátunk mögött a hálószobába vezető folyosó, jobbra a nagypapa csendes kis szobája, a béke szigete. Betolakodók vagyunk egy fiatal pár idilli életében, akik a nem rég elhalálozott papa lakásába költöznek be, hogy színültig megtöltsék azt boldogsággal. A lány dolgozik, a fiú épp állást keres, gyereket akarnak, boldogok, életvidámak, támogatják egymást. Eddig ugyebár semmi izgalom.

Ekkor jön a harmadik. A harmadik, aki végig jelen van, árnyként húzódik meg a konyhaszekrény mögött, kósza pillantást vet az alvó szerelmesekre, néha még meg is szólal: ő van a telefon túlsó végén, a csilingelő ajtó mögött; majd egyszer csak nem bírja tovább és bemutatkozik. „A nevem Kurt Vonnegut.” Ha akár egy sort is olvastunk valaha eme nagyszerű írótól, tudjuk, hogy a darab hátralévő részében semmi jóra nem számíthatunk – a szó legszorosabb értelmében. Vonnegut szellemes, szarkasztikus, fekete humoránál már csak kritikusi éleslátása és az élethez való gunyoros hozzáállása maróbb. És mi éppen ezért szeretjük.

És éppen ezért szereti a közönség is a már említett fordulópont előtt és után is: megkeseríti ugyan a fiatal férj és feleség életét, de gonoszkodása mégsem elítélendő. Ő lesz az idegesítő postás, az unott mozis néni, Zoli – a gaz csábító Ferrarival a hátsója alatt, az idegbeteg taxis, a gőgös rendőr, az eszelős tolvaj, a virtuális valóság kegyetlen tábornoka. S mindezt miért teszi?

Mert a világ ilyen. És mert „Vonnegut mesél egy útról a békéből a háborúba” – ahogy mindig, úgy most is. Borsot tör a szerelmesek orra alá, idegesíti őket, hergeli a közönséget, showman, de azért mégsem. Persze az író szerepében remekelő Vékes Csaba mindent megtesz annak érdekében, hogy jól szórakozzunk, a dolgok pedig a lehető legrosszabbul, mégis mulatságosan alakuljanak, de hála Istennek (vagy Vonnegutnak?) a darab nem megy el a térd csapkodva vihogás és a könnyed, fellengzős mondatokkal való dobálózás irányába. Ahogy a végső morális tanulság sem lesz gondterhes, giccstől csöpögő tanmese az élet nagy kérdéseiről, a szeretetről, meg az összetartásról. Halleluja.

Az Áldja meg az Isten, Mr. Vonnegut éppen jól találja el az arányokat szarkazmus és jó kedélyű vállveregetés, szerencsétlenség és soha ki nem hunyó reménysugár között. A színészek játéka zseniális, a gyakorlatilag nulla díszlettel, ám annál több hang- és fényeffekttel játszó technika nem különben. A végkifejlet, a megoldás a nézőre van bízva, ahogy az életben is. „Azért vagyunk itt, hogy valahogy átsegítsük egymást ezen az izén, akármi legyen is.” Hatásos végszó, hatásos üzenet. Irónia, keserédes szájíz, életszag, meg egy kis útravaló. Van mit zsebre tenni.

Az előadás következő időpontjai: április 16., 18., 19:30, KoMa Bázis

Fotó: Száraz Dénes