Akkor mi ez? Irodalom, édes bogaram!

„Rajtam kívül nincs Isten!” – üvölti töviskoszorúval a fején, eszelős vigyorral az arcán a Krisztusnak öltözött Sade márki, vagy fordítva. Ki tudja. Nem is ez a lényeg, hisz ez csak egy látomás. Egy megbomlott elméjű pap hallucinációja a rácsokon túlról. De hogy került oda, miért erőszakolja meg a halott varrólányt és mit rejt a cella előtti hét doboz? Kiderül a De Sade pennája című előadásból, a Bárka Színházban.

Sade márkit mindenki ismeri. Lehet őt szeretni, vagy éppenséggel gyűlölni. Irtózni tőle és hevesen dobogó szívvel olvasni rettenetes történeteit a szexuális perverzió legmélyebb bugyraiba szállva alá. Vagy – jelen esetben – legalábbis egy elmegyógyintézet gondosan elzárt falai közé. A darab szerint ugyanis ott őrzik a márkit, mint a bölcsek kövét. Kivájva a férges részt a társadalom húsából. A közszemérem többrendbeli súlyos megsértése mellett a vád: elhatalmasodott grafománia – amíg azonban a leglelkesebb olvasók éppen e falak közül kerülnek ki – s itt elsősorban nem a betegekre kell gondolnunk – valahogy nem túl hiteles az ítélet. Egy mélyen hívő pap, egy ártatlan varrólány és sokszor emlegetett vak édesanyja, s az intézet újonnan kinevezett, keménykezű igazgatója – akinek elegáns szigora mögött valójában megannyi fájdalom és keserűség bújik meg, hűtlenkedő, mondhatni nimfomán hitvese miatt. Szép kis társaság – néha az az érzésem, Sade mindközül a legépebb. Ő ugyanis semmi mást nem tesz, mint roppant kreatív elméjében megfogant gondolatait papírra veti – míg engedik neki. Aztán jönnek a ruhadarabok, a cella falai, a vér és az ürülék. „Nálam az írás önkéntelen dolog, mint a folyamatos erekció.” Ez ellen hát nincs mit tenni. Olvasni mindezt azonban már nem kötelező – valahogy mégis mindenki mohón kap a mocskos szavak után.

A sztori sikamlós izgalommal kecsegtet, ám a színészek játéka meghökkentően rosszul indul: bakik, ismétlések, nyelvbotlások, feleslegesen eltúlzott indulatok, izzadtságszagú monológok. Csodálkozva forgok a bársonyszéken: vajon direkt ilyen gyenge a kezdés? Negyed óra múlva aztán minden elsötétül, a redőny mögül pedig felcsendül egy hang, az ördög hangja. És minden megváltozik: ahogy a márki hatással van a környezetére, úgy a de Sade szerepében brillírozó Mucsi Zoltán is hat színésztársaira. S láss csodát, a darab végére eltűnnek a bakik, a színészi játék minden szereplőnél kiteljesedik, katarzis, meg amit akartok. A márki persze megmarad a legerősebbnek, pedig az utolsó negyed órában már jelen sincs a színház terében. Mégis – Damoklész kardjaként lebeg mindenki feje felett, legyen az színész, vagy néző. A darab végét uraló sötétben szinte érezni lehet, ahogy a márki és piszkos gondolatai a székek köré kúsznak és félő, hogy a következő percben mindenkit megkísértenek.

Mucsi egyébként is zseniálisan hozza a figurát, az az érzésem, hogy ha valakinek valaha el kell játszania ezt a szerepet, akkor az ő. Kígyóbőr lakk kabátjában, fekete körmeivel, rizsporos parókájával ő a meg nem értett művész; kristálypohárral a kezében, bort szürcsölgetve és az abbéval játszadozva ő az elegáns, az extravagáns, a perverz; anyaszült meztelen maga a pőre igazság; a minden ártatlanságot nélkülöző hatalmas író, aki az ember szemébe vágja a szavakat, ha fáj, ha nem; a dobozban heverő, s még így is tiszteletet parancsoló élettelen csonk. A Sátán és a Jóisten egy személyben.

A De Sade pennája nem egy életrajzi dráma. Nem a perverzitásra, a szexuális elferdülésre és annak szükségszerű elnyomására és büntetésére van kihegyezve. Az csak hab a tortán. Sade ugyanis nem egy vérszomjas fenevad (valójában talán mégis), hanem elsősorban: író. Egy alkotásában súlyosan korlátozott művész. Egy ember, akit megfosztanak az önkifejezés lehetőségétől. Aki látszólag nem fél semmitől, hiszen nyelvek repkedhetnek ide meg oda, hullhatnak az ártatlan szüzek, lesújthat a bárd, ő sosem könyörög. Egyetlen egy esetben kér, ha az írás forog kockán. Akkor egy pillanatra gyermeki ártatlanság lopódzik a mocsoktól terhes falak közé, Sade pedig a másodperc töredékéig esdeklő és sebezhető lesz. A pap is elbizonytalanodik e változás láttán, zavart lesz és a könnyebb utat választja: elmenekül. A márki pedig visszaváltozik azzá, aki: a fertőn trónoló győzhetetlen király. És filozófus.

Az alkotás folyamatának, a művészi lét mindenhatóságának ábrázolása mellett ugyanis olyan filozófiai kérdések röpködnek az éterben, hogy kedvem lenne azonnal rögzíteni a márki monológjait, majd újra és újra meghallgatni őket. „A boldogság valami erényeken és erkölcsökön túlmutató dolog, valami, ami mélyen bújik meg minden emberi lény bensőjében” – hangzik el az atya és a márki kellemes teadélutáni csevejnek tűnő, mégis véresen komoly párbeszédében, mely mondat akár bekerülhetne az élet című tankönyvbe, per definitionem boldogság, édes gyermekem. Szó esik persze még egy s másról, csak hogy maradjunk a szexualitásnál, a kéjvágy filozófiai megközelítése sem maradhat el, ami nem más, mint a világ (majdnem) egyedüli univerzális létezője – s ha jobban belegondolunk, ezzel nem az egyik legnagyobb igazságot tárja elénk a 18. század eme kiváló lángelméje – Mucsi magyar hangján? De bizony.

Az elmegyógyintézetben (vagy színházban) töltött majdnem három óra után kótyagosan jár-kel a súlyos gondolatokkal magára hagyott néző. Sade márki hatással van rá, ez tagadhatatlan. „Oly soká nézett a fenevad szemébe, hogy maga is azzá változott”– visszhangzik fejünkben a rezignált igazgató egyik utolsó megállapítása az abbéról. Vagy bárki másról. A Sade-dal – s vele együtt az emberi gyarlósággal, esendőséggel és romlottsággal – való szembenézés maradandó sérüléseket okozhat. Épülésünkre váljék, de nem múlik el nyomtalanul az élmény. A márkinak igaza lesz: „bárcsak ilyen egyszerű volna engem elhallgattatni…”

Voilá. De Sade el, függöny le. Vége. (?)

A következő előadás időpontja: április 4., szerda, 19:00.

Fotó: http://www.barka.hu/