Ady-t hallani és megszeretni – nem feltétlenül egy pillanat műve. Súlyos sorai azonban belénk épülnek, helyezkednek, (újra)értelmeződnek és mire feleszmélünk, már gúzsba kötnek. Hát még ha mindehhez társul valami elementáris, ősi dolog is: a zene.
A versek és a zene mellé adott még két roppant tehetséges színész, egy hegedű, és a hangszert megszólaltató mágus, aki egyszerre csalogatja ki a hangszerből és a költeményekből a mélyen megbúvó vallomásokat, sérelmeket, halovány mosolyokat. A Petőfi Irodalmi Múzeum különleges hangulata pedig már csak hab a tortán.
Az intézmény nem először ad otthont ilyen jellegű irodalmi színháznak, hiszen ez a mostani egy trilógia középső része, mely Ady istenes verseit hivatott bemutatni – egy kicsit másképp, vegyük alapul példának okáért a címet: Csodálatos, képes rettenetek. Az esten számos vers zsoltárként hangzik el; mások megzenésítve, énekelve; megint mások, mintha „csak” egy felolvasóesten ülnénk. Mégis több annál.
A két színész ugyanis nem csupán szaval, sokkal inkább játszik. A díszlet mindössze két szék, többre nincs is szükség. Csuja Imre és Fabók Mariann így is tökéletesen megoldja a helyzetet: indulat, elvágyódás, szerelemféltés, bosszú – kézzelfogható a bizsergés a színházzá avanzsált emeleti díszteremben. Az önálló színészi játék ellen semmi kifogásunk nem lehet, a közös szereplés azonban okoz némi rossz szájízt: a költemények szenvedélyes elragadottsága kevéssé érződik a színész és színésznő közötti térben. Kissé távolságtartón, félszegen, néhol pedig kifejezetten esetlenül egymás vállát szorongató, feladatmegoldó színészeket látunk, akik sem nem küzdenek egymással, sem nem rajonganak egymásért. Ha van, ami hiányzik ebből az estéből, akkor az a férfi és nő közti héja-nász.
Ami mindezt helyettesíti és elfeledteti, az a már sokszor említett zene: Balázs Barnabás és hegedűje. Mindaz a szenvedély, ami a két színész közös játékából hiányzik, megvan az istenes versek sorai mellett hömpölygő dallamokban és a zsoltárok fennkölt és visszafogott kíséretében. A művész kettős szerepet játszik: zenész és színész egyben – Csuja és közte szinte nagyobb az összhang, mint a két színész között. Fabók Mariann hangja gyönyörű, alakja kecses, játéka magával ragadó, mégis kívül szorul a férfiak körén. Mintha Ady csak a férfiaknak adná magát.
Az előadás után egyre csak az motoszkált a fejemben, hogyan működik ez az egész megzenésítősdi: leül a művész a hangszerével egy Ady-kötet elé, olvasgat egy kicsit A Sion-hegy alatt és megszületik fejében a zene? Kétlem. Valahogy mégis csak így kezdődik. „Addig van gond, amíg nincs meg a hangnem, amint megtalálom, már megy minden” – mondja Barnabás, aki fiatal kora ellenére komoly zeneszerzői múlttal büszkélkedhet. Ő magát ugyan nem tartja zeneszerzőnek, és talán soha nem is fogja, mégis több, az Ady-esthez hasonló produkció részese volt már, csak hogy egyet említsünk, Márai Füves könyvének jó néhány passzusát is ő látta el zenei alappal. Elmondása szerint sokat köszönhet a zeneakadémiai tanároknak, akik megtanították neki, hogyan lehet zenével színeket, hangulatokat kifejezni; illetve az irodalmi estek rendezőjének, Halmy Györgynek, akivel közösen elemzik és értelmezik a megzenésítésre váró műveket. „A gondolkodás közös. Adynál ugyanis hihetetlenül komplex érzésekről van szó: szerelem és halál egy sorban, egy szóban. Ezzel nehéz megbirkózni.”
Ez esetben mégis sikerült. A színpadon megjelenő hangulatok és érzések életre kelése javarészt ugyanis éppen a zenének volt köszönhető. „Sok energiát emészt fel egy ilyen este – mondja Barnabás –, hiszen van valamiféle ösztönszerűség, valami rituálé jelleg ebben az egészben. Sokszor a színpadon döbbenünk rá valamire, amit addig nem is tartottunk fontosnak. Velünk együtt formálódik a darab, folyamatosan benne vagyunk, megéljük és alakítjuk.”
Éppen ez az, amiért kíváncsi lennék még egyszer erre az estre: vajon egy másik nap, másmilyen hangulatban, más érzésekkel milyen lehet, milyen lenne? Bizonyára teljesen más, mint azon a március eleji estén volt. Más, ahogy Ady is mindig más. Egyszer ős Kaján, másszor Szelid, esti imádság. Kifürkészhetetlen, folyamatosan munkáló vibrálás, lappangó düh és kitörni készülő vulkán. Megszeretni, valóban nem egy pillanat. Ahogy elfelejteni sem.
Fotó: Martin Wanda
