“A szerzőnek nincs értelme, csak a szövegeknek”

Beszélgetés Dragomán Györggyel az Eötvös Collegiumban.

Dragomán György író, műfordító,… és szerdán éppen beszélgetőtárs. Hogy mit tud írni, azt látjuk, olvassuk (A pusztítás könyve, A fehér király). De mit tud mondani, ha valóban az az elve, hogy „a szerzőnek nincs értelme, csak a szövegeknek”?

Kezdjük a legelején. Dragomán Györgyöt talán nem kell bemutatni. Persze a kortárs irodalomban kevésbé vájkálók számára talán mégis. Mint fent említettük, az úriember ír és fordít (Welsh, Beckett, Donnelly), természetesen műveket. Eddigi két regénye A pusztítás könyve és A fehér király nemcsak a kritikai visszhangot illetően volt kiemelkedően sikeres, hanem az olvasók is szerették. (Ez ritka, nemde? Hogy kedvelnek ezt-azt olvasók és kritikusok egyaránt.) Ráadásul külföldön is, Dragomán könyvei mondhatni igazi irodalmi exportcikkek, világszerte körülbelül harminc nyelven jelentek meg. Jelenleg a következő regényein dolgozik, a belőlük már elkészült novellákat folyamatosan publikálja (Holmi, Alföld, Jelenkor, ÉS, Népszabadság, Kritika, Mozgó Világ). Így állunk tehát, erről beszélgetünk. A kész és készülő írásokról. Mert a szerző azt mondja, hogy a szerzőről nem érdemes. De pontosítsunk. A szerző és Szilvási Viktória (EC, ELTE magyar) beszélget, mi pedig: hallgatjuk.

„Valakinek vagy van könyve és író, vagy nincs könyve és nem író.”

Az Eötvös Collegium, mint közeg nem véletlen, sőt otthonos, nemcsak a beszélgetés szervezőinek, hanem Dragomán Györgynek is, hiszen ő maga is itt lakott, tanult, éldegélt, sőt mi több első regénye itt a százéves falak között született (az akkori második emeleti gépterem, 218 és feledik ajtó). A történet tehát itt indul, az írás és a fordítás is; mesél a szerző hosszú átírt éjszakákról (beadandók helyett regény készül), az Angol Műhelyről és a fordítószemináriumok fontos szerepéről. Magáról az íróról több szó ne is essék. Minek, mondja. Esetleg még annyi érdekes lehet, hogy a megírtaknak úgy 20%-a önéletrajzi, de ez is csak egy szám, ha kérdezik, ezt szokta mondani. A többi fantázia. És így jobb dolgozni, ez a szerencse, mert kétféle író van, akinek azt kell megírnia, amit kitalált, és akinek azt, amit átélt. Dragomán az első típus.


„Nagyon sok hangom van, és folyamatosan írok. Négy-öt könyvet egyszerre. Ezek most rövid időn belül kijönnek, évente meg fog jelenni egy-egy.”

A folyamatosan megjelenő novelláknak köszönhetően nagyjából tisztában lehetünk azzal, mit is várhatunk. Persze ehhez az szükséges, hogy Dragomán úgymond „szilánkregényekben” gondolkodjék. Kis formákból alkotni nagyobbakat, ez nagyon megy nekem, mondja. És itt nem csak arról van szó, hogy novellákra bontható A fehér király, hanem új tervekről is: öt-hat apró novellából összerakni egy novellát, s ezeket rakni majd egy kötetbe. Ez a szerkesztési elv. Kicsiből nagyot. A többi regényterv is ezen alapul, a kérdés a hangütés, hogy ki lesz a narrátor, hiszen A fehér király éppen amiatt lehetett ennyire szerethető, hogy egy hiperérzékeny, mindent észrevevő tizenéves kisfiú mesél. Az egyik készülő regény megtartja a kisfiú narrátort, a másikban viszont egy kislány vezeti majd a történetet. Egy kislány, sok mágiával, talán a legtöbb varázslatot tartalmazó könyvem lesz, mondja a szerző. De ez lesz az utolsó gyerekhang, váltani kell erről, nem lehet mindig így írni, ezt is mondja. Készül egy gyerekkönyv, egy zenék inspirálta írásokból összeálló könyv, tehát van min dolgozni. Írni állandóan, ez az egyetlen megkötés, nincs más szertartás, kikötés, feltétel, hiszen akkor túl könnyű lenne ráfogni ezek hiányára a nemírást. Persze befejezni egy művet, azt azért nehéz. Majdnem annyira, mint elkezdeni; „hiszen ott a veszély, hogy mielőtt elkészül, meghalok”. Kedvenc saját írása nincs: minden szöveg fontos, amit befejez. Jövőképe pedig egyszerű: „Ülök és írok”.

Képek forrása:

http://www.flickr.com/photos/penamericancenter/2490258702/
http://gyorgydragoman.com/?language=hu