„Most így bejőve bölcsészkar szaga van”

A Trefort Irodalmi Esték alkalmából december 1-jén az ELTE BTK vendége Kemény István író, költő volt, aki idén ünnepelte 50. születésnapját, s amelyet a Magvető dupla könyvkiadással köszöntött.

Az első pillanattól kezdve otthonosan mozgott az ELTE-s környezetben, hisz egyrészről maga is bölcsészként végzett, másrészt pedig a kérdező Fráter Zoltán a tanára volt. Így rögtön egy kissé belterjes beszélgetéssel indítottak a régi bölcsészkarról: „Mivel ez volt a TTK, ezért az jut eszembe, hogy itt boncolnak. De most így bejőve bölcsészkar szaga van.” – mondta el ennek kapcsán. Megjegyezte, hogy több bölcsész van most, mint anno, majd Fráterrel azon nosztalgiáztak, hogy régen mennyit is jártak a campus egyetlen büféjébe – órák között és helyett. „Volt egy faliújság, ami gyakorlatilag épp úgy működött, mint a Facebook, csak a valóságban. Percenként változtak a kiírások. Ott dobogott a bölcsészkar szíve.” – állapította meg Kemény.

Verseinek felolvasása után arra tértek át, hogy honnan örökölhette indíttatását az írásra. Ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „Olyan család a miénk, ahol mindenki írásra hajlamos; négy nemzedék óta és száz éve ott van a családban, az lenne a fura, ha nem próbálkozom. Valószínűleg belém nem szorult más tehetség, ezért ezt csinálom.” Szó esett arról is, hogy a sok elismerő kritika mellett az esetleges negatív visszajelzéseket hogyan éli meg. „Az bánt pár napig, ha a kritikusnak igaza van. De az sokkal rosszabb, ha azt látom, hogy az illető el sem olvasta, és úgy ír róla.” – mondta Kemény, majd elmesélt egy történetet arról, amikor a kritikus elárulta neki, hogy nem is olvasta a könyvét.

És ha már a könyvnél tartunk, akkor a „bölcsész persze nem mindig olvas, de ha olvas, akkor intenzíven” jelszó égisze alatt kérdezte meg Fráter, hogy milyen irodalmi hatások érték a költőt, aki elmondása szerint magának találta meg például Elliotot, vagy Márquezt, Ady pedig az örök nagy kedvenc. Elmesélte diákkorában történt személyes találkozását az idős költő lakásán Weöres Sándorral, amely egy életre meghatározó élmény volt számára. Az inspirációknál maradva megtudtuk, hogy Kemény István szereti az 50-es évek rock and rollját, de a zenénél a filmek jobban felcsigázzák, különösen Antonioni. Olyannak érzi Antonionit Fellinivel szemben, mint a Márquez és Borges közti különbséget.

A beszélgetés során hiába próbálta meg Fráter bebizonyítani, hogy Kemény költészete bizonytalanságok hangsúlyozására épít, az író a sokadik egyforma kérdésre is tagadón válaszolt. „Én baromira szeretném kimondani a nagy igazságokat, ha kimondanám, hogy nem léteznek, az már egy nagy igazság lenne. Ha szembe jön egy nagy igazság, esküszöm, kimondom.” Vita keletkezett az írók közéleti felelősségvállalásáról is, ám Kemény István tartotta magát ahhoz az állásponthoz, hogy ha a költő arról ír, ami körülötte van, és körülötte gond van a politikában, akkor arról nem csak lehet, hanem kell is írnia.

Az este, mintegy keretbe foglalva a beszélgetést, Kemény István felolvasásával zárult, akinek főiskolai környezetben játszódó prózája befejezésképp még jól szíven ütötte az egyetemista közönséget.