Kertész leszek, fát nevelek – avagy miért érdemes verset írni?

A hiedelmekkel ellentétben a versírás képessége korántsem ritka kiváltság, mindnyájunkban ott lappang a költő.

Jellemes végletek

Azonban a rímfaragás minimalista mestereit és túltengő tanoncait nem csupán a gerinces szervezet törékeny és könnyen kővé dermedő motorja támogatja a tudatmélyi kirándulások során. Sztahanovista agymunka és kíváncsiság- fűtötte lélekbúvárkodás nélkül nemhogy költészet, szépirodalom sem létezne.

Előbbi interdiszciplináris, olvasztótégelyi mivolta az imént képernyőre kergetettek mellett más formában is megmutatkozik. Egy örökkévalóvá nemesedő remekmű megalkotásához ösztönös pedagógiai és pszichológiai érzék, kiemelkedő kreativitás és vizualitás, újítás iránti megszállott vágy, boroshordónyi türelem, valamint végül, de nem utolsó sorban, önfejűség és kitartás szükséges.

A lelki banzájból persze a sötét oldalt sem tanácsos kihagyni, a strófa gyártás mániája kellemetlen mellékhatásokkal járhat. E káros szimptómák közé tartozik például az önzőség, a hullámzó kedély, a lelki változékonyságnak való kiszolgáltatottság, vagy a függőségek felhalmozása. Az, hogy ki mennyit merít a mérleg két serpenyőjéből, személyre szabott, tehát az előnyök és hátrányok aránya nem feltétlenül befolyásolható. Van, akit nem lehet kimenteni a körülmények karmai közül.

Éppen nem gondolok a halálra

Annak ellenére, hogy nem sikerült feltalálnom a poézis spanyolviaszát, a jelenlegi bekezdésben akár pontot is biggyeszthetnék a gondolatmenet végére – már amennyiben szándékomban állna a magaskultúra elérhetetlen trónjára száműzni a költészetet. Ám féleszemben sincs ilyesmire vetemedni, tudniillik úgy vélem, a nyelvi kreativitás őrlángja mindenkiben ott pislákol, és a léleknek keresztelt impulzuskáosz tartalmát mindnyájan szavakba tudjuk önteni. A habkoronát két, valamennyi halandó koponyájában fészket rakó tényező teszi fel tortánk tetejére: az első a rímeléshez elengedhetetlen ritmusérzék, míg a második az illanó egyensúly hajszolása.

Félreértés ne essék, önkényes konklúzióm lényege korántsem a kényszerköltővé avanzsálásban rejlik. Szem előtt tartva a rímhányói hivatás vakondokkal teázó népszerűségi mutatóját, következtetésem reflektorfénye sokkal inkább azon elméletre vetül, mely szerint az alkalmi versírás, a gondolati, érzelmi massza strófákba foglalása mind az egyén, mind a szűkebb közösség számára jövedelmező lehet. Az esetleges pozitívumok álmatlan éjszakáknál is hosszabb sorából kezdésképp halásszuk ki az óramutatók módjára együttműködő ön-és emberismeret duót, akár Csukás István a boldog perceket a téli órák fagyos, fakó tömegéből.

A vitrin és a szeméttelep találkoznak a kocsmában

Illetve lassan a horpadt mellkasú testtel, a lecsóba csapás előtt talán tisztázzuk, hogy egy vers vitrinként, szeméttelepként, továbbá a két véglet keserédes koktéljaként is funkcionálhat. Vitrinként akkor, ha büszkeségünk okát kívánjuk világgá kürtölni, szeméttelepként pedig abban az esetben, ha meg szeretnénk szabadulni a felzaklató nyugalom vagy a stabil bizonytalanság gerjesztette gondolatkatyvasztól. Utóbbi, búskomorabb forgatókönyv realizálódása megdöbbentő következménnyel jár, hiszen a koponyai hulladék versbálába gyűjtve közkinccsé változik – persze ehhez az is kell, hogy ne csak az asztalfióknak írjunk.

Az, hogy az írásunk hangulatvilágát nagyban meghatározó trió melyik tagjával szimpatizálunk éppen, egyrészt nem a mi döntésünk, másrészt pedig a döntéstől függetlenül bátran leszögezhetjük, egy vers széles spektrumú pillanatképet tár elénk az alkotó lelkiállapotáról. Bár humán szakterületen egyenletekkel és képletekkel dobálózni legfeljebb annyira megfontolt lépés, mint távalvó párbajba bonyolódni egy tunya koalával, mégis olybá tűnik, hogy minél sziszifuszibb szorgalommal és minél kendőzetlenebb őszinteséggel dokumentáljuk lírai formában pszichénk állapotát, annál mélyebb önismeretre tehetünk szert.

Közösségi önismeret

A rendszeres versírás nem csak ön-és emberismeret, továbbá empátiafejlesztő tréningnek tökéletes, közösségteremtő erőnek sem utolsó. Legélénkebb és legkedvesebb iskolai emlékeim közé tartoznak a hetedikes és nyolcadikos irodalom órák, amelyeken a fantázia szabad szárnyalásának teret engedő fogalmazások mellett különböző témájú költeményeket is vonalas papírra kellett vetnünk. Az otthon elkészített műveket minden egyes alkalommal felolvastuk a teljes csoport füle hallatára, még a legszendébbekre is sor került. E zseniális tanári húzás növelte a bátortalanok önbizalmát, gyarapította a diákok egymás felé mutatott tiszteletét, felpezsdítette az agymunkát és a kreativitást, oldott órai légkört teremtett, valamint emberközeli, szerethető köntösbe öltöztette a versek kozmoszát.

Okul a tanító

Mint látható, a költészet még véletlenül sem az exhibicionizmusról, ne adj’ valamennyi Isten ordas eszmék vagy álnok ábrándok egekig magasztalásáról szól. Egy rímfaragó, gondosan megmunkált tákolmányaival – még ha nem is áll szándékában –, mindig üzen és tanít valamit az olvasónak. Félreértés ne essék, sem az üzenet, sem a tanítás nem aposztrofálható általánosként, mindkettő személyfüggő.

Mérsékelten sokkoló módon az alkotási folyamat során az olvasón kívül maga a művész is okul lírába öntött tapasztalataiból és tévedéseiből. Fogós kérdés, hogy egy bohém, bolondgomba poéta vajon átülteti-e a sorsdöntő gyakorlatba a versleckéket, ám a kimerítő, némiképp fölösleges válaszkutatás helyett inkább koncentráljunk arra, hogy egyetlen árva esélyt még a sokszor lenézett költészet is érdemel. Valószínűleg okkal hirdeti a szólás, hogy az írás hangosabb és tartósabb a szónál, hát ne legyünk restek rímelni – nem csupán saját magunk, hanem tágabb értelemben vett környezetünk érdekében is.

Mi mást mondhatnék még… Elő a tollat és a papírt, sercegjenek azok a strófák!

 

Kodaj Bálint
ELTE Online

Fotó: Martin Wanda