A tegnapi nap legnagyobb durranása egyértelműen a 30Y zenekar koncertje volt. Interjú Beck Zolival.
Közeledik a fesztiválszezon. Mit jelent ez a 30Y életében? Mennyiben más ez az időszak számotokra?
Magyarországon egy zenekarnak nagyjából kétféle periódusa van, mikor koncertezik: az egyik a klubkoncertek ideje – a tavasz és az ősz; a másik pedig körülbelül májustól szeptember közepéig tart, ekkor vannak a fesztiválok. Az alapvető eltérés a kettő között, hogy a második esetben kint vagyunk a szabadban, ami elképesztő pluszt ad, és borzasztóan szentimentálissá és szabaddá teszi a lelkedet. Másfelől viszont ott van a fesztiválok furcsa hangulata, mikor tudod, hogy nagy zenekari dömping van, és nem te vagy az események centruma, csupán egy, a sok centrum közül. A klubkoncerteknél megvan a saját ritmusod, míg a fesztiváloknál arról van szó, hogy át tudod-e venni az ott uralkodó ütemet. Ha igen, akkor működő, izgalmas dolgok tudnak születni, ha nem, akkor meg nagyon el tudod veszíteni a dialógust. Ehhez tartozik az is, hogy a közönség nagyon távol tud kerülni: hirtelen a színpad magassága megemelkedik, a közvetlen közönségkontakt helyett pedig kordonok és biztonsági őrök vesznek körül minket, és ezt bizony másképp kell kommunikálni.
Nehezebb így megérinteni a közönséget?
Nem mondom, hogy nehezebb. Én inkább úgy képzelem, hogy máshogy hatnak dalok, megszólalások egy fesztiválon. Ott nem jó, ha az van, hogy megérkezik a zenekar, a tőle elvárt slágereket eljátssza, mindenki örül, és lemegyünk a színpadról; mert akkor nem történik meg a pillanat, amiért érdemes zenélni.
Hogy éreztétek itt magatokat a LEN-en?
Itt ma a zene felszabadító ereje áthatotta a sátrat. (nevet) Jó érzés volt, mert szerintem csináltunk egy fesztiválkoncertből egy elképesztő erejű klubkoncertet, valahol a koncert első harmadában. Itt megvolt az az evidens viszony, amitől a koncert működik.
Nem régiben jelent meg új lemezetek. A koncerteken most erről játszotok dalokat, vagy inkább a régi nagy slágerek szólalnak meg?
A fesztiválkoncertek arról szólnak, hogy egyrészt jönnek a rajongók, olyanok, akik szeretik és hallgatják a zenekart, másrészt pedig olyanok is, akik nem nagyon ismerik a zenénket, csak oda keverednek, mert jobb dolguk nem akad és éppen ott állnak meg a sörükkel, vagy bosszantóan közel van a sátruk a színpadhoz, ezért kénytelenek minket hallgatni. Így verődik össze a közönség. A fesztiválprogram ezért mindig retrospektív, a zenekar eddigi öt lemezének dalaiból tevődik össze a műsor. A kérdés ilyenkor ugyanis inkább az, hogy megjelenik-e a zenekar világa, és nem aszerint válogatunk, hogy ez most sláger, vagy sem. Én úgy képzelem el magunkat, hogy nem a mi kenyerünk lemezenként írni egy slágert, ami befut, a többi meg szemét, és jónapotkívánok. Mi sok dalt tudunk csinálni, ami egy világot rajzol meg, aminek az ajtaján bátran be kell jönni, nézelődni kell. Nem a ház falán vagyunk a szép dísz, belül meg keresel egy széket, hogy hátha le tudsz ülni, hanem mi tényleg egy világot tudunk csinálni. Éppen ezért nagyon fáradtságos minket szeretni, mert melózni kell érte, dalokat kell hallgatni – nem egyet, sokat; be kell járni a világunkat, amihez sokszor még térképet sem adunk. De ha valaki bátor ehhez a bolyongáshoz, akkor olyan helyeket tud bejárni, amiket azelőtt nem nagyon. Egy koncert is erről szól, a mai is erről szólt: engem magamat is dobált szanaszét.
Mostanra elmondhatjuk, hogy a zenekar igen népszerű. Ez azonban egy hosszú út eredménye. Mennyire kellett ezért keményen dolgoznotok, hogy idáig eljussatok, mennyi energiát vett ki ez belőletek?
Inkább adott energiát, mintsem kivett. Ami igazából nagyon nehéz az az, hogy hogyan jutsz el addig a térig, ahol nyilvánosságra kerül az, amit csinálsz, ahol meg tudsz szólalni. Nem az a kérdés, hogy megszólalsz-e, hanem az, hogy ha megszólalsz, vajon kapsz-e szót. Ez az út tart sokáig a legtöbb zenekarnak. A 30Y például 2000 óta működik, de még 2005-ben, az első nagylemez után is rácsodálkoztunk arra, hogy elkezdtek a klubokba jönni az emberek a koncertjeinkre. Az a négy-öt év, amíg eljutsz oda, hogy teret kapj, az a legnehezebb és az az, ami nagyon embert próbáló történet. Olyan ez, mintha az osztályozás úgy történne a gimiben, vagy akár az egyetemi vizsgákon, hogy 80%-ig egyes, és mikor eléred a 81%-ot, akkor hirtelen azt mondják: gratulálunk, ön sikeres. Ez alatt nincsenek fokozatok, nagyon hirtelen történik meg a dolog.
Mi ad erőt ahhoz, hogy ezt a 80%-ot végig csináljátok?
Az, ami most is: hogy nem teszed fel a kérdést magadban, mi van azon a maradék 20%-on, mert nem izgat, az izgat, hogy amikor zenélünk, megtörténik-e velünk az, amire szerveződtünk, ami a fejünkben él, és hogy a közös élmény valóban közös-e. És mikor ez megvan a fejedben, akkor nem számít, hogy két ember van-e előtted, vagy kétezer. Nem csak mi öten zenélünk ugyanis, hanem mindenki körülöttünk, és ez nagyon felemelő, energiát adó élmény. Az igazi kérdés meg nem az, mennyire vagy népszerű, vagy sikeres, hanem hogy megtörténik-e velünk a valami. Meg tud-e történni, sőt, akarjuk-e, hogy megtörténjen. Szerintem a 30Y zenekar nem addig fog működni, amíg sikeres, hanem amíg fel tudunk így menni a színpadra, amíg akarjuk és hagyjuk, hogy a valami megessen velünk.
Fülöp Zsófia
ELTE Online
Fotó: Martin Wanda
