Piros-fehér terítős, de egyrészről hótiszta, másfelől minőséget kínáló és eltökéltséget sugalló, bensőséges étterem a Kami kisvendéglője. A belvárostól távol, egy arasznyi újpesti kis utcában lilaruhás pincérekkel várja a kvalitatív alapanyagokra éhes közönséget, akik garantált, hogy nem fognak csalódni. Mészáros Márton kulturális újságírónak, lapunk vendégszerzőjének étteremkritikáját, az Ennivaló című gasztrosorozat tizenkettedik írását olvashatjátok.
Valamit nagyon tudhat Fülepi Kálmán, ha a Kami kisvendéglője mára olyan köztudomású, hogy az elégedett vendégek szájról szájra adják a hírét. A negyvenes éveiben járó, mackós alkatú tulajdonos Budapest legészakibb városrészében, a Dunakeszivel határos Székesdűlőn másfél éve nyitotta meg a falatozóját, de az elmúlt tizenhat hónap elegendőnek bizonyult arra, hogy a Vasrózsa utca valamiféle fogalommá váljon azok számára, akik a minőségi étkezésben és étkeztetésben hisznek. Az elhunytak napja körüli látogatásunkkor – egy kellemes hétköznap délutánon – alig néhány autó áll a burkolatlan, sok helyütt kátyús arasznyi utcában; könnyedén találni parkolóhelyet a Dreher-reklámfelirattal bevont kerítés oldalában. Az eredetileg családi háznak épített ingatlan három részre osztott vendégtérben – a koronavírus-járvány óvintézkedései miatt egymástól tisztes távolban – nyolc-tízen ülnek, köztük régi ismerőseink, akik rendszeresen járnak ide.
„Kamit”, a tulajdonost nem találjuk; talán még nem érkezett meg, vagy már távozott. A lilaruhás pincérek rögvest biztosítanak róla, hogy jó időpontra érkeztünk, a főnök úr mindjárt előjön, csak a konyhán van. Megismerkedésünk igaz villámszerű, mert a tulajhoz éppen a Matusz-Vad beszállítója érkezik, de a hiátus, amit kettejük eszmecseréje ad, lehetőséget kínál arra, hogy felmérjük a helyszínt, és kifaggasuk szerfelett elégedett ismerőseinket. Nem titok, hogy az érkezésünk pillanatáig – a több ajánlás ellenére – maradt bennünk némi előítélet, hiszen a kisvendéglő, mint olyan, egyre nehezebben értelmezhető műfaj, de a város forgatagától számított húsz-harminc perces autóút sem bizonyult túlságosan kecsegtetőnek. Pedig a helyszín nagyszerű adottságokkal bír: a belső tér tágas és nem túlzsúfolt, a kerthelyiség pedig hatalmas.
Már az összes Újpest-relikviát (Műanyag pohár Törőcsik András fényképével, mezek, régi fotók) és múltidéző emléket (tárcsás telefon, szódásüveg, vekker és társai) feltérképezzük, amikor az étterem névadója leül mellénk. A pincéri ruha színösszetétele egyértelművé teszi, mi állhat a lila favorizálása mögött, de Fülepi nem is habozik, amikor erre terelődik a szó: „Az édesapám és a nagyapám is az Újpestben focizott. Nagyapa a hadifogság után, még Szuszáék előtt rúgta ott a bőrt. Egyikőjük se volt nagy név, de imádták, amit csináltak és továbbadták a csapat iránti vonzalmat. Nálunk ez olyan szinten így volt, hogy apám például már kisfiúként megtanította nekem, hogy Isten megteremtette Újpestet, és körérakta a világot.”
Ilyen „terheltséggel” már szinte meglepő, hogy az XIII. kerületben született, de Újpesten felnőtt Kami nem a labdarúgást választotta, hanem a vendéglátásában találta meg a helyét. Kérnünk sem kell, hogy felvázolja a szakmai előmenetelét, hiszen ismert a neve a szakmában: az Andrássy úti Klasszban és a Teréz körúti nU bisztróban, a pécsi Susogóban, a székesfehérvári Beat étteremben, rövid ideig a perbáli Walter Vendéglőben és a Mischlein-csillagos antwerpeni De Schone Van Boskoopban is megfordult. 2016 őszén-telén döntött úgy, hogy nem folytatja ezt az étteremről étteremre történő vándorlást, hanem megállapodik, és megvásárolja a saját vendéglátóegységét. Felesége, a bölcsész végzettségű Zsuzsanna, aki gyereküket a karjában tartva mutatkozik be, a segítségére volt. „Most lesz négy éve, hogy kézbe kaptuk a kulcsokat. Itt egy étteremnek nevezett valami állt, ahogy a férjem szokta mondani. Arányában sokat kellett rákölteni, de két év alatt kipofoztuk” – meséli szelíden. A házasfél csak annyit tesz hozzá, hogy minden eddigi munkahelyén törekedett a tisztességes konyha megteremtésére, és itt nem bizonyult kis feladatnak a rendbehozás, mert az előző konyha olyan kicsi volt, mint a mostani fehérmosogató.
Ahogy végigkísér minket a vendégtéren, és bevezet minket a valóban tágas és patyolattiszta konyhára, a tulajdonos kendőzni sem tudná, hogy szerelemmel tekint mindenre. Van is mire büszkének lennie! Egy csésze sötét, olasz pörkölésű Manetti kávé (450 forint) legurítása után megtudjuk, hogy a burkolóként dolgozó testvérével építette a pultot, az egyik barátja vágta az ablakpárkányt, az asztalos barátja a fa-, a vízszerelő barátja pedig a vízmunkákat csinálta. Az impozáns látvány és a bizalomébresztő referátum úgy érezzük, nehezen érhetne minket csalódást. A viszonylag kevés tételből álló étlap alapvetően klasszikus magyar ételeket vonultat fel, és nem jelent kihívást Kami specialitásait tűzpontba helyezni.
A finom, ropogós Marmorstein-kenyérrel kínált lilahagymalekváros sertés-rilette (1650 forint) valóban a húsok és kenegetők királynője. Nagyon emberséges méretű előételről van szó, aminél a frissen karikírozott cékla és a cékla levébe áztatott gyöngyhagymát is tartalmazó saláta sem hagy maga után kivetnivalót. Ha igazi gulyáslevesre vágyunk, a Kami gulyása (1650 forint) nehezen okozhat csalódást – sem külcsínben, sem tálalásban. Az alapanyag, vagyis a hús, a sárga- és fehérrépa, a burgonya és az újhagyma is mértani pontosságúra vágott, a régi idők jó értelemben vett szolgálatkész pincére – egyik keze a dereka mögött, a másikkal a fehér kancsót fogja – erre önti rá a levet. Ez a gulyás nem az Este a székelyeknél hangulatát idézi, nem érezzük magunkat az életadó tűz körül, nincsen se tücsökzene, se harangszó, se a puszta illata. A párizsi Place Saint-Michel vagy a Boulevard Saint-Germain előkelő, minőségi éttermeiben járunk.
Az étlap széles húsválasztékából a konfitált kacsacombon esik meg a szemünk, amelyet sült répával, sült céklával és kávés pecsenyeszafttal (4250 forint) kínálnak. Elmondhatatlanul gazdag főétel kerül a piros-fehér kockás abroszra, garantáltan minőségi alapanyagból és párját ritkító tálalással. A húsban tizenkét órányi munka lehet, mert valóban isteni, falatdús és omlós. Kevés étteremben kapni ilyen ízléses, jól megrakott salátatálat: a zeller és a zsálya mellett az édesanya kertjéből való zöldbab és koktélparadicsom, de a natasha krumpli is világbajnok. A második főételünk, a cigánypecsenye (3950 forint) úgyszintén kompozíciós remek, a sült burgonya és a se nem vékony, se nem vastag szalonnaszelet is osztályon felüli.
Az igazi nagy dobás viszont egyértelműen a tányérdesszert, a Rákóczi-túrós (1450 forint). Ez ám az igazi kegyelemdöfés a vendégnek, hiszen messze megfejel mindent, amit eddig a somlói galuskánál és vargabélesnél kevésbé népszerű különlegességről gondoltunk. A rokonszenves tulajdonos és a pincérek árnyékként kísérő diszkrét figyelme csak fokozza a megnyugtató érzést, ami hatalmába kerít minket. A város szélén azt kapjuk a pénzünkért, ami elvárható. Rendeljen bármit a vendég, az ordító gólhelyzetek helyett parádés gólokban lesz része. A szorongással vegyes sajnálatért nem a perifériás helyszín, hanem csak a hétfői és keddi zárva tartás felel.
Képek: Csomos Attila
