Limpár Imre ezúttal egy négyrészes előadássorozatban beszél az önbizalmatlanság kérdéséről, amely a 2019-ben megálmodott és a Karrierközponttal közösen megvalósított sorozatok részét képezi. A 400-500 fős teltházas előadásokat követően a jelen helyzetre tekintettel a Központ hivatalos Youtube-csatornáján keresztül tekinthető meg az előadás, saját kanapénk kényelmében.
„Én nem azoknak írtam, akik olcsó dalocskát akarnak hallgatni. Magamnak. És még annak az egy-két barátomnak, akik megértenek” – válaszol Mozart egy fellépése előtt piszkálódó feleségének. Ezzel az anekdotával nyitja meg Limpár Imre a téma feldolgozását.
Első körben lényeges elem a fogalommeghatározás, ami segíti a kérdés könnyebb megértését. Az önbizalom, önbecsülés, önértékelés triásza mellé csatolható, régi kifejezéssel élve, a „magabírás”, ami arra utal, hogy mennyire bírjuk el az önterheket. Az önbizalmatlanság mint szó talán kissé magyartalan, ezért változott az előadás címe is Önbizalmatlanságunk nyomábanra. Az önbizalomhiány kifejezés lényegében címkeként, önmagát beteljesítő jóslatként funkcionál. Ha azt mondom, „gyakran vagyok önbizalomhiányos állapotban”, az sokkal szerencsésebb lehet, hiszen nem állandó jelző formájában fogalmazódik meg, hanem egy időközönként megjelenő állapotként. A „bizalom” szintje annak megfelelően csökken, hogy hányszor történik valami rossz, vagy legalábbis olyan dolog, ami képes csökkenteni ezt. Vannak olyan személyek, akiknek a bizalom egyébként sem áll 100%-on, hanem 50-50%, és folyamatosan azt figyeli, ellenőrzi, hogy kiben lehet megbízni és kiben nem. Ha valakit gyerekkorától kezdve úgy nevelnek, hogy senkiben sem lehet megbízni, akkor az egyén felnőttkorára teljesen bizalmatlan lesz mindenki felé.
Kép forrása: kivulbelulvonzo.hu
A fontos kérdés azonban az, hogy ki képes önmagában teljesen megbízni. Vagy egy normaképző erő, ami azt jelenti, hogy elhiszem, hogy képes vagyok a közösségre és önmagamra is hatni. Vannak különböző elképzelések, amelyekhez kihívások kapcsolódnak, a kérdés pedig az, hogyan reagálunk ezekre a kihívásokra. Elhiszem, hogy képes vagyok mindent véghezvinni, amit elterveztem és onnan győztesként kerülök ki, vagy már előre biztos vagyok benne, hogy el fogok bukni.
Az egyik legfontosabb dolog, hogy senki ne győzze meg magát arról, hogy korlátlanul bármit elérhet, amit csak akar, és erről mást se próbáljon meggyőzni. A lehetőségeink már születésünkkor változni kezdenek, és egy kis résszel azonnal csökkennek. Limpár Imre példája erre, hogy szinte lehetetlen a 10 másodpercen belüli síkfutás-rekord, ha fehér európainak születtél, mert a genetikád nem erre kódolódott. Meglehet az is, hogy a család anyagi körülményei nem teszik lehetővé, hogy idegen nyelvből plusz órákat vehessen a gyermek, így a felnőtt korra érve csökken annak a lehetősége, hogy anyanyelvi szinten beszéli majd az adott idegen nyelvet. Önmagunk és mások figyelmét is arra kell felhívni, hogy a megmaradt lehetőségeinkhez mérten tűzzük ki a céljainkat, és ne azt hitessük el, hogy bármi elérhető, amit csak akarunk.
A jelenlegi járványhelyzetre tekintettel a jövőnkbe vetett bizalom most kiemelten fontos. Limpár Imre szerint lélektanilag nem kis nehézségekkel kell szembenézniük azoknak, akiknél már egyébként is gondok vannak. Ahol már jelen volt némi hajszálrepedés, ott most krízishelyzet alakulhat ki, ezért lelkiekben fel kell készülni a „nullázásra”, ami ez után következik. Pontosan ismernünk kell, hogy milyen státusban vagyunk, és fel kell vérteznünk magunkat a járványt követő krízisre. Egy idevágó idézet hangzott el az előadás zárásaként: „A boldogság és a siker egy rés, ami a felénk jövő inger és a rá adott válasz között feszül. Figyeljünk erre a résre és figyeljünk arra a létlehetőségre, ami még megmaradt az életünkben, és akkor van remény, hogy saját jövőnkben is bízni tudunk.”
Limpár Imre előadását megtalálhatjátok az ELTE YouTube csatornáján
Fejléckép: hir.ma
