Dinamikus, bámulatos, diverz – TEDxELTE testközelből

A képernyő mögötti alaphangulat megteremtéséhez el kell mesélni, milyen izgalmas egy nagyszabású konferencia megszületését és lezajlását látni. A soknemzetiségű, fiatal felnőttek összeszedettségét, végtelen koncentrációját és precízségét. A megtiszteltetést, a közönség kollektív meghatottságát, akik a puszta konferenciaélményen túl átélhették a célegyenest.  Az „új” illata beszállt és elvegyült az Aula Magna termében, amelynek minden szegletében ott bújik a régi tudás eklektikája, az az elegáns letisztultság, amelynek puszta látványától okosabbnak érezhetjük magunkat, s nem mellesleg a TED-es díszlet is nagyon elegánsra sikeredett. A tudomány és az innováció közlésének a terepe volt ez, amely várta, hogy valami új kibontakoztatásának is hellyel szolgálhasson.

A fiatalság és a változás analógiája az élhetőbb élet margójára

Egy kívül-belül impozáns konferenciának erőteljes és magával ragadó felütés kell. Mivel mással indulhatna hát az egész, mint egy életünkbe vágó kérdésfelvetéssel: Számít-e a szavunk? Volom András Magyarország korábbi ENSZ Ifjúsági Küldötte és a Visegrad for Sustainability nonprofit szervezet megalapítója kulcskérdését Do our voices count? Youth vs. Global Challenges című előadásában válaszolta meg: igen, számít a szavunk, ha jól alkalmazzuk. A nemzetközi politikában szerzett tapasztalata tükrében vetett számot azokkal a fórumokkal ahol a fiatalság szava érvényesülhet a klímaváltozás ellen, ha jól alkalmazza. Így a tüntetésekkor, tiltakozáskor, vagy kevésbé drasztikus módszert említve a képviseleten keresztül. András elmondása szerint munkája során többször érezte, hogy semmi nem változott az erőfeszítései ellenére, s emiatt merült fel benne, melyek lehetnek azok a kulcsfontosságú elemek, amiket be lehet vetni a változás elérése érdekében. Úgy gondolja, hogy ez három alapvető feltétel pillérén nyugszik. Az első, hogy egyáltalán hajlandóak legyünk hallatni a hangunkat. Ha nem tervezünk, nem szavazunk, nem érhetünk el változásokat. Fontos tehát lefektetni a követeléseinket, kiépíteni a hatalmi hálót. A második pillér az összetettség, vagyis az engedmények és a nyomásgyakorlás megfelelő időben történő alkalmazása. A harmadik a célok pillére. A jó döntésekhez megfelelő opciót és célkitűzést kell felállítani. Csak így menthetünk meg drámai helyzeteket.

Drámázzunk saját egészségünk érdekében!

És ne foglalkozzunk vele, ha azt kérdik, mire jó ez… szólított fel minket  Bálint Lilla Valentina, az intelligencia, az ambíció, a kaland és a mérhető siker megszállottja, anglisztika szakos „drámakirálynő”. „Számomra a dráma nem a valóságból való menekülést jelenti, hanem a valódi, nyers részét az életemnek. „Nem tudok nem drámázni” – mondja.  Mindig is nagy rajongója volt a színháznak, az elmúlt négy-öt évben pedig a playback legnagyobb rajongójává és legfiatalabb vezetőjévé vált. A playback a kísérleti színház egy formája, amely történetmesélésében az improvizációra, az interaktivitásra, a nézőkkel való együttműködésre, illetve az ő hangulatukra épít, ezáltal fontos szerepe van benne a modern pszichológiának és pszichodrámának. Minden spontán történik, ami a kiszámítható siker szöges ellentéte… Lilla szerint a drámázás felszabadító erejű, segít megünnepelni mérföldköveket, túljutni nehézségeken, és „rettentően” szórakoztató. Sőt, őt magát felruházta egy olyan speciális szenzorral, amely segítségével felismeri a jelentést a sorok között. A playback kapcsolat, azonnali válasz és támogatás. Maga az élet igenlése, mérhetően mérhetetlen siker.

Ők is igent mondanak mások életére.

Az Amigok munkájáról Ferencz Fanni, az Amigos a gyerekekért önkéntese mesélt.

A tündérmesékből és a tűzoltói vágyálmokból kinőve minden kiskamasz átsodródik a felnőtt nézőpontok és tanácsok rengetegén, s a tanácsokat megfogadva, vagy beleveti magát még jobban a sűrűjébe, vagy fennakad például egy ilyen ágon: „»A személyiséged alapján szociális munkásként kellene dolgoznod.« – Elhihetitek, hogy ez 13 évesen eléggé unalmasnak tűnt.” – Mondja Ferenczi Fanni, aki egy felnőtt tanácsát idézte. Ugyan már egészen korán kacérkodott a pszichológiával, nem képzelt el magának ennyire gyakorlatias formákat. A mondatot hosszú időre el is felejtette. Középiskola után bevetette magát az üzlet világába, majd viszonylag későn, két évvel ezelőtt tért vissza ahhoz az ághoz, amelynek gondolata kiskamaszként még megsebezte: a szociális munkához. „Többlettevékenységet” keresett minden értelemben, talált, és innen már tündérmese: két éve lett az öt évvel ezelőtt alapított Amigos a gyerekekért alapítvány tagja. „Krónikusan beteg gyerekekkel foglalkozunk. Önkéntesek vagyunk, de inkább barátok. Együtt játszunk, és napról napra egyre jobb lesz a kapcsolatunk a gyerekekkel.” Több mint száz alkalommal látogatják őket havonta. Fő célkitűzésük, hogy még rendszeresebbé tegyék a kórházi látogatásokat és szélesítsék a csapatot. Az Amigok nem csak barátok, hanem támogatók is, akik gyakran szembesülnek kemény helyzetekkel, hiszen mi lehet elkeserítőbb, mint egy vigasztalhatatlan gyermek. A csoport vágyálma, hogy minden beteg gyerek mellett lehessen egy Amigo.

És amikor elveszik az életedet.

Mondják, van az a szégyen, amibe az ember belehal. Vagy ha nem is hal bele, valami meghal benne, amit nagyon nehéz feltámasztani. Ilyen, mikor bántalmazott vagy, és megölik korábbi személyiségedet, hogy valami beteg, meggyötört én vegye át a helyét. S csak taszít rajtad a zuhanásba, ha még a saját szülődnek sem tudsz róla őszintén beszélni, márpedig ez a világ legnehezebb dolga. Márkovity Teodóra, a Bölcsészettudományi Kar hallgatója nyíltan és megrendítően beszélt kisgyerekkori szexuális bántalmazásáról, arról az igen nehéz folyamatról, ami a feldolgozásról, de még inkább egy ilyen sérülés után önmagunk elfogadásáról szól, arról, amikor a szégyen, ami önhibádon kívül téged emészt fel, kihat az egész gyerekkorodra és egy semmihez sem mérhető dühhel ruház fel. Teodóra hangsúlyozta, hogy a feldolgozáshoz több lépcsőfok szükséges: az első, a gyász és a megváltoztathatatlan elfogadása. Majd az, hogy fokozatosan kinyitod magad abból a teljesen zárt állapotból, amibe kényszerültél. Ezután hallathatod a hangod, és felszólalhatsz sorstársaid nevében is. Fontos, hogy a társadalom megfelelően, tehát együttérzéssel és empátiával kezelje a bántalmazottakat. Azzal segíthetünk a legtöbbet, ha meghallgatjuk őket, és nem kérdezősködünk.

Jó lenne viszont kérdőre vonni arctalan (és arcátlan) internetes cégeket,

hogy hol süllyesztették el a jogunkat a privát szférára. Ja, hogy nem is létezett ilyen soha? De akkor mi a biztosíték a demokráciára? A demokráciára? De hát mi az összefüggés az internet és a demokrácia között? A ELTE ÁJK-n tanuló Váradi Zsanett kíméletlenül tárta fel a kellemetlen összefüggéseket a Big Datáról szóló előadásában. Az egyik fő kérdés: a GDPR valóban megvéd minket és személyes adatainkat? Hát persze, hogy nem. Az interneten nincs semmilyen magánterület. A lényeg: mi nem dönthetünk. Na, most már kezd világossá válni, hogyan jön ide a demokrácia, ugye? Nem csak az internetes cégek hatalmának vagyunk kitéve, de a saját országunkban sem feltétlenül születik igazságos politikai választás, miután a rólunk és – nagyon rosszul hangzik, de – tőlünk megszerzett adatokkal manipulálhatnak minket. A jogi védelem sajnos semmit sem ér ez ellen, mivel teljesen mást jelent a jog elméleti birtoklása és annak tudatos alkalmazása. Zsanett szerint így nem a GDPR jelenti a megoldást, hanem a blockchain technikára épülő decentralizált hálózatok alkalmazása. Előbb azonban, mint az előadó hangsúlyozta, szükség van a generációnk felfogásában végbemenő változásokra, amelyekre rögtön rá is világított. Első sorban azt kell tudatosítanunk, hogy a magánszféra mennyire fontos. Ez manapság nem magától értetődő, mert nagyon nyitott világban élünk, a manipuláció virágkorában. A cél egy kollektív intelligencia kialakítása, hogy együtt cselekedhessünk és oldjuk meg a problémákat.

Ha a problémák forrását kutatod, rálelsz a gyökerekre.

Vagy éppen – nem vicc – a hiányukra, és pont a gyökerek megtalálása adja a megoldást.  Így volt ezzel a korábban hét évig New Yorkban élő  és a Reuters Hírügynökségnél dolgozó magyar szerző, Donáth Mirjam, aki az ott töltött idő alatt szembesült a ténnyel: ha elvágom magam az otthonomtól, könnyen elveszthetem az identitásomat is. Mirjam végül hazatért Manhattan szívéből brazil férjével és kislányával, mert boldogtalannak érezte ott magát. „Azzal nem hibázunk, ha döntéseket hozunk. Azzal hibázunk, ha nem ismerjük önmagunkat.” És ha ismerjük őseinket, ismerjük önmagunkat is, mely által céljainkat is pontosabban ki tudjuk tűzni magunk elé. Lehet hát világot látni, szerencsét próbálni, csakhogy a jól bevált közhelyekkel éljünk. De ha előbb nem zoomolsz rá az eredődre, az egész életed csak egy lebegő álom lesz.

A TEDxELTE előadói a valóságot tárták a nézők elé: komoly, vagy szórakoztató, de mindenképpen élvezetes és önazonos beszédeket, amelyeket egy eszme, egy tudomány, egy gondolat vagy egy ötlet iránti elhivatottság ihletett. Célokat, történeteket, terveket hallottunk diverz témákban, sokszínű előadóktól. Köszönjük a szervezést a szintén sokszínű szervezőgárdának Youstina Azerrel és Heszterényi Rékával az élen, akik ezt a minőségi és bámulatos prizmát felnagyították nekünk.

Képek forrása: Li Xi Sziszi, akinek további képeit az eseményről a TEDxELTE Facebook-oldalain keresheted fel:

https://www.facebook.com/TEDxELTE/?epa=SEARCH_BOX

https://www.facebook.com/events/476029682975610/

A tudományosabb jellegű előadások tartalmáért pedig kattints Princz Laura cikkére a Tudomány rovatban!