„A Jessup World Cup a foci-VB megnyerése – ez most megtörtént”

Április 6-án volt a napokban sokat emlegetett Jessup verseny. Hogyan jutott el a csapat a washingtoni döntőig?

Kajtár Gábor: A verseny március 31-én kezdődött, egy héten keresztül zajlott a washingtoni döntő. Magyarországon általában csak az ELTE szokott elindulni ezen a versenyen. Februárban a csapat már részt vett a Lisszabonban rendezett európai barátságos fordulón, ahol 17 csapat közül szintén elsők lettünk. Az nagy próbajáték volt a washingtoni döntő előtt.

Március 31-én kezdődött a verseny döntője az Amerikai Egyesült Államok fővárosában. Ott is voltak különböző fordulók, vagy csak az április 6-ai győzelem volt?

Kajtár Gábor: Az első 3 nap mindig selejtező forduló. Idén 135 csapat jutott ki a washingtoni döntőre. Ezt a selejtezők során szűkítik le a legjobb 32 csapat mezőnyére,. Bekerültünk ebbe a 32-es mezőnybe, és a következő 3 napon pedig már az egyenes kieséses szakasz mérkőzéseit játszottuk le. Végül szombaton zárult ez a sor a döntővel, a két legjobb csapat között.

60 éve rendezik meg ezt a versenyt, és ez volt az első alkalom, hogy nem anyanyelvi, európai csapat nyert a Jessupon.

Kajtár Gábor: Arra már volt példa, hogy nem anyanyelvi csapat jutott a döntőbe, ám olyan kevésszer történt, hogy európai csapat jutott a döntőbe. Európai csapat egyszer került a döntőbe: Franciaország nyerte meg azt a ’70-es években, bár úgy, hogy angol diákok is voltak a csapatban, tehát ők lényegében anyanyelviek voltak. Egyszer pedig  a Cambridge Egyetem nyerte. Es most mi is melléjük kerültünk – elsőként nem anyanyelvi diákokkal. Ez hatalmas büszkeség!

Hogyan készültetek a versenyre?

Szép Vanessa: Két nagy szakaszból áll ez a verseny. Elsőként van egy írásbeli rész: egy beadványt kell elkészíteni mind alperesi, mind pedig felperesi oldalon, utána pedig következik a szóbeli, ahol elő kell adni ezeket az érveket. Ott is mind alperesi, mind pedig felperesi oldalon kell felváltva érvelni. A készülésnél az írásbelinél a kutatás része a döntő, ahol minél több forrást – főleg a Nemzetközi Bíróság legfrissebb döntéseit – és minél több friss szakirodalmat kell ismerni. A szóbelire pedig szinte minden nap közösen gyakoroltunk, hétvégén a fiúk külön-külön is, saját maguknak – tükör előtt, felvételre stb. Fontos volt, hogy minél többen meghallgassanak minket, minél többféle kérdést kapjunk, minél több szemszögből mondjanak rólunk véleményt, hogy mely érveket találják erősnek, a stílus hogyan a legszimpatikusabb, a legjobb. Ezek segítették a készülést, és persze a rengeteg gyakorlás.

Bevallom, bölcsészhallgatóként azért is tetszik ez a verseny, mert a retorika oktatása nagyon hangsúlyos volt a régebbi képzésekben, mostanában viszont egyre kevésbé kap teret. A Jessup viszont valóban nagy, klasszikus retorikai tudást igénylő verseny. Ezt hogy látja, tanár úr?

Kajtár Gábor: Ezt én is alá tudom támasztani. Sok minden a versenyen való sikeres szereplés ellen szól a felgyorsult világban, például az a mélységű kutatás, amire szükség van; a jogesetnek az olyan szintű megismerése, hogy nem csak a tényeket ismerjük, hanem fel tudjuk mentálisan építeni magunkban azt a képzelt világot, amiben érvelünk, azonosulni tudjunk a szereplőkkel. Ezek mind-mind olyan idő- és energiaigényes feladatok, amelyek azt szükségeltetik, hogy valaki egy dologra tudjon egy éven keresztül koncentrálni. Ennek nem kedvez a mai kor. Ám ez a verseny is azt üzeni, hogy igazán komoly teljesítményt csak úgy lehet elérni, ha odafigyelünk, hogy az erőforrásainkat hova tesszük, mivel töltjük az időnket, mert a túl sok általában mindig kevés. Egy-két dologban kell nagyon jónak lenni…

Mi volt a pontos jogeset, amit meg kellett oldanotok?

Bazsó Gábor: A középpontjában két szomszédos állam állt. A két állam területén egy védett jakfaj volt honos, s mozgott évszakról évszakra. Az egyik országban ezt a jakot azért vadászták, mert ott az embereknek ez az állat egy vallási, kulturális szimbólum volt, és a vadászathoz kapcsolódtak különböző vallási szokások. A másik államban pedig azért vadászták, mert az állatból kiválasztott enzimből életmentő gyógyszert gyártottak. A jogesetben tehát több emberi jog feszült egymásnak, az egyik oldalon a vallási és a kulturális jogok, a másik oldalon az egészséghez való jog állt. Mindeközben pedig a vadászat ezt fajt a kihalás szélére sodorta. Kérdés volt az is, hogy az alperes állam, aki a gyógyszereket gyártotta, tovább vadászhasson-e, vagy be kell-e fejeznie ezt.

Mekkora különbség volt a két csapat között, mennyi múlik azon, hogy hogyan építik fel a magukkal vitt anyagot a versenyre? Mennyire számított az ott nyújtott teljesítmény?

Kajtár Gábor: Ezt a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Nyilván a meghatározó az, hogy az ember ott abban a 45 percben mit tud elmondani, de az alapvetően az elmúlt 7 hónapban befektetett munkára épül. Ezért a készülés folyamata és a döntőben nyújtott teljesítmény nem választható el egymástól, egy ekkora versenyen elért abszolút győzelem egy nagyon hosszú folyamat kicsúcsosodása.

A csapat tagjai már többször indultak perbeszédversenyeken. Melyek voltak ezek, és milyen eredményekkel zárultak?

Kajtár Gábor: A tanszéken két nemzetközi perbeszédversenyre készítünk fel caspatokat, az európai szintű Teldersre és a világméretű Jessupra. Zolta visszatérő jessupos, Gábor és Vanessa tavaly a Teldersen mérkőztek a hágai Béke Palotában, és ott egészen kiemelkedő eredményt értek el. Gábor például megkapta a második legjobb szóbeli szereplésért járó díjat a közel 100 induló közül. Abszolút látszott ez a potenciál a Vanessa–Gábor párosban. Kell ide a rutin, a nulláról ezt nem lehet elérni. Épp ezért kiemelendő Koncsik Marcell teljesítménye. Marcell mindösssze másodéves hallgatóként, jogi perbeszédversenyes tapasztalat nélkül került be a csapatba és nyújtott világszintű teljesítményt. Ő volt, aki a legjobb 16 közé jutatta a csapatot, ami korábban egyik magyar csapatnak sem sikerült. Fontos kiemelni, hogy Marcell tavaly indult a párizsi mediációs versenyen, így a személyében is kiválóan látszik az a szinergia, amely az ELTE ÁJK különböző perbeszédcsapatai között jött létre az elmúlt években.

Még szeretnétek indulni ezen vagy egy hasonló versenyen? Vagy a csúcson kell abbahagyni?

Buda Zolta: Igen-igen, mindannyiunkban az játszódik le most, hogy ez tényleg egy olyan eredmény, aminél többet már nem is lehet igazából elérni…

Bazsó Gábor: Valószínűleg nem versenyzőként, de biztosan részese maradok ennek a perbeszédkultúrának, és a Jessup nemzetközi közösségének. Akár bíróként a perbeszédversenyeken, akár felkészítőként nagyon szívesen lennék még részese, mert nekem annyi tudást, élményt, lehetőséget adott, amit sosem tudok visszafizetni.

Tanárnő és tanár úr több csapatot készített már fel az elmúlt években. Tanár úr 10 éve végez ilyen munkát, tanárnő pedig harmadik alkalommal csatlakozott hozzá. Mi egy felkészítő tanár legnehezebb dolga? Mennyire támogatja az egyetem ezt a tehetséggondozási formát?

Sulyok Katalin: Abszolút támogatja az egyetem, kiemelt területe az ELTE-nek a tehetséggondozás. Nehézséget nem tudnék említeni, mi magunk is szenvedélyből csináljuk, és ezért nagyon élvezzük a közös munkát. Magam is korábbi versenyző vagyok, 2012-ben én is kint voltam Washingtonban, és az emberben munkálkodik egy olyan ösztön, hogy szeretné egyrészt visszaadni a kapott tudást, másrészt pedig még egyszer átélni azt az adrenalinsokkot, amit ez a verseny okoz. És még inkább nagyon szeretnénk megmutatni a világnak, hogy mennyire jók a magyar hallgatók. Az ELTE-n nagyon jó helyzetben vagyunk, mert kivételesen tehetséges hallgatóink vannak. A Jessup lényege a jogi érvelés és a jogi szónoklattan alapvetően angolszász módszertanon alapszik, s ezt mind Kajtár Gábor, mind én külföldön tanultuk. A Jessup verseny a Harvardról indult, ott tanultam magam is. Úgy látom, hogy a tehetséges magyar hallgatóink csak arra várnak, hogy a külföldről hazahozott tudást átadjuk nekik, egy speciális módszertant tanítsunk nekik, amit úk elsajátítva nemzetközi mezőnyben is képesek helyt állni, sőt nyerni. A felkészítés nyilván  hatalmas időteher, de ez nem számít. És így is sokkal kevesebbet dolgozunk, mint a hallgatók. Ők legalább heti 40 órát készültek a versenyre egy egész tanéven át. Az első félévben kapnak egyéni tanrendet is, az óralátogatásról fel vannak mentve, tényleg csak erre fókuszálnak. Az embert beszippantja a jogeset, hallgatót és felkészítőt egyaránt. Idén engem különösen is, mivel környezetjogász vagyok, úgyhogy az idei jogeset közel állt a szívemhez. Hihetetlenül jó dolog látni, hogy meg tudunk verni csapatokat a saját műfajukban, a saját hazájukban, a saját nyelvükön, és ez minden befektetett munkát megér. Ha van a felkészítésben nehézség, akkor az az, hogy oktatóként sokkal nehezebb a kispadról az izgalmakat végigélni. Amikor tudja az ember a hallgatóiról, hogy mindent tudnak, de aggódik, hogy vajon abban az egy percben ki fog-e az jönni a csapatunkból, amiről tudjuk, hogy bennük van.

Milyen érzés volt az a pillanat, amikor kihirdették az eredményt? Mennyire sejtettétek egyébként, hogy nyertetek?

Szép Vanessa: A döntőben alperesi oldalon Zolta és Gábor beszéltek. Én a verseny során nem beszéltem, tehát végigizgultam az összes fordulót. Ahogy hallgattam a fiúkat, láttam, hogy tényleg jogi tudásban is, stílusban is, minden szempontból nagyon-nagyon erősek, és gyakorlatilag bárkit le tudnak győzni ezen a versenyen. És ez be is bizonyosodott, hogy valóban így van. Mi úgy éreztük, hogy ha ez egy igazságos döntés, akkor ezt az első helyet biztosan nekünk kell, hogy adják. Nagyon izgalmas percek voltak azok, amíg a bírók kimentek, és megbeszélték, hogy mi legyen a végső eredmény, és utána hihetetlen érzés volt: abban a pillanatban ezt tényleg fel sem lehet fogni igazán, hogy mekkora eredmény. Nagyon-nagyon örültünk természetesen, és azóta sem sikerült ezt még teljesen feldolgozni.

Hogy fogadták ezt az ELTE-n? Mert úgy láttam, hogy elég nagy sajtóvisszhangot kapott a győzelem, nem csak az ELTE-n, hanem országosan is.

Kajtár Gábor: Szerveztünk egy nyilvános vetítést, tehát élőben néztük a döntőt az ELTE Aula Magnájában. Sok kolléga és nagyon sok volt jessupos versenyző volt itt velünk, akik tényleg tudták, hogy ez mekkora nagy dolog. Itt volt Sonnevend Pál dékánhelyettes úr is, a tanszékünk vezetője, akinek a biztatására elkezdtem 10 évvel ezelőtt ezt a munkát, nagyon hálás vagyok neki mindezért. A döntő alatt jöttek az SMS-ek, az e-mailek az oktatók részéről is, hogy mennyire izgulnak, és mennyire velünk vannak. A szponzoraink részéről is hasonló volt a figyelem, folyamatosan kommunikáltak velünk. Azóta pedig rengeteg üzenetet kaptunk, hogy mennyire büszke mindenki, hogy milyen nagy dolgot ért el a csapat. Abszolút érződik az összefogás az ELTE-n, nemcsak az ÁJK-n, hanem más karokról is. Más egyetemeknek a nemzetközi jogász oktatói elismerően, kedvesen köszöntöttek minket, gratuláltak a csapatnak.

Sulyok Katalin: Az óriási kivetítőn, tökéletes hangminőségben ugyanazt láttuk, mint a Washingtoni döntőben történt 600 néző előtt. A futball-világbajnokság és a Forma–1 hangulatát ötvözve a végén egy ötliteres pezsgővel ünnepeltünk az Aula Magnában. Az elmúlt 10 év során most első alkalommal a felkészítők nem tudtak kiutazni a csapattal, mivel holnapra várjuk az első gyermekünket [pár nappal később meg is született Zsigmond – a szerk.]. De az egyik legjobb korábbi jessupos tanítványunk, Pap Dániel kísérte ki a csapatot, tehát ott is volt coachi jelenlét.

Az élményen kívül mit hoztatok haza? Itt az asztalon egy csomó kupát és díszoklevelet látok…

Buda Zolta: Ez egy 60 éves vándorkupa. Mindig egy évig maradhat annál a csapatnál, amelyik nyert, és a verseny első évétől kezdve az összes nyertes csapatnak a csapattagjainak, illetve a felkészítőiknek a neve van rajta.

Bazsó Gábor: Mi is rá fogjuk majd gravírozni a neveinket Ez egy hatalmas nyeremény szerintem, és ez ott lesz rajta addig, amíg folyik ez a verseny – ennek örülünk mindannyian talán a legjobban. A többi jutalmat különböző részeredményekért kaptuk, például harmadik helyezést ért el a felperesi írásbeli beadványunk. Kaptunk egy kombinált díjat is az alperesi és a felperesi írásbeli beadványra is, illetve Zolta kapott egy különdíjat a szónoki teljesítményéért az első 4 selejtezőmérkőzés alapján, valamint én kaptam a másik fődíjat a döntőben bemutatott szónoki teljesítményért.

Tehát több díjról van szó az aranyéremen kívül. Kik támogatták a csapatot a versenyen való szereplésben?

Szép Vanessa: Rengeteg támogatótól kaptunk bizalmat, ők is nagyon büszkék voltak ránk, megérdemlik, hogy felsoroljuk őket: az Igazságügyi Minisztérium, a Réczicza Dentons Ügyvédi Iroda, a Lengyel Allen & Overy Ügyvédi Iroda, a Hegymegi-Barakonyi és Társa – Baker & McKenzie Ügyvédi Iroda, a Nagy&Trócsányi Ügyvédi Iroda, a DLA Piper Hungary, az Oppenheim Ügyvédi Iroda, a Germus és Társai Ügyvédi Iroda, az ELTE Tehetséggondozási Tanácsa, az ELTE Hallgatói Önkormányzata és az ELTE Frank Ignác Alapítvány volt a támogatóink között.

Nem lesz könnyű dolga a következő évek ELTE-s versenyzőinek, hiszen fölrakták a mércét a győztesek. Ez egyben persze motivációt is jelent arra, hogy megéri indulni.

Kajtár Gábor: Azért is nagyon fontos, hogy tanulmányozzuk a vándorkupát, amelyen minden korábbi győztes csapat neve fel van vésve. Vannak többszörös világbajnokok. Ez azt üzeni nekünk, hogy ha valaki ezt egyszer meg tudja nyerni, az meg tudja többször is nyerni. Miközben persze ez egy édes teher is lesz a jövő nemzedékeinek, hogy fel kell nőniük az idei, meg a tavalyi csapathoz is, akik az összevont írásbelit nyerték meg, amely egy hasonlóan fantasztikus eredmény volt. Ez egyben bátorítás arra is, hogy semmi sem lehetetlen. Úgyhogy azt is mondanám, hogy a tavalyi és az idei csapat mintegy kivágta az utat a dzsungelben a következő magyar csapatok számára.

Buda Zolta: Én azt a hasonlatot találtam ki, hogy a mi idei csapatunk Kolumbusz Kristóf első útja Amerikába: megy-megy, de nem tud róla, hogy fog-e partot találni, és a második hajó, ami már utána jött, azok már tudták, hogy lesz ott majd valami, mert valaki már járt ott egyszer. Az a tendencia, hogy ha jó helyezést ér el az ELTE a Jessupon, akkor a következő évben mindig sokan jelentkeznek, mert ez egy jó motiváció nekik.

Jól gondolom, hogy ezek a versenyek a kapcsolatépítésben is fontosak?

Kajtár Gábor: Ennek a versenynek – minden retorikai, jogtudományi meg angol nyelvi dimenziója mellett – van egy nagyon komoly networking része is. Tehát a csapat tagjai nagyon sok velük egykorú, tehetséges hallgatóval ismerkedtek meg, egy komoly nemzetközi közösség tagjaivá váltak. Ez a mai világban borzasztóan fontos dolog.

A csapat egy tagja nincs itt most velünk: Koncsik Marcell, aki viszont a versenyen végig jelen volt. .

Kajtár Gábor: Nem csak, hogy ott volt a helyszínen, hanem ő az a másodéves fiú, aki először a magyar csapatok történetében bevitte a legjobb 16 közé a magyar csapatot. Másodévesként, egy–másfél év jogi oktatással a háta mögött, ez egy egészen elképesztő teljesítmény. Annyit tennék hozzá, hogy a 135 kijutott csapat közül a miénk lett a harmadik legjobb felperesi írásbeli beadvány, és ennek is Koncsik Marcell volt az egyik szerzője.

Sulyok Katalin: Sőt Marcell másodévesen rögtön a legjobb 16 közé repítette a csapatunkat, áttörve ezzel azt a lélektani határt, amit korábban egyik csapatunknak sem sikerült. Ezt az üvegplafont nem szabad alulértékelni, mert nagyon erős teher volt a csapaton. Ötödik alkalommal jutottunk tovább a selejtező fordulóból a legjobb 32-be, de onnan tovább lépni eddig nem sikerült. És ez volt igazából a nagy álom eddig…

A hatalmas győzelmet magatok mögött hagyva mik a terveitek leendő jogászként? Mikor fogtok végezni, milyen területen dolgoznátok?

Szép Vanessa: Ha minden jól megy, akkor most tavasszal fogok végezni. Valószínűleg a nemzetközi joghoz közel maradok, van egy külföldi tanulmányúttervem. Nyilván az idegen nyelvi tudás adott, és a nagyon sok tapasztalatot, amit ezen a versenyen megszereztünk, lehet hasznosítani.

Bazsó Gábor: Én csak harmadéves vagyok, úgyhogy nekem szerencsére van időm ezen gondolkodni. Nincs is konkrét tervem még, mint Vanessának, úgyhogy nekem most az a célom, hogy minél több helyen próbáljam ki magam gyakornokként, és megtaláljam azt a miliőt, és azt a jogágat, amivel majd a jövőben szeretnék foglalkozni. Mindenképpen szeretném, hogy a nemzetközi jog valamilyen formában az életem része maradjon.

Buda Zolta: Leadtam még a verseny előtt a jelentkezésemet erasmusos gyakorlatra, és ha sikerül megfelelő befogadó irodát találnom, akkor valószínűleg a következő egy évet külföldön töltöm.  A jövő év folyamán tervezek jelentkezni egy külföldi posztgraduális képzésre is.

Azt gondolom, hogy egy ilyen verseny belépést jelent a jogászélet felsőbb rétegébe a győztes hallgatóknak, és nem mellesleg nagyon jól mutat az életrajzukban is.

Sulyok Katalin: Igen, egy személyes élménnyel tudom ezt illusztrálni: a harvardi osztálytársaim közül (egy 180 fős nemzetközi osztályban végeztem) legalább 10–15 embernek volt köze a Jessuphoz élete folyamán valamilyen formában. A Jessup World Championship Cup a világon mindenkinek ugyanazt mondja, ezt nem kell már magyarázni soha senkinek. Ezért véli úgy az ELTE is, hogy minél több nemzetközi megmérettetésre kell bátorítani a hallgatókat, mert nagyon fontos, hogy a világon mindenhol egyértelmű legyen, mi áll egy adott hallgatói teljesítmény mögött. Nagyon szép eredményeket lehet elérni itthoni versenyeken is, csak azzal mindig az a nehézség, hogy utána külföldön hosszú mondatokkal kell körülírni, hogy mi a jelentősége, így azok nem konvertálhatók annyira jól külföldi tanulmányok, gyakornokságok, munkavállalási ambíciók esetében.

Ez a verseny olyan, mint a sportolóknál egy világbajnokság.

Sulyok Katalin: Abszolút, a Jessup World Cup túlzás nélkül a foci-VB megnyerésével egyenértékű – ez most megtörtént…

 

Fotók: Baló Tímea (ELTE Online)