A Hintalovon Alapítvány pár hete közzétett egy bejegyzést. Pont. Nehéz róla írni, nehéz róla újságíróként objektívan írni, mert dr. Gyurkó Szilvia írása olyan kérdéseket feszegetett, amelyekkel egyszerűen szembe kell néznünk. Miért fontosabbak a hatásvadász címek a körültekintő, felelős újságírásnál? Miért kezeljük úgy a legváltozatosabb gyermekbántalmazási ügyeket, mint a napi katasztrófaturisztikai látványosságot, amire „szükségünk” van a reggeli kávé mellé? Miért dolgozik újságírók sokasága úgy, ahogy?
Hogy válaszokat kapjak, felkerestem Szilvit, akivel részletekbe menően kielemeztük posztját. Kezdő újságíróként, aki szeretne még az olyan, talán szirupos kifejezéseknek jelentőséget tulajdonítani, mint „a szakmának van becsülete”, kötelességemnek éreztem, hogy reagáljak a „felhívásra”, amit a Hintalovon Alapítvány alapítója az újságírókhoz intézett. Annál is inkább, mert a poszt alatt nem egy hozzászólásból teljesen nyilvánvalóvá vált: az emberek lemondtak az újságírókról. Lemondtak rólunk. Egyikük így ír: „Újságíró és etika szinte kihalt párosítás, régi idők nosztalgiája amit csak a »nagy öregek« képviselnek.” – és ezekre a sorokra még most is könnybe lábad a szemem, és dühös leszek, és meg akarom mutatni. Hogy lehet másképp, hogy van becsületünk, hogy sokan vagyunk, akiknek az újságírás még azt jelenti, amit a „nagy öregek” számára jelentett valaha. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
*
„Megerőszakoltak egy négyéves kislányt egy munkásszállón”; „Elítélték a boldvai csecsemőgyilkosokat”; „16 éves diákjával szexelt a tanár” – csak néhány cím a mai hírportálokról. De még hosszan sorolhatnánk. Nem tesszük. Helyette inkább kérjük – sőt, követeljük – a felelős újságírást minden olyan témában, ami gyereket érint!
Ítélkezés, szenzációhajhászás, vér, szex, erőszak… Tényleg csak ebből állhat egy újságcikk, ami egy négyéves gyerek szexuális bántalmazásának gyanújáról szól? Azonnali rögtönítélő bíróságként szolgál a média, vagy csak arra kell, hogy a reggeli kávé mellett legyen min elszörnyülködni? Mi, felnőttek vagyunk felelősek a gyerekek jóllétéért és biztonságáért. Az újságírás és a média pedig hatalom. Nem lehet következmények nélkül a nyilvánosság elé tárni a bántalmazást, a gyerekverést, a családon belüli erőszakot, aminek gyerek is tanúja volt, vagy a kortársak közötti zaklatást anélkül, hogy belegondolnánk, mit teszünk! Hogyan hatnak a leírt sorok. Mit okoznak a kimondott mondatok.
Az újságíró továbblép, és holnap már a közlekedési balesetekről ír, de annak a gyereknek most és mindörökké azzal kell együttélnie, amit leírtak, kimondtak, megítéltek, elcsámcsogtak, kitárgyaltak, szétpletykáltak, bekommenteltek. Ezek a cikkek nem szólnak valójában semmiről. Nem lépnek túl a felületes tények(?) egyszerű ismételgetésén, félinformációk közlésén és persze minden elemzést nélkülöző leírásán. Ezernyi dologról lehetne írni akkor, amikor valaki kap egy fülest arról, hogy a rendőrség szexuális erőszak ügyében nyomoz, és az áldozat egy gyerek. Lehet írni arról, hogy mit jelent, ha valakit használnak, ha a teste nem szentség, vagy arról, hogy hogyan zajlik ma egy ilyen eljárás, mit vizsgálnak a rendőrök és hogyan. Lehetne számon kérni az igazságszolgáltatás hatékonyságát, gyerekközpontú működését, vagy lehetne nyomozni az után, hogy vajon az ilyen gyerekek kapnak-e rögtön pszichológiai segítséget. Esetleg felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon mi lesz a családdal! Ezernyi, tényleg ezernyi izgalmas, elgondolkodtató, fontos kérdés merülhet fel az eset kapcsán, ami segít az olvasónak MEGÉRTENI, ami történt. Ehelyett megy ez a végtelenül szomorú, a gyerek számára megalázó, megszégyenítő, a magánélethez való jogát súlyosan sértő, felszínes és bántóan felületes „újságírás”. Lehetne ezt jól is csinálni. Igazából ma reggel azt érezzük, hogy ennél már csak jobban lehetne csinálni.
(Ez a poszt az alapítvány nevében született, de Gyurkó Szilvia írta. Minden mondatáért felelősséget vállalva és felajánlva, hogy bármelyik szerkesztőséggel bármikor leül egy beszélgetésre a gyermekjogokról és az újságíró etikáról.)”
*
Tudnál példát mondani olyan cikkre, újságíróra, aki felelős módon kommunikál az említett esetekről?
Nagyon kevés jó példát lehet mondani, és alapvetően a tényfeltáró újságírók közül. Ez egyrészt jó, mert mutatja, hogy vannak az újságírói szakma képviselői között olyanok, akiknek van lehetőségük elmélyedni egy-egy témában. Másrészt viszont az, hogy a tényfeltáró cikkeken kívül nem nagyon látjuk, hogy megjelennének azok a szempontok, amelyek a felelős, az ügyben érintett gyerek szempontjait szem előtt tartó újságírásra jellemzőek. Az utóbbi évek kiemelkedő anyaga volt ebből a szempontból: https://444.hu/2014/07/09/koitusz-utan-minden-allat-szomoru .
Mit gondolsz, hogyan jutottunk idáig?
Az újságírást a „hírverseny”, a gyors tájékoztatás és az azonnali információ-megosztás szükséglete hajtja előre nagyon erősen azóta, hogy az internet ilyen domináns helyzetbe került. A printek fokozatos eltűnése, háttérbe szorulása mellett az online hírportáloknak kellene átvenni azokat a szerepeket is, amelyek korábban a magazinok „feladatai” közé tartoztak. Ez azonban nem megy könnyen. A fogyasztói igényeket az online cikkek nem csak kiszolgálják, hanem keletkeztetik is: ma már tulajdonképpen a címadás egy újságíró legfontosabb készsége, a kattintékony egymondatos, ígycsiklandó cím, ami után kattint az olvasó. Ez egy hihetetlenül csúszós terep, mert az emberek a provokatív, sokat sejtető, hangzatos címekre kattintanak – ez viszont sok esetben kizárja a felelős újságírást, hiszen annak épp az a lényege, hogy kifejti, megalapozza, körüljárja a témát, tehát nem leegyszerűsíti, „lebutítja”.
Nem hiszek abban, hogy ezt ne lehetne máshogyan csinálni. A vélt vagy valós fogyasztói igényeknek tudatosan „alámegy” a média nagy része, ami mögött a kockázatkerülés áll elsősorban. Hiszek abban, hogy az érthető információ nem feltétlenül felületes és lebutított. Öveges professzor érthetően magyarázott, de nem butította le a fizikai alaptörvényeket. Ezt az érthető, közérthető, de alapos és önreflexív újságírást szeretném látni a gyerekek ügyeiben is. Ha nemzetközi példát kellene hozni, John Oliver szerintem ezt nagyon remekül hozza a Last Week Tonight c. sorozatában, amiben sok gyerektémát (a védőoltásoktól a szexuális felvilágosításig) feldolgozott már.
Hogyan élhetnénk jól, hasznosan az újságírói, hírközlői hatalommal? Miben látod a megoldást vagy az afelé vezető lépéseket?
Az újságírás elképesztő hatalom. A nyilvánosság sokszor a legfontosabb része annak a folyamatnak, amikor tabuk ellen küzdünk. A gyerekek ügyeiben pedig igenis nagyon sok a tabu: szexualitás, gyerekverés, erőszak, válás, gyereknevelés stb. Az emberek nyilván igénylik az érthető válaszokat, de nem csak érthetőségre vágynak, hanem hitelességre is. A média akkor tud negyedik hatalmi ágként jól működni, ha a hitelességét nem veszíti el (nem tudom, ezt mennyire lehet még jelen időben fogalmazni itthon, ahol a kiegyensúlyozott tájékoztatás komoly kihívásokkal terhelt). A hitelesség pedig azt is jelenti, hogy alapos, tényszerű, sokoldalú – amibe beletartozik, hogy a tudósításban érintett személyek alapvető jogait nem sérti, mi több, segíti a társadalmat (olvasókat) abban, hogy adott ügy árnyalatait, a mögöttes problémákat és kihívásokat is lássa.
A legnagyobb gond ma az szerintem, hogy sokszor az újságíró úgy próbál meg tényszerű és hiteles lenni, hogy semmilyen háttérmunkát nem végez, csak hivatalos tájékoztatásokból vagy tényszerű(nek gondolt) előadásokból (nyilatkozatok, stb.) dolgozik. Hiányzik a mögénézés, ami persze óhatatlanul valamiféle értékalapú állásfoglalást is magával hozna. Szerintem ez is gond. Sok újságíró azt gondolja, hogy ha egy érték mellett állást foglal, akkor az ideológiai elköteleződés is – miközben ez nincs így. Más esetben viszont úgy közölnek az újságírók ideológiai véleményt, mintha az értékmegállapítás lenne. Összemosódik a két fogalom. Csak egy példa: a „szurikáta-ügyben” az, hogy mi lenne a jó következmény egy olyan esetben, amikor egy gyerek egy kisállat halálát okozza azért, mert nem hallgat a felnőttre, aki kíséri őt – fel sem merült az újságcikkek többségében. Az ítélkezés, a minősítés, a saját vélemény (meggyőződés) értékként való közlése uralta a nyilvánosságot, miközben sem a tényeknek nem voltak birtokában (tehát nem lehetett pontosan tudni, mi történt), sem azt nem mérlegelték, hogy ez a nyilvános ítélkezés hogyan fog hatni a gyerekre (az internet nem felejt – ugye) , se annak feltárására nem fordítottak energiát, hogy mit mondanak ilyen esetekre a gyerekvédelmi szabályok, protokollok… Mindenki ment a saját zsigeri meggyőződése után, ami szerintem nem újságírás, hanem véleménymegosztás, amivel semmi baj nincs, csak ha nem „véleménycikk” a címe, akkor megtévesztő és káros.
Nyomon lehet követni, nyomon követték már bármilyen kutatás keretében, mit okoz az efféle hozzáállás, sajtómegjelenés az áldozatokban?
Ma már mindenkinek van online személyisége, akinek van bármilyen digitális aktivitása, vagy kapcsolatban áll olyanokkal, akiknek van. Ez azt jelenti, hogy az online személyiség része mindaz, amit a neten vagy web2 felületeken velünk kapcsolatban megosztanak, leírnak stb. Tehát az egy illúzió, amikor az újságíró azt gondolja, hogy attól, hogy nem írja ki egy gyerek teljes nevét, akkor a személyiségi jogait teljes mértékben tiszteletben tartja – mert a polgári jog által meghatározott szabályok nem tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, amikor valaki megosztja adott cikket, és ismeri a gyereket, ezt meg is fogalmazza. Ez egy közvetett felelősség, de akkor is felelősség, amit egy újságírónak szem előtt kellene tartani akkor, amikor gyereket is érintő témáról ír.
Visszatérve arra, hogy ez hogyan hat: pontosan ugyanúgy hat, mint egy netes trollkodás, beszólás, lealacsonyító vagy megalázó megjegyzés. Viszont a hatását tekintve erősebb, mert nem tűnik el olyan gyorsan, mint egy web2 tartalom attól, hogy újságíró jegyzi, kredibilisebbnek tűnik. A netes verbális erőszak hatásai egyébiránt ugyanolyanok, mint az offline érzelmi bántalmazásé. Nincs különbség.
Valóban érvényes az újságírókról megfogalmazott általánosításod? Provokációnak szántad ezt az igen erős kritikát?
Nem provokációnak szántam ezt a mondatot, hanem figyelemfelhívásnak, mert azt gondolom, hogy tényszerűen ez a helyzet, csak az újságíró nem gondol bele, mert az írása tárgyaként tekint az abban érintett gyerekre, nem pedig alanyaként.
Lehetséges-e az említett, illetve hasonló esetekről érzelmi bevonódás nélkül írni? Ha pedig nem, akkor mi az az érzés, aminek fontos érvényesülnie írásunkban?
A gyerek jogainak védelme ugyanúgy fontos, mint minden más emberé. Annyival speciálisabb a helyzet, hogy a gyerekkori élményekről és hatásokról tudjuk, hogy törvényszerűen mélyebb hatást gyakorolnak ránk, mint a felnőttkoriak. Tehát a védelem (az erőszak valamennyi formájával szembeni zéró tolerancia) különösen fontos, hogy érvényesüljön. A gyerekek is abban a konstruált valóságban élnek, amelyet a média (is) teremt körülöttük. Ez közös felelősségünk, hogy milyen narratívákat és milyen módon tárunk eléjük. Ráadásul egy társadalom gyerekekkel kapcsolatos attitűdjére is kihat mindez. Nem hiszem, hogy túl lehetne reagálni ezt a felelősséget. Inkább azt látom problémának, hogy jelenleg az ezzel kapcsolatos szakmai öntudat, „szerepfelfogás” teljesen hiányzik az esetek jó részében.
Hol tanulhatjuk meg a megfelelő „hogyant”? Hogyan csináljuk jól?
Még az UNICEF-es időkben indítottam egy képzést újságíróknak. Média Akadémia volt a címe, és egy egynapos tréning volt, ami újságírókat készített fel arra, hogy hogyan tudnak gyerekekkel kapcsolatos ügyekben jól írni. Aztán amikor eljöttem az UNICEF-től, ez a program megszűnt, most viszont újraindítottuk. A Hintalovon szerkesztőségi képzéseket szervez 2019-ben. Pont azért, amiről te is írsz: mert ez az egész tanulható. Fontos a szembenézés és az önreflexió, fontos visszajelzést kapni arról, hogy mások hogy látják az újságírói munkát – de még fontosabb, hogy mindez tanulható, alakítható, elsajátítható, és egyáltalán nem áll versengő értékként az újságírói munkával szemben. Ugyanúgy lehet sikeres, olvasott cikkeket írni akkor is, ha a gyerekjogok nem sérülnek benne. Sőt. Sokkal árnyaltabb és jobb cikkeket lehet.
*
Dr. Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértőként 15 éve aktívan küzd a gyerekek jogaiért, erőszak elleni védelméért. 2015-ben alapította a Hintalovon Alapítványt. Korábban az UNICEF Magyar Bizottság gyermekjogi igazgatója, 2005 és 2012 között az Országos Kriminológiai Intézet kutatója. A WMN magazin szerzője, cikkeiben többek közt olyan fontos témákkal foglalkozik, mint az internetes zaklatás (cyberbullying), a gyermekházasságok (melyekre sajnos Magyarországon is akad precedens), a gyerekek közti erőszak… és így tovább.
Alapítványának programját így foglalja össze: szexuális edukáció a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak megelőzéséért és az egészséges fejlődésért (Yelon); az ingyenes jogsegélyszolgálatot biztosító Gyermekjogi Pro Bono Központ; valamint a középiskolások gyermekjogi ismereteit fejlesztő és hatékony részvételét támogató Gyermekjogi Követ Program. Az alapítvány minden évben kiadja az éves Gyermekjogi jelentést, amiben bemutatja a gyermekjogok magyarországi helyzetét. Azért dolgozunk, hogy felhívjuk a figyelmet a gyerekek jogaira. Azt szeretnénk elérni, hogy a felnőtt társadalom az élet minden területén vegye figyelembe a gyerekek jogait, érdekeit, szempontjait.
- A Hintalovon Alapítvány munkájáról itt tájékozódhattok.
- A YELON, melyből már app is készült, itt elérhető!
- Ebből a portréból pedig jobban megismerhetitek Szilvit.
- Cikkeit a WMN honlapján itt érhetitek el. Érdemes olvasni és tanulni tőle.
*
Kiemelt kép: szociologia.eu
Képek: Hintalovon Alapítvány; origo.hu; ert.gr
