„…és boldogan éltek, míg meg nem haltak” – mesélik a mesék. Ugyanezt nemcsak a szereplőikről, hanem saját magunkról is elmondhatnánk. Gabriel García Márquez így fogalmazott annak idején: „Azért élek, hogy elmesélhessem az életemet” – s meséi nem haltak meg a halála után sem. Egy mese addig él, ameddig éltetik. A cikkben ezek fontosságáról lesz szó: a történeteinkről, a szubjektív kontextusokról, amelyekkel kölcsönösen tartjuk életben egymást.
Persze annyi szólhat a csodával teli vagy csoda nélküli, de mindenképp csodás történetek javára az emberrel szemben, hogy őket bármikor fel lehet támasztani. Mint ahogy Kerekes Valéria, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának tanára is fogalmaz: „Minden mese élő, csak rajtunk múlik, hogy élővé tesszük őket, vagy nem.” Azonban saját történeteinkben mi is tovább élünk. Ezek a dél-amerikai írók tudnak valamit az ember betű/hang formájú „örökítőeszközéről”: Mario Vargas Llosa, a – Márquezhez hasonlóan Nobel-díjas – perui író azt állítja, hogy az ember legősibb tevékenysége a történetmesélés, ami azt jelenti, hogy ez a tevékenység roppant erős evolúciós gyökerekkel bír, kódolva van bennünk, hogy a jövőbe fecsegjük magunkat. Ha nem is írásban, a szó akkor sem száll el, csupán szájról szájra terjed, és ugyan kisebb-nagyobb módosulásokban, de szellemi értékünk mindenképpen ott lesz valamilyen formában a következő évszázadokban. Legalább annyira, amennyi csillagpor van most bennünk, s ez nem jelentéktelen mennyiség…
A mese áthagyományozását kutatja Kerekes Valéria, és arra is keresi a választ, hogy az óvodai nevelésben van-e valamilyen séma, mintatár arra, hogy milyen meséket használnak a pedagógusok. Hogyan születnek és élnek tovább a népmesék egyes közösségekben? A tanárnő leendő óvodapedagógusokat tanít az ELTE-n. A mesék gyógyító erején és pszichológiai hatásain kívül hangsúlyosan foglalkozik azzal, hogy a leendő oktatói társadalmat felkészítse arra, hogy bátran, felszabadultan és beleérezve meséljenek. Ez szerinte egy láthatatlan kapocs, hinnünk kell az erejében. Hiszen minden csak akkor működik, ha hiszünk is benne.
Milyen pozitív hatásai vannak? Segíti a gyermek fejlődését, a szókincs bővülését. A kisgyerekek megpróbálják ismételni az elhangzottakat. Eleinte a ritmusosabb versikéket, énekeket jegyzik meg könnyebben, de később a többször ismételt meséket is visszamondják. A nekik írott történetek fejlesztik a koncentrációs képességüket és a képzeletüket. Egy idő után egyre jobban tudnak figyelni a hallottakra, könnyebben felveszik a fonalat, érdeklődőbbé válnak. A jó és a rossz harca, a jó győzelme, az érzelmek megjelenése, a rossz érzések leküzdése segít a gyermeknek megérteni a valóságot is, és az érzelmek mesén keresztül történő megélése az érzelmi intelligencia fejlődését segíti. A tanulás folyamata a meséhez való érzelmi kötődés miatt könnyebb lesz, mert mindenki könnyebben éli meg azt, amiben saját maga tükröződését látja. Fontos lenne, hogy az egyre digitalizáltabb, ingerdúsabb világunkban a tévé, a képeskönyvek és a hihetetlen mennyiségű illusztráció helyett a szülő saját mesetárát elevenítse fel, hogy elővegye a szép élményeket adó történeteket, mert amihez mi is pozitívan kötődünk, az lehet gyermekeinknek is az első pozitív élménye. Új kutatás indul a középiskolások körében, amely arra keresi a választ, mit okozott a mesefilmeknek többségi teret adó torzulás. A televízió intenzív képi világa alig hagy időt a félelmek feldolgozására, ezek a félelmek pedig kihatással vannak társas kapcsolatainkra és a tanulásra is.
A másik, amire oda kellene figyelnünk, hogy ne szépítsünk. Gyakori dilemma, hogy milyen életkorban melyik az a mese, amelyik lehetőleg háborítatlanul hagyja a kicsi lelki világát. Ma a gyakorlat azt mutatja, hogy a felnőttek kényszeresen megszépítik a régiekből építkező új történeteket, amelyekben a szereplők csak alig gonoszak, a végén nincsenek elvarratlan szálak, mintha ezek befogadására nem lennének alkalmasak, netán túl korán károsulna a lelkük tőlük. A gyerek bírja a „horrort”. Felnőttként nem emlékszünk, hogy mi magunk hogyan éltük meg például a Piroska és a farkas meséjét, benne a szintén felnőtt szemmel véres jelenetet, a farkas hasának felvágását és kővel való kitömését, és így ódzkodhatunk attól, hogy ilyen borzalmakat meséljünk a gyerekeknek. Ha viszont belegondolunk, rájövünk, hogy valószínűleg annak idején semmiféle traumát nem okozott ez nekünk. Hogy miért? A gyermek nem naturálisan, hanem fantázia-szemüvegen keresztül látja az ilyen történéseket, nem a has felvágásának hús-vér borzalma jelenik meg a szeme előtt, hanem a jó győzedelmeskedése. Ezen történetek segítségével tanulja meg elkülöníteni a jót a rossztól. A ló túl oldala, hogy bár a borzalmakat elkerüljük, de azt valljuk, hogy azért semminek se legyen a vége happy end, mert „a valóság úgysem ilyen”. A gyermek érzékeny lelki világának nagyon sok megerősítésre van szüksége ahhoz, hogy megtanulja, az élet igazságos. Nem szabad sürgetni a realitásérzék kialakulását, mert az a fantáziavilágnak az idő előtti lerombolásával jár, és ez nem mellesleg károsabb, mint szembesülni a halállal.
Az biztos, hogy a mesélést nem lehet elég korán kezdeni, mivel a születendő baba már a várandósság utolsó harmadában képes érzékelni az emberi beszédet. A mese egyben út is a gyermek lelkivilágának a megértéséhez. A napi események feldolgozhatók, megérthetők rajtuk keresztül. Saját szövögetett történeteikben megjelenik a téma, ami éppen foglalkoztatja őket. Segíthet feldolgozni a kistestvér érkezését, egy halálesetet vagy akár a válást is. A témát viszont csak addig lehet elmélyíteni, ameddig a gyermek is befogadó rá. Érdekes megfigyelni, hogy nem csupán a történet kimondott, konkrét tartalma hordoz jelentést, hanem az adott személyre jellemző történetszövési mód, amelyben ilyen vagy olyan formában megnyilvánul az egész családja, a közösségére jellemző sajátos értékrend, életszemlélet, tapasztalat. Személyes történeteinkben – akárcsak egy szubjektív tükörben – a megélt történelem valósága köszön vissza. A gyermekek már óvodás koruk végén tudnak beszélni a múltbeli eseményekről. Kezdetben csak pontról pontra megismétlik, amit a szülő elmesélt. Két és fél éves koruktól már képesek válaszolni az esemény részleteire irányuló kérdésekre, és egyre aktívabb szerepet vállalnak a beszélgetésben. Háromévesen kezdeményezőkké válnak, ekkor formálják meg az első összefüggő, néhány mondatos emlékbeszámolókat, amelyek folyamatosan bővülnek. Egy óvodás meglehetősen kereken tud mesélni saját élményeiről, már-már valódi beszélgetőpartner. Hároméves kortól kialakul a saját élettörténeti narratívára való rálátás, a gyermek képes lesz arra, hogy visszanézzen a korábbi történésekre, és saját létezésének élményét időben átélje. Ahhoz, hogy önmagáról és múltjáról történeteket meséljen, fontos szerepe van a szülők beszédstílusának, az időbeliség érzékelésének és annak, hogy a gyermek minél több ilyen típusú beszélgetésben vegyen részt.
Individuumunk fenntartásának és identitásunk megtartásának vagy akár átalakításának is fontos eszköze a történetmesélés, ám nemcsak saját lényünk továbbképzését és -képeződését segíti elő, hanem utódaink fejlődésében is kiemelkedő szerepet játszik. Ez tehát a legjobb eszköz arra, hogy a géneken kívül szocializációs alapon is beléjük oltsuk magunkat, világunkat, hogy „kicsi, szuverén énjeink” oldódhassanak ki belőlünk.
Források:
https://www.kemma.hu/kultura/helyi-kultura/a-mese-addig-el-amig-mi-eltetjuk-1223198/?fbclid=IwAR3ezzL-JXRycRplEfFshI0hQkrwUFyEhpksl8bL_QTTxvrk1GvjlnCGeXE
https://www.csaladinet.hu/hirek/gyerekneveles/gyerekek_fejlodese/20098/a_mese_lelektana
http://real.mtak.hu/78580/1/A%20mese%20szerepe%20a%20nevel%C3%A9sben_oktat%C3%A1sban.pdf
Képek forrása: internet