Életünk egyik legnagyobb feladata a pályánk megválasztása. Sorra vesszük a lehetőségeinket, ám a helyben végzett fejbéli útkeresések mellett érdemes magunknak is elindulnunk, hogy a lehető legszerencsésebben kovácsoljuk a sorsunkat. A következő sorozatban azok a hallgatótársaink mesélnek élményeikről, illetve mutatnak be egy idegen kultúrát, akik önerőből vagy ösztöndíjjal, de legalább egyszer már „kirepültek” az alma materből. Vesszünk el a következő sorokban!
„Idegenvezetőnk”: Burkus Dóra, az ELTE olasz-magyar diszciplináris képzésében résztvevő, harmadéves alapszakos hallgató.
Európában járva-kelve az ember biztosan nem hagyja ki, hogy beugorjon a kontinens legdivatosabb csizmájába. Viszont jogosan érezhetjük úgy, hogy kicsit megkopott a turistapatáktól, s aki még sosem járt ott, is úgy hiheti, tudja róla a legfontosabbakat. Amilyen élénk sokszínűség jellemzi Olaszországot, olyan jól elültetett képek élnek róla a fejünkben. Sok sztereotípiának igazat adva, s egy nagyon fontosat megcáfolva, Burkus Dóra egy egyéni szűrőn keresztül mutatja be valóságos álomországát. Máskülönben honnan tudnánk például, hogy Bolognában nem csak a spagetti, de Dante is viszonylag jól fogyasztható, és hogy földi paradicsomnak nem csak a napsütötte toszkán szőlősök tudhatók be, hanem tulajdonképpen bárhol megteremhet, ahol együtt pizzázunk egy piazzán.
Finestrella: az egyik, Bologna hét nagy titka közül. Ez egy pici ablak, amely a város egyetlen csatornájára enged kilátást. Ha zárva van, teljesen beleolvad a falba.
1.) Miért választottad az olasz szakot? Hogyan döntötted el, hogy erre a pályára fogsz lépni?
Mindig nagyon vonzottak a mediterrán kultúrák és a mediterrán életérzés, amellyel nagyon tudok azonosulni. Középiskolában mindenképpen olaszt vagy spanyolt szerettem volna tanulni, s végül úgy alakult, hogy abban az egri gimnáziumban, ahová felvettek, olaszt lehetett tanulni. Hamar kiderült, hogy ez egy nagyon jó választás volt, rájöttem, hogy imádom ezt a nyelvet, gyönyörű a hangzása, és nagyon közel áll hozzám az olasz kultúra. Kialakult bennem, hogy mindenképpen el kell jutnom Olaszországba. Akkora szerelem lett, hogy úgy éreztem, a későbbiekben is ezzel szeretnék foglalkozni.
2.) Mesélj kijutásod körülményeiről! Milyen volt ott megszokni?
Hosszabb időre távol lenni nem okozott nagy sokkot, mert már korábban Angliában voltam cserediák. Megtapasztaltam, milyen bekerülni egy másik kultúrának a közepébe. Persze, ha csak fél évre is utazik el az ember, nehezen éli meg, hogy távol van a családjától, a barátaitól, még akkor is, ha könnyen megoldható ma a kapcsolattartás, és akkor is, hogy tudod, hamarosan jössz haza. Nehéz kiszakadni a megszokottból. Azonban számomra a visszatérés talán még a kimenetelnél is érdekesebb volt. Az Erasmusos félév nagyon sok szempontból kiszakított a komfortzónámból és új rálátást adott az itthoni életemre, amelyet egy új szemlélettel folytattam. Hogy milyen volt Olaszországban? Valamennyire olyan, mint amire számítottam. Az igazi olaszos sztereotípiák bejöttek. Egy magyar lánnyal és egy olasz fiúval laktam együtt. Ami nehéz volt, és próbára tett sokszor, hogy nem tudtam úgy jelen lenni azok életében, akik itthon maradtak, viszont magamról nagyon sokat tudtam kint gondolkodni, és úgy éreztem, ez rengeteget adott ahhoz, hogy jobban rájöjjek, ki vagyok, és fel tudtam tölteni magam a kint szerzett tapasztalatokból, és abból, hogy elkezdtem méginkább „otthonosan érzeni magam a nagyvilágban”.
Le Due Torri: Bologna fő látványossága. A tornyok Dante idejében is léteztek már, ír róluk az Isteni színjátékban. A kisebb tornyot Garisendának, a nagyobbat Asinellinek hívják, ahová fel is lehet menni és csodás a kilátás.
3.) A bevált sztereotípiákon kívül milyen furcsaságokkal, számodra érdekes újdonságokkal szembesültél?
Ami nagyon érdekes volt számomra, s egyben nagyon jó érzés megtapasztalni, az is egy jellegzetes olasz vonás: nem stresszelnek rá semmire. Volt, hogy nagyon sokat kellett sorban állni ügyintézésnél, és mindenki türelmesen várt, kedvesen beszélgetett a másikkal.
4.) Hogyan fér össze ez a fajta türelem, nyugalom az olaszok temperamentumosságával? Hogyan értékeled ezt a fajta kettősséget?
Vannak olyan területei az életnek, ahol előjön a szenvedélyük. Amit szeretnek, nagyon nagy szenvedéllyel csinálják. Ekkor kézzel-lábbal gesztikulálnak, amit én is átvettem, és sokan mondják, hogy többet gesztikulálok, mint korábban, ami nagyon érdekes.
5.) Igaz, hogy a tömegközlekedés semennyire sem tartja be a menetrendet?
A közlekedésben káosz van, de tényleg. Ha jönnie kell a busznak, akkor van, hogy fél órát késik, vagy negyed órával hamarabb elmegy, esetleg egyáltalán nem jön, mert mondjuk Giovanninak nem volt kedve felkelni aznap… Tapasztaltam, mert egyik órámra csak busszal tudtam bejárni. Szerencsére volt lehetőségem egyébként gyalogolni, meg biciklizni, az utóbbival való közlekedésem során nagyon sokszor el akartak ütni. Ha van egy negatívum, amit nem szeretek Olaszországban, akkor az az össze-vissza tömegközlekedés; az őrületbe kergetett. Van egy mondásuk, mely szerint a zöld egy szabad út, a piros pedig egy jó tanács. Na, ők tényleg így gondolják. A busz is simán átmegy piroson. Viszont mivel ehhez is hozzászoktak, jól tűrik. Egyedül az okozott nagy pánikot, mikor öt év óta először valami oknál fogva leesett a hó. Mindenki kis tornacipőben toporgott a havas pálmafák alatt, ami eléggé groteszk összképet nyújtott, bár nem esett túl sokat. Egy órát kellett várnunk így a buszra, amit este vacsora közben elmeséltem az olasz barátaimnak, illetve, hogy Magyarországon már tíz perc késésnél is mennyire stresszelünk. Ők csak legyintettek, hogy egy óra semmi, ők múltkor másfelet vártak. Ha nem érnek be az emberek munkába, azt a főnökök is lazán kezelik…
Az a bizonyos hideg és szokatlan “köntös”
6.) Az ilyen menetrend és munkamorál hogyan egyeztethető össze a magasan fejlett ország fogalmával?
Azért komolyan veszik a dolgokat, csak valahogy máshogy. Az adminisztrációról például azt gondoltam, hogy hatalmas káosz lesz, meglepetésemre sokkal jobban szervezett, mint a magyar. Nem volt fejetlenség, csak egy-két területen, mint a korábban említett tömegközlekedés, amit egyébként az olaszok többsége nem is használ, a legtöbb embernek robogója van, nagy divat motorino, a Vespa és társaik.
Békés kontrasztok a Strada Maggiore-n, Bologna középkori főutcáján
7.) Mesélj a legjobb vagy legmegdöbbentőbb élményeidről!
Alapvetően inkább pozitív tapasztalataim vannak. Hallottam, hogy az olaszok nagyon pozitívan állnak az idegenekhez, nagyon befogadóak. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy ez valóban így van, főleg, hogy nem is gondoltam volna, hogy ennyire igaz. Mindenki nagyon kedvesen és segítőkészen állt hozzám. Hihetetlen ez az emberség, és talán nekem ez a legpozitívabb, amit ott átéltem. Olyan apróságokról van szó, ami például egy nagyon esős napon történt velem. Bologna az „eső elleni védekezés” szempontjából szerencsés város, mert ott van a legtöbb árkád a világon – ezek leginkább a belvárosban (centroban) vannak. Nekem viszont pont egy külvárosi részen volt órám, és otthon hagytam aznap az esernyőmet. A szakadó eső közepette egy bácsi meglátta, hogy nagyon ázom, és kinyitotta nekem az esernyőjét, majd egészen a buszmegállóig kísért. Mondta, hogy ő egyébként csak a boltba akar menni, de nem szeretné, hogy elázzak; tartotta nekem az esernyőt az árkádok között, és közben elmesélte, hova járt egyetemre, illetve felőlem is elkezdett kérdezősködni. Nagyon tetszett még, és érdekesnek találtam, hogy úgy éreztem, az olaszok előtt talán semmit nem kell szégyellni. Nincsenek tabu témák egy beszélgetés során, csak abszolút nyitottság. Egyik alkalommal, mikor egy magyar lánnyal és egy olasz sráccal beszélgettem, kíváncsiak lettünk, mit jelenthet a furcsa alakú tetoválás a fiú karján, viszont felmerült bennünk, hogy nem kellene megkérdezni, mert még nem ismerjük egymást, és túl intim lehet ilyet kérdezni az általános ismerkedési körök előtt, legalábbis itthon nem tennénk fel kapásból ezt a kérdést. Viszont mégis megkérdeztük, aminek a srác nagyon örült, és elmesélt egy személyes történetet, ami beindította a beszélgetést. Nagyon érdekes számomra, hogy kinek hol a határ, és mi az, amit megoszt magáról. Az olaszok olyan szempontból furcsák nekem időnként, hogy teljesen kitárulkoznak. Ezt jól mutatja az is, hogy bár Bologna nem a legdélebbi része Olaszországnak, de ott is mindenki az erkélyen szárítja az alsógatyáit, a házak közé kifeszített kötélen. Ez náluk teljesen természetes dolog.
San Luca templom, ahová 4 km-es árkádsoron keresztül lehet eljutni
8.) Sokféle szempontból nagy különbségek húzódnak Észak- és Dél-Olaszország között. Azonban maga Észak is egy nagyon változatos arculatot mutat fel. Milyen jellegzetességekkel számolhatunk akár a mentalitás tekintetében?
Róma volt a legdélebbi pont, ahol az országon belül eddig jártam, viszont Észak-Olaszországban nagyon sok helyre sikerült már eljutnom, például Firenzébe, Assisibe, Modenába, Ravennába, Velencébe, és valóban lehet érezni sok fajta különbséget a helyek között, mentalitásban is. Ami szerintem nagyon izgalmas ebben az országban, hogy egyáltalán nem egységes. Igaz ez mind a domborzat, mind a nyelvek tekintetében, mindenhol más dialektust beszélnek. Hallottam több helyen eredeti dialektusban beszélő embereket, és úgy sem értem meg őket teljesen, hogy a köznyelvi szintet elég jól beszélem, de még az olaszok sem egymást. Mentalitás tekintetében a déliek talán még lazábban veszik a dolgokat, és ott a fejetlenség is nagyobb, érdekes, hogy a legdélebbi részeken már sokan érzik az „afrikai” hatást is a mentalitásukban.
9.) Hozzávetőlegesen hány fajta dialektus létezik?
Rengeteg, régiónként és városonként is változik. Az egyes régión belüli emberek megértik egymást, mert hasonló a dialektusuk, sőt a szomszédos régiókon belüliek is. A nápolyi dialektust megérti például, aki Bariban lakik. Vagy egy abruzzói, mondjuk egy rómait. Akik ugyanabban a vonzáskörzetben vannak, azok értik egymást, viszont hogyha tényleg nagyon Észak-Dél párhuzamot vonunk, akkor egy Milánói és egy Nápolyi már nem. Természetesen a hivatalos a köznyelvi olasz, amely a toszkán, firenzei olaszból alakult ki. Ezt tanítják az iskolában, ez az elvárt. A dialektust inkább az idősebb korosztály használja, a fiataloknál körülbelül 50 százalék az esélye annak, hogy valaki beszéli a saját városának a tájszólását. Bár otthon még sokan használják, egyre inkább visszaszorulóban van.
A Bolognai Egyetem egyik campusa a Strada Maggiore-ról
10.) Hogyan értékeled, és milyen élményeid vannak az olasz irodalmi életről, oktatásról?
Ottlétem alatt olasz irodalmat tanultam. A kerettanterven kívül rengeteg irodalmi behatás ért, ott sokkal jobb volt ezt megélni, megtapasztalni, mint itthon. Bologna ebből a szempontból is egy szuper választás volt, mert nagyon pezseg ott a kulturális élet, nagyon sok író-olvasó találkozóra eljutottam. Talán ennek a félévemnek legmeghatározóbb személyisége Dante volt. Egyébként az olaszoknál a „leghorrorabb” téma Dante, mint ahogy nálunk Petőfi lenne, akikről nemzeti költők lévén mindent tudni kell. Bolognában ráadásul különösen nagy Dante kultusz van, mert erősen kapcsolódik a városhoz, ő is a Bolognai Egyetemen végzett. Úgy jött össze, hogy az itthoni tanulmányaimban is pont Dantés óráim lettek volna a félévben, olasz középkori irodalom. Felvettem egy kurzust kint, amiről nem gondoltam volna, hogy olyan meghatározó lesz, de kiderült, hogy belefogtam a legnehezebb tantárgyba, amit az olaszok is nagyon nehezen tudnak teljesíteni. Minket, Erasmusosokat azért sokkal lazábban kezeltek, de azért megvolt az a terror nekünk is. A tanár úr a vizsgán a teljes Divina Commediát kérte számon. Rámutatott egy tercinára és megkérdezte, hogy itt most mi történik, milyen kontextusban van, ki beszél kivel, stb… Nekünk az Inferno, a Purgatorio, meg a Paradiso is le lett redukálva a felére, de azért így is egy elég jó kis mennyiség jött össze. Ennek az lett az eredménye, hogy eléggé átértékeltem a félévem.
11.) Pozitív, vagy negatív irányba inkább? Nem úgy hangzott, mintha örültél volna ennek a hosszú „komédiának”…
Is-is, de azért azt nem mondanám, hogy nyűg volt, mert érdekes, különleges élmény Dantét tanulni, abban a városban, és azon az egyetemen, ahol ő is tanult annak idején..
12.) Van valami kedvenced a Divina Commediából? Valami életbölcsesség?
Úgy mentem neki a vizsgának, „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” A középkori olasz irodalmat nem tudtam értékelni, míg ki nem mentem. Egyébként inkább a kortárs meg a modern olasz irodalom érdekel igazán. Ezen kívül imádtam, hogy meg tudtam venni egy könyvet, ha megtetszett. Tudni kell, hogy itthon nagyon nehéz beszerezni az olasz irodalmat, mert az idegen nyelvű könyvesboltokban inkább angol, német, francia nyelven találhatók könyvek.
A Sette Chiese belső udvara a kúttal, a pilátus udvara. A templomokat hét különböző korban építették egymásra, a legrégebbi antik, sok közülük pedig a jeruzsálemi templomok mintájára készült.
13.) Elképzelhetjük úgy, hogy Bologna annyit áldoz szellemi kultúrájának megőrzésére, mint mondjuk Róma tárgyi kultúrájának ápolására?
Igen. Nagyon szuper, hogy Bologna a középkor óta diákvárosnak van berendezkedve – bár itt nincs annyi emlékmű – nagy hangsúlyt fektet erre. A többi olasz városhoz képest a könyvekhez is baráti áron hozzá lehet hozzájutni. Itt a gyönyörű, elképesztően régi épületekben megmaradt valami a középkori egyetemi hangulatból, komoly, színvonalas oktatás folyik, az egész város egyetemistáktól és a nekik szóló rendezvényektől pezseg. Elég nagy problémának látom egyébként, hogy a nagyobb városok már mind nagyon-nagyon „elturistásodtak”. Róma és Firenze is gyönyörű, de a leglátogatottabb turistaközpontokká kezdenek válni.
14.) Mennyire veszítik el ez által ezek a városok azt a hatást és misztikumot, amivel eredetileg rendelkeznek? A túlzott látogatottság és felkapottság nem töri meg egy idő után a varázsukat?
Nem tudtam elképzelni, hogy Firenzében mi olyan csodálatos, hogy mindenki odamegy, de amikor ott voltam, láttam, tudtam, hogy nincs az a turistatömeg, ami ezt a csodát elvehetné, és aki megteheti, egyszer az életben el kell mennie oda. Én nem élnék egyik nagyvárosban sem. A félévem tervezésekor is tudatosan választottam turisztikailag kevésbé felkapott helyet, hiszen bár Bolognába is érkeznek elegen, nem lehet összevetni Firenze és Róma látogatottságával. Firenzében kétszer annyiba kerül minden, mint Bolognában, és bár gyönyörű, kevésbé érezni azt az autentikus „olasz érzést”. Viszont nagyon örülök, hogy láthattam, mert fantasztikusak a templomai és reneszánsz épületei. Csak az egész jobban hasonlít már egy kirakatra, mint valós élettérre, ami megfoszt ettől az autentikus életérzéstől. Én egy olyan városba mentem, ami inkább az olaszok, mint a turisták körében népszerűbb. Bónusz, hogy Bologna a gasztrofőváros. Nem gondoltam volna, hogy ennyire magas fokon tudják űzni a gasztrokultúrát.
15.) Mennyire igaz, hogy in una trattoria, si mangia bene, si spende poco? (A trattoriában jót lehet enni kevés pénzből)
Ez Bolognában teljesen él. Nem azok a teljesen elegáns éttermek, vagyis a ristoranték az elterjedtek, hanem a kis kockás-terítős vendéglők, a trattoriák. A trattoriában kevesebbet költesz, jól laksz, sokszor a szabadba kiülős történet. Amit nagyon szeretek, hogy az olaszok nagyon fontos helyet szorítanak az étkezésnek a napirendjükben. Én olyan olaszt még nem láttam, aki azt mondta volna, hogy találkozzunk este, előtte még gyorsan bekapok valamit. Mert a vacsorának, a főétkezésnek idő kell. Kilenc előtt nem vacsoráznak, de inkább fél tízet mondanék. Amikor én már nyolckor éhesen elmentem pizzázni, üres volt még a pizzéria, szinte akkor nyitott, de ha tízkor odamész, akkor már tele van. Ők kicsit ilyen megcsúsztatott élettel élnek. Az étkezésnek náluk az együttlétről szólnak! Mi is minden este együtt ettünk a lakótársaimmal, barátaimmal. Ez körülbelül egy óráig tartott, s közben megbeszéltük, hogy kivel mi történt aznap.
Dóri és olasz barátnői egy étteremben
16.) Olyan, mint egy kis rituálé…
Igen, ez náluk abszolút megvan, ráadásul ha tehetik, inkább közösen vendéglőbe/étterembe mennek, vagy csak egyszerűen kiviszik egy térre az ennivalót, ahol egyébként pad sincs. Szeretnek a földre ülni is, a lényeg, hogy együtt tegyék. Ez a hétköznapok során is nagyon jellemző. Ha este később mentem haza, láttam, hogy minden ilyen kis kockás-abroszos terítős hely megtelik. Nyugodtan, ráérősen. És nem csupán az étel miatt, hagyománya van a találkozásnak, fiatalok, idősek körében egyaránt.
17.) Mint ahogy a gesztikulációt átvetted, gondolom, ezt az életritmust is valamilyen szinten. De nyugalom, és béke ide vagy oda, mennyire volt stresszes elvégezni ezt az Erasmus-félévet, illetve szereztél-e sztereotípiáknak ellentmondó tapasztalatot?
Az Erasmus adminisztráció tekintetében hagy némi kivetnivalót maga után… Viszont az ezzel való hercehurcát elválasztanám a megélt élményeimtől. Az olasz mentalitással nagyon tudtam azonosulni olyan tekintetben is, hogy alapvetően késős típus vagyok, és ott annyira jó volt, hogy minden negyed órával később kezdődött, a tanórák, meg a barátaim is mind késtek ugyanannyit, ha nem többet, mint én. Szuper, hogy találtam egy olyan országot, ahol nem tudok elkésni, mert még én is időben érkezem az olaszokhoz képest. Azt vettem észre, hogy csomó mindenben jó értelemben átragadt rám ez a „kevesebbet stresszelek mentalitás”. Az emberek életminőségét változtatja meg, ha nem bosszankodik annyit az apróságokon. Ha valamit szeretnék magamban megőrizni, akkor ez az. Morgó bolti eladóval sem találkoztam ott soha, pedig ott is megvan azért az emberek gondja. A felszínes kép miatt kialakult mondás, a „Dolce vita”, vagy „In Italia si vive bene” (Olaszországban jól élnek az emberek), nem teljesen igaz. A fiatalokon keresztül, akiket kint megismertem, megtudtam, hogy a pályakezdőknek kétszer-háromszor olyan nehéz elhelyezkedni, mint nekünk itthon. Bár Bologna a gazdagabb régióba tartozik, ott is vannak jelentős gazdasági problémák. A politikai helyzetük sem a legfényesebb, rengeteget tüntetnek, szinte hagyománya van ennek is. Viszont mindent a helyén kezelnek, és mindenkit emberszámba vesznek. A pénztárosok beszélgetnek a visszatérő vevőkkel, de az idegenekkel is. Velem sorban állás közben kezdett el beszélgetni egy bácsi, majd a bolt közepén keringőztünk egyet, annak apropóján, hogy a kérdésére, szeretek-e táncolni, igennel feleltem. Nem mondom, hogy nem volt furcsa, és biztos, hogy sokan túlzásnak tartják ezt, de én imádom, hogy ennyire szeretnek élni, és hogy ennyire pezsgően-szenvedélyesen élik meg életük kérdéseit, ez a mentalitás is nagyon közel áll hozzám, és azt hiszem, a kint töltött félévem alatt még inkább átragadt rám.
Egy átlagos árkádsor. Bolognában van a legtöbb árkád a világon.
18.) Igazat adsz-e annak a mondásnak, hogy ahány nyelv, annyi ember, illetve hogyan érzékeled, vagy érzékeled-e egyáltalán magadon, hogy más emberré válsz, amikor olaszul beszélsz, vagy olasz környezetben vagy?
Egyértelműen, már csak apróságok tekintetében is. Hangosabban beszélek olaszul. Hangos nép, náluk máshol kezdődik a normál hangerő. Illetve rengeteget mutogatok, főleg ott szoktam rá a gesztusnyelvre, nagyon fontos, integráns, nyomatékosító részét képezi a kifejezésmódjuknak. Van egy-egy olyan gesztus, ami szó nélkül is működik, nem is kell a verbális közlés hozzá. Így hang nélkül is el lehet küldeni valakit a fenébe. Úgy érzem, más emberré leszek, ha erőteljesen beleadom magam a közlésbe, kicsit szenvedélyesebb lesz ezáltal amit mondok. S néha ez kijön a magyar beszédemben is. Ha pedig olaszokkal beszélek, más lesz a hangszínem. Kicsit olyan, mintha az adott kultúrának a habitusa is átjönne azáltal, hogy beszélem azt a nyelvet.
A barátok “aperitivóznak” (=csipegetés és iszogatás). Az Aperol Spritz az olasz fiatalok kedvenc itala.
19.) Remélem, így a beszélgetésünk végére nem túl intim kérdés, hogy van-e van kedvenc olasz szavad/mondásod, amit akár valami személyes élményhez tudsz kötni?
A szó, amit nagyon szeretek, és nagyszerűen jellemzi Olaszországot is, az a szeszélyes: cappriccosa. Tipikus olasz szó…
Fotók: Burkus Dóra
A kiemelt képet Ágai Ágnes készítette
