“A cél, hogy azokat, akik a köztudatban kevésbé vannak benne, szintén be lehessen emelni ezzel az elismeréssel”

Az Arany Medál-díjat egészen fiatalon alapítottad. Hogyan jött az ötlet?

Igen, kamaszkoromban alapítottam ezt a díjat. Ez többtényezős dolog volt. Nagy szerepet játszott benne az, hogy édesanyám újságíró: ő „akasztotta” rám az újságírás szeretetét – bár finoman ellenezte, hogy újságíró legyek –, és tőle kaptam a kulturális érdeklődést. Tehát a családi környezet volt az, aminek köszönhetően az irodalom, a film, és később a színház bűvöletébe kerültem. Amúgy a közönségszavazások mindig is élénken foglalkoztattak. Az Oscar- és Golden Globe-díj-átadásokat évek óta nézem mindig, hajnalban kelek vagy le sem fekszem, hogy láthassam. Amikor ennek a díjnak az ötlete megfogalmazódott a fejemben, már akkor is követtem ezeket a közvetítéseket. Azt szerettem volna, ha lenne egy olyan közönségdíj, amelyben bármilyen megkötés nélkül fel lehet terjeszteni egy élő művészt, méghozzá a lehető legegyszerűbb módon, egy netes kattintással.

 Minden díj valamilyen űrt próbál betölteni. Mi volt a célod, amikor az Arany Medál-díjat létrehoztad?

Az, hogy vannak olyan alkotók, akik a köztudatban kevésbé vannak benne, és őket is be lehessen emelni ezzel az elismeréssel. Évek vagy akár évtizedek komoly szakmai munkássága is elismerést kell, hogy kapjon. Volt olyan művész, aki harminc pályán töltött év alatt nem kapott díjat az Arany Medál-díj átvételéig. Van egy olyan kategória, hogy a legígéretesebb fiatal tehetség, ahol a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős vagy negyedéves hallgatói kaptak díjat, számukra ez egy nagyon nagy löket, hiszen épp, hogy a színházban vagy filmekben bemutatkoztak, már el is ismerték őket – ez nagyon pozitívan hathat a későbbi karrierjükre.

A díj egyik különlegessége, hogy a civileknek nagy jelentősége van benne. Ez nem állami vagy a szakma által adott díj, hanem közönségdíj, amiből igen kevés van. Hogyan történik a díjazottak kiválasztása?

Korábban nem volt ilyen egyszerű, de most a lehető legegyszerűbb módot választottuk. Van egy e-mailcímünk: aranymedaldij@gmail.com, ide kell a kategóriák nevét elküldeni november 29-ig, és mindegyikhez oda kell írni a jelölt nevét. A kategóriák a következőek: az év írója, az év rendezője, az év filmrendezője, az év színésze, az év színésznője, a legígéretesebb fiatal tehetség, valamint az életműdíj. Az se baj, ha valakinek nincs minden kategóriában jelöltje. A díjat csak élő személy kaphatja meg, posztumusz kategória nincsen. Feltétel még az is, hogy az író esetében az adott évben megjelent kötethez, színészeknek, rendezőknek pedig filmes vagy színpadi produkcióban nyújtott alakításhoz köthetően ítélhető a díj. Az életműdíjnál nincs ilyen feltétel. Örülök annak, hogy szinte mindig olyan szavazatok érkeznek, amelyek szakmai szempontból teljesen mérvadók.

A díjátadót minden év decemberében a hetedik kerületben, a Bethlen Téri Színházban tartjuk, ami egy nagyon barátságos helyszín, az esemény pedig emberközeli. Egy zenei blokkal kezdünk, majd azt követik a díjátadások.

A díjazottak listáját nézve arra juthatunk, hogy vannak a fiatalabb művészek, akiknek ez az egyik első díjuk, számukra ez nyilván egy pozitív löket, és vannak idősebb művészek, akik számára ez a díj a közönség általi odaítélés miatt lehet különleges. Bálint András, Halász Judit, Dragomán György, Vámos Miklós, hogy csak párat említsek a díjazottak közül.

A kategóriák díjazottjai között nem tudnék felállítani olyan rangsort, hogy ki mennyire örült a díjnak. A díjat mindenki elfogadta, nagyon pozitívak voltak a visszajelzések. Az általad említett idősebb, mérvadó szakmai teljesítményt nyújtó alkotók – lehet, hogy számunkra meglepő módon –, rendkívül boldogan és örömmel fogadták. Jólesett, hogy személyesen vették át a díjat, úgy igazították a munkabeosztásukat, hogy el tudjanak jönni. Rendszeres sajtóolvasóként gyakran belefutok olyan interjúba, ahol a korábban díjazott művész vagy az újságíró erre a kitüntetésre hivatkozik. Az egyik díjazott, akit kiemelnék, Halász Judit, aki nemcsak, hogy eljött, de már a telefonba közölte, hogy nagyon örül, és mindenképpen úgy szervezi a programját, hogy el tudjon jönni személyesen. El is jött, nagyon szép emlék számomra, ahogy azon az énekhangján, amelyen generációk nőttek fel, elénekelt nekem egy elfeledett népdalt, amiben van egy Mészáros Márton nevű fiú . Ilyen kedves és közvetlen volt.

Hogyan zajlik a díjátadó ünnepség, kik vesznek részt rajta, idén mikor lesz? Mennyire nyilvános ez a rendezvény?

Részben nyilvános, vannak civil érdeklődők és újságírók, fotósok egyaránt. Idén december 13-án délután három órától lesz a Betlen Téri Színházban. Nagyjából egyórás szokott lenni a díjátadó gála. Az ünnepség háziasszonya Juhász Anna irodalmár, aki az ELTE-n végzett, s aki olyan közel áll az irodalomhoz, amennyire csak lehet: Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas költő leánya. Annának nagyon nagy tapasztalata van a moderátori szerepekben, azt hiszem, már ötödik éve segít a szerepvállalásával. A másik megszólaló én szoktam lenni, de igyekszem a háttérben maradni, hiszen én csak kitaláltam és felépítettem ezt a díjat. Tulajdonképpen szerepem a szervezésen, koordináción, díjazottak értesítésén kívül jelképes. Én a díj történetéről és az adott évi szavazásról szoktam beszélni. A díjazottakat különálló székek várják az előtérben. Mindig felkérek egy korábbi díjazottat vagy szimplán egy pályatársat, aki méltatja a különböző kategóriák díjazottjait – még hozzá olyat igyekszem felkérni, aki valamilyen szinten kötődik az alkotóhoz. Például a tavalyi választásra büszke vagyok: Bálint András – aki korábban már kapott díjat – eljött, és Halász Juditnak mondott köszöntőt, akivel nemcsak korosztályi, hanem erős filmes és színházi kötődésük is van. Meghitt és aranyos pillanat volt, ahogy méltatta Halász Judit és átadta a díjat. És mindig van egy zenei fellépő is, idén a Blahalouisiana énekesnője, Schoblocher Barbara és az együttes basszusgitárosa, Jancsó Gábor lép fel. Örülök, hogy egy egyre népszerűbb banda két fontos tagja két-három szám erejéig akusztikus műsorral fogja szórakoztatni a közönséget.

Említetted, hogy Juhász Anna mennyit segít neked, de nyilván ebben a munkában többen segítenek. És biztosan vannak olyanok is, akik anyagilag támogatják ezt a kezdeményezést.

Ahogy említettem, az első és legfontosabb segítség az édesanyám, aki a kezdetektől fogva támogatta ezt a törekvésemet is. A Bethlen Téri Színház is nagy támogatást nyújt azzal, hogy ingyenesen biztosítja a helyszínt évek óta. Több mint egytucatnyi médiapartnerünk, ilyen az ELTE Online is, amelyek sajtómegjelenésekkel, interjúkkal irányítják a figyelmet a díjra. Az elmúlt nyolc évben semmilyen anyagi segítséget nem pályáztam és kértem, idén először egy családi barát, Farkas József kisharsányi magánvállalkozó segíti kis anyagi hozzájárulással a tevékenységet. Úgy érzem, mivel közönségdíjról van szó, a költségvetést szűk mederben kell tartani.

Egy kicsit beszéljünk még rólad! Milyen korán kezdődött az újságírói pályád? Mennyire támogatták ezt a kezdetekben, például az iskolában?

Sokáig nem tudták, hogy újságírással foglalkozom. De amikor már sok írásom jelent meg, kezdetben a saját blogomon, onnantól fogva már sokan tudtak róla, és nagyon is támogattak az iskolámban, az Alsóerdősori Bárdos Lajos Általános Iskola és Gimnáziumban. Az osztályfőnököm például felolvasta az egyik valóságshow kapcsán írt kifakadásomat, illetve később egy másik cikkemet az osztályfőnöki órán, az elsőt kétségkívül vitaindító szándékkal. A közönségdíjnál az osztálytársaim közül többen szavaztak, több különböző évben.

Akkor érezték, hogy tehetséges vagy, és ezt támogattak. Mennyire volt egyértelmű, hogy az ELTE magyar szakján tanulj tovább?

Egyértelmű is volt, meg nem is. Két opció lebegett a szemem előtt: a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező, illetve az ELTE magyar szakja. Abban az évben, amikor felvételiztem a szokásostól eltérően hatfordulós felvételi eljárás volt a filmrendezős felvételizőknek, én az ötödik fordulóba nem jutottam tovább. Így dőlt el, hogy a másik vágyam teljesül, és az ELTE-re kerültem bölcsésznek, a minoromnak viszont a filmtörténet és filmelméletet válaszottam. Nagyon izgalmas mindkét szakom.

Az egyetem mellett nagyon sok mindent csinálsz, számos cikked jelenik meg különböző sajtótermékekben. Mivel foglalkozol most?

Azt szoktam mondani, hogy kulturális újságíró vagyok, aminek az a prózai oka, hogy sok esetben pontos megjelölést kellett írni a nevem mellé. Három éve a Népszava kultúrarovatának szerzője vagyok, de több művészeti, színházi, filmes lapba, magazinba publikálok rendszeresen. Az említett kulturális újságírás kibővült mostanában azzal, hogy bizonyos társadalmi kérdésekről is írok, legutóbb a szaúdi királyi ház belviszálya mozgatott meg majdnem egy kolumna erejéig.

A Pesti Bölcsész Újság (az ELTE BTK HÖK lapja) nagyon elismertté vált – nem csak a bölcsészkaron belül – abban a két évben, amíg te vezetted, rendkívül sokszínű lap lett. Hogyan tekintesz vissza erre a két évre, miben változott a szerkesztésed alatt a PBÚ?

Nagyon sok mindenben, de tudatos szándék volt, hogy komolyabb külcsínt és belső tartalmat kapjon az újság. Az elejétől fogva biztos voltam abban, hogy a címlapokra fotókat teszünk, és erősítettük a kulturális vonalat is – érdekes alanyokkal készített interjúkkal, kritikákkal. Társadalmi kérdésekben mélyebb véleménykifejtésű cikkeket készítettünk, bár ez a tendencia nem váltott ki mindenki számára olyan lelkesedést, amilyent a kérdésfeltevés sejtet.

Kiemelt kép: Szabó Lídia Dóra (ELTE Online)