„Tradíció és megújuláskészség” – interjú Mezey Barna leköszönő rektorral

Abból az alkalomból beszélgetünk, hogy hét évet töltött el a rektori székben, és most már csak nagyon rövid idő van hátra ebből az időből. Mennyire érzi hosszúnak ezt a hét évet? Mennyire fáradt el ezalatt?

Egyet kell értenem Klinghammer rektor úrral, aki azt mondta – talán már államtitkárként –, hogy szerinte bőven elegendő a hat esztendő. Tehát a kétszeri hároméves ciklus nem elfárasztó, viszont ennyi idő alatt meg lehet még sok kitűzött tervet, elképzelést, esetleg álmot is valósítani. Nagyon fárasztó a munka, hiszen az Eötvös Loránd Tudományegyetem egy rendkívül bonyolult intézmény, sajátos helyet foglal el általában is a felsőoktatási intézmények rendszerében. Nehéz feladat a társadalom, a kormányzat, a hallgatók felé is egyszerre képviselni ezt a sokszínűséget, miközben egyeztetni kell a belső szervezeti egységek, karok, intézetek, valamint a kollégák között.

Ha a szabályok lehetővé tennék, újra pályázna-e, folytatná-e tovább a rektori munkát, vagy úgy érzi, két ciklus után mindenképpen érdemes visszavonulni?

Alapvetően jónak tartom ezt, hogy az ember legfeljebb két cikluson át lehet rektor. Persze akadhatnak olyan alkatok (én nem vagyok ilyen), akik fáradhatatlanul képesek a bürokratikus akadályokat leküzdve szolgálni az igazgatást és az apparátust. Tudós ember, oktató számára ez nagy megpróbáltatás.

 –

ELTE-s hallgatóként sokszor látjuk Önt különböző rendezvényeken, olvasunk Önről a hírekben, de mégis nehéz elképzelni, hogy milyen a rektornak egy „átlagos” napja – ha egyáltalán létezik olyan, hogy átlagos.

Illusztrációként bemutatom a hétfőt. Ez a nap lényegében ülések és értekezletek sorozatából áll. A napindítás általában öt órakor történt, fél nyolcig-nyolcig készültem a napra. Ebben nincs szakma, csak az egyetempolitikai anyagok, előterjesztések, szabályzatok megolvasása és véleményezése. Aztán kilenctől tizenegyig a rektorhelyettesekkel egyeztettünk a saját ügyeikről és a közös feladatokról. Tizenegytől egyig rendre rektori vezetői értekezlet volt, amely kicsit bővebb kört érint: ezen már több meghatározó vezető is jelen van, a kancellár is a jogi vezetővel. Utána lenne egy óra ebédszünetre, de általában ekkor tudtam találkozni az egyetemi hallgatói önkormányzat elnökével, illetve azokkal, akik sürgősnek tekintik az ügyükben a hétkezdetet. Kettőtől egyetemvezetői értekezletet tartunk, ami el szokott húzódni ötig vagy fél hatig, feltéve, ha nincs szenátusi ülés, mert akkor már egykor elkezdtük a vezetői értekezletet, és kettőtől a szenátusi ülést. Utána még maradt egy kis idő arra, hogy ügyfélfogadás keretében néhány kollégával találkozzon az ember, illetve a naponta újrahalmozódó adminisztrációra, okiratok kiállítására, a nemritkán 50-100 aláírást igénylő aktacsomag elintézésére. Ezután indulás haza, és akkor a családtól ellopott néhány órában lehet tudományos dolgokkal foglalkozni. Úgy gondolom, ez mondható egy általános napnak, de persze ekkor még nem volt se nemzetközi esemény, egyetemi-szakmai konferencia, egyeztetés vagy tanácskozás, politikai rendezvény, se valamiféle olyan ügy, amely megváltoztatná a nap megszokott menetét. És ez így működik hét éve.

–

Melyek azok az eredmények, amelyekre a legbüszkébb ebből a két rektori ciklusból?

Ez igazán nehéz kérdés, bajos hirtelen összeszedni azt a sok mindent, ami adatott az évek során. Ezért aztán azt mondom, ami az elsők között eszembe jut. A tehetséggondozás programja nagyon fontos helyen van az eredmények között. Sikerült Orosz Éva rektorhelyettes asszony segítségével egy komoly tehetséggondozási projektet útjára bocsátani. A Galaxis programmal az egyetem a középiskolásokra is kiszélesítette a tehetséggondozó programot, miközben fenntartotta az ELTE egészen kiemelkedő szereplését az Országos Tudományos Diákköri Konferenciákon. És hiszem, hogy sikerült feléleszteni, megélénkíteni a korábban Borsodi Csaba rektorhelyettes úr által is szorgalmazott tudományos diákköri mozgalmat. Tapasztalataink szerint – bár a lelkesedés időnként kicsit alábbhagy, de – újra és újra szárnyba szökken a tudás, hiszen gondolkodni vágyó hallgatók mindig vannak, és mindig akadnak oktatók, akik ennek örülnek, és ezt a kezdeményezést gondozzák.

Én sikerként könyvelem el, kicsit személyes sikerként is, a Kárpát-medencei Nyári Egyetemet, amely a huszonkettedik megnyitását érte meg a minap. Ennek lehettem résztvevője a közel kétszáz vendéggel, százhatvan hallgatóval, akik most már a határon túli területek minden részéről érkeznek. Míg korábban az erdélyi fiatalság dominált, most a többi magyarlakta részről is sokan érkeztek. Azt lehet tehát mondani, hogy teljes spektrumú a jelenlét. A program annak idején egy tanszéki nyári oktatásként kezdődött – mindössze néhány tucat hallgatóval, s most már egy több száz fős, sokszekciós nyári egyetemmé vált. Sőt ennek kiegészítő eleme, hogy tradicionálisan a határon túli magyarul oktató intézmények rektorai, vezetői is összegyűlnek egy fórumra, ahol át tudják beszélni a problémákat, aktualitásokat. Tehát nem csupán a hallgatókról van szó, hanem az oktatókról is. (A nyári egyetem sikertörténete kapcsán szükséges megjegyezni, hogy egy rektor önmagában nem lehet sikeres, itt mindig a megvalósítók egész csapatáról van szó).

Az ELTE-nek nagyon nagy érdeme és sikere az, hogy több nemzetközi hálózat alapításában is részt vettünk. Akadt köztük olyan, amit tulajdonképpen mi kezdeményeztünk, és volt, amelyikbe meghívást kaptunk. A Leuveni Katolikus Egyetemmel együtt másfél-két éve indítottunk útjára a CELSA-hálózatot, s ez most már komoly pályázati rendszerrel rendelkezik. A Centralba a Humboldt Egyetem invitálta az ELTE-t, a frankofón egyetemek pedig az Agence Universitaire de la Francophonie-ba hívtak meg minket. Továbbá ilyen az Universität Tübingennel és a Babeş–Bolyaival kiépült hálózat, velük a doktoranduszképzésben és a konferenciák szervezésében működünk együtt. És ami az egész históriának a koronája, amelyre rektori szolgálatom utolsó évében kaptuk a meghívást, az a LERU. Ez a legkiválóbb kutatóegyetemek szövetsége, olyanoké, mint Oxford, Cambridge, Utrecht, Leiden vagy Heidelberg egyeteme. Ezek mellett is nagyon jól állunk a külhoni kapcsolatokban. Több nemzetközi szervezet érdeklődött az ELTE iránt, és számos ilyenben mi vagyunk Magyarországról a legaktívabban jelen.

Nagy sikernek értékelem az ERASMUS-kapcsolatainkat, amelyek most már ötszáz környékén járnak, s melyek valódi tartalommal teltek meg.  Bilaterális kapcsolataink – ugyanúgy, mint a hálózatokkal létesített együttműködések – nem üresek, és nem egyszerűen aláírt papírokat jelentenek, hanem mindegyik komoly szakmai tartalommal rendelkezik. Az csak „hab a tortán”, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem nyitotta meg először – tudomásom szerint ez idáig egyetlen magyar egyetemként – saját irodáját Pekingben. Mára az iroda egy oktatói, kutatói és hallgatói kapcsolattartó és -közvetítő központ lett. Említésre méltó még a brazil kapcsolat is. A kétéves brazil kormányzati „Tudomány határok nélkül” c. program keretében az ELTE-n sok brazil hallgató megfordult. Ez az ösztöndíjprogram most átváltott egy bilaterális szerkezetbe. A brazil egyetemek fognak hallgatókat küldeni Magyarországra, s ennek elősegítésére már egy intenzív kapcsolatteremtési programon is túl vagyunk. Szeptemberben pedig megnyitjuk a fortalezai lektorátust, amelyen keresztül a magyar nyelvet és kultúrát közvetíthetjük majd az érdeklődőknek.

Nem feledkezhetünk meg a kutatásokról sem. Az ELTE nagyon nehéz helyzetben van a kutatási pénzek elérhetősége szempontjából, hiszen a középső, fejlett régiót EU-s felzárkóztatási támogatások nem (vagy alig) illetik. Ennek ellenére fenn tudtuk tartani a kutatásainkat, s néhány újabb programba is bele tudtunk vágni. Ezek közül a legmagasabb fokú talán a biotechnológiai laboratórium, amely most létesítés előtt áll a lágymányosi campuson. Ezen kívül az MTA-kutatócsoportokat és a Lendület programot említem, ahol – az Akadémiát nem tekintve – az élen járunk. (Ezek jó istápolója Szalay Péter rektorhelyettes úr.)

S persze kihagyhatatlan a felsorolásból az első helyes jelentkezések szempontjából töretlen elsőség, amely a társadalom ELTE-minőségbe vetett bizalmát és hitét tükrözi.

Bizonyára tudnék még sok mindent említeni, de talán ezek voltak a legfontosabbak.

Feltehetően vannak olyan dolgok is, amelyeket tervezett megvalósítani, de nem sikerült még lezárnia, s most így adja át utódjának.

Félbeszakadt ügyek tömegesen vannak, amelyeket úgy kell átadnom, hogy a következő rektor döntése szükséges a folytatáshoz. Azt gondolom, hogy a legfontosabb ezek közül az egyetem identitásának építése. Amikor belekerültem dékánként a rektorválasztási folyamatba, ambivalens érzéseim voltak. Szinte tudathasadásos állapotba kerültem: hol kari kötődéseim voltak erősebbek, hol az egyetemiek. Csak amikor már eltöltöttem néhány évet rektorként, akkor döbbentem rá arra, hogy számos kérdésben micsoda jelentősége van/lenne annak, ha ezekben az egyetem egységesként tudna fellépni — már csak az ügyek kezelhetősége okán is, de nagyon sok feladat akad, amelyeket csak „összegyetemként” lehet megoldani. Ez nagy kihívás minden rektor számára. Különösen egy olyan egyetemen, melyet erős, tradicionálisan önálló karok alkotnak. Szoktam mondani, hogy minden ELTE-s úgy ELTE-s, hogy identitása tulajdonképpen kari identitás. Ha jogászként ELTE-s valaki, akkor neki az ELTE az Egyetem téren van, egy TTK-snak Lágymányos jelenti az ELTE-t, a bölcsészeknek pedig a Trefort-kert. Ezt meg is tapasztalhatjuk például akkor, amikor újságírók cikket közölnek az ELTE-ről, s írják: „az ELTE-n az történt, hogy…”, majd amikor végigolvassuk a tudósítást, kiderül, mondjuk, hogy a Bölcsészettudományi Karon esett meg az adott dolog. Ennyire automatikusan azonosulunk az egyetemmel és a karral. Mindezzel együtt az ELTE mint brand egy nagyon komoly hívószó – a nemzetközi oktatási-tudományos szinten legalább annyira, mint a leendő hallgatók számára. Ezért az egységességért nagyon sok mindent kell még tenni. Hogy csak egy jellemzőt hadd említsek, amely számomra is csak most pénteken lett világos az egyetem jövőbeni arculatán munkálkodó bizottság ülésén. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen minden karnak, sőt sok esetben alacsonyabb szervezeti egységeknek, intézeteknek, önkormányzatnak és sportegyesületnek saját fejléce, saját logója, saját arculati eleme van – sokszor ez még dékáni ciklusonként is változik. Önmagában a sokszínűség még nem baj, mert ez adja meg az ELTE-nek a sava-borsát, de azért az egységesség bizonyos téren mégiscsak elengedhetetlen.

Biztosan továbbadom majd a megválasztott rektor úrnak az egyetemi adat- és információtárolás egységességének igényét, amelyben jelentőset léptünk előre. Ezelőtt 5-6 évvel ezelőtt akármilyen adatlekérésnél, fenntartói igénynél, pályázati információszolgáltatásnál a legnagyobb gondban voltunk. Minden karon „kis kockás füzetekbe” volt feljegyezve minden — már ha a füzet birtokosa hozzájutott az információhoz. Oktatóinkról, kapacitásainkról hiányosak voltak az adatok. Előfordult, hogy külföldi utam alkalmával rektorkollégámnak ajánlottam a konkrét kapcsolatfelvételt, mikor kiderült, hogy már van is több tanszék, amelyek között létezik ilyen együttműködés. S erről még kari szinten sem tudtak. Létrehoztunk tehát egy stratégiai adatbázist, melynek feltöltöttsége, az adatok lehívhatósága, felhasználhatósága még tökéletesítésre szorul.

Az Egyetemi Hallgatói Önkormányzattal kapcsolatban elmondhatom, hogy hosszú évtizedek után az egyetem vezető szervei végre elfogadták az oktatói munka hallgatói véleményezésére vonatkozó előterjesztést – köztük a nyilvánosság princípiumával. Én úgy gondolom, hogy ez hatalmas lépés a minőség- és teljesítményértékelés terén. A véleményezésnek és a feldolgozásnak meg kell még teremteni a technikai feltételeit, mindazonáltal egy meglehetősen komoly bázist jelent majd a hallgatók véleménye a humánpolitikai döntéseknél. Mi, oktatók, ebben a tükörben látjuk magunkat a legélesebben.

Döntést igénylő kérdés például, hogy merre haladjon tovább az egyetemi könyvkiadás. Hogy lehetne az egyetem publikációkban manifesztálódó, csöppet sem csekély szellemi értékeit az egyetemen hasznosítani? A sportfejlesztéssel is kell foglalkozni, igaz, ez már nem annyira rektori feladat, viszont a hallgatókkal való törődés igen. Nagy veszteségeket szenvedtünk el ezen a téren: a Tüskecsarnok elkerült tőlünk, az a sportpálya, amelyet közösen használtunk a Műegyetemmel, uszoda lett. Csökkent tehát a sportlétesítmények száma, viszont a sportinfrastruktúra nélkül csonka egy egyetem.

De ez, hangsúlyozni szeretném, csak szemezgetés volt a folyamatban lévő ügyek közül.

–

Említette az egyetem és a karok kérdését. Sokszor szóba kerül az ELTE-vel kapcsolatban, hogy az egyetemnek vannak karai, vagy az ELTE a karok egyeteme. Ön melyiket érzi erősebbnek?

Azt hiszem, pillanatnyilag a kettő között áll meg a dolog. A felsőoktatási törvény egyértelműen az egyetemet kezeli intézményként, a jogokat is oda telepíti. A kar csak a magyarázó szószedetben jelenik meg mint lehetőség, hogy fakultást is létrehozhat az egyetem. A jövő kétségtelenül a multidiszciplinaritás irányába mutat, ami előbb-utóbb a karok határainak a feloldódását fogja hozni, ebben egészen biztos vagyok. De a másik szempont is nagyon erős, hogy ti. az ELTE tradicionálisan fakultásszerkezetű, a kari önállóságra támaszkodó egyetem. A karok megkerülhetetlen részei az egyetemnek. Az első rektori programomban úgy próbáltam megfogalmazni, hogy a karokból áll az egyetem. A teljesítmény nagy része, az oktatás a karokon zajlik, nem úgy „általában” az egyetemen. A szakok is a karokhoz tartoznak, a finanszírozás is karonként történik. Így a multidiszciplinaritás szempontjából azt mondhatom, jelenleg az a kérdés, hogy a karok mennyire tudnak, mennyire akarnak együtt dolgozni. Kemények még a keretek. Most még a karok keresik egy másik kar felé a kapcsolatot. Vagyis a kar szerves része az ELTE-nek. Rektorkollégáim sokszor rám csodálkoznak emiatt, ami – valljuk meg – jogos, hiszen az ELTE a legjobban tagolt magyar egyetem. (Ráadásul emellett működnek még a rektor közvetlen irányítása alá tartozó kutatási egységek is.) Ha mindezt össze kellene foglalnom a kérdésére adott rövid válaszként, azt mondanám: is-is.

–

Rektorsága mellett a Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszéket vezető egyetemi tanárként is működött. Folytatni fogja-e a professzori munkáját a jövőben, és mivel tölti a felszabadult időt?

Az nem kérdés, hogy folytatni fogom. Visszatérek az oktató- és kutatómunkához. A rektori időszakban is törekedtem erre, de sokszor előre nem kalkulálható programok akadályozták az oktatást. Kollégáim nagy segítségemre voltak a folytonosság biztosításában, ezért hálával tartozom nekik. Túl sok szabadidőm bizonyos, hogy nem lesz, több projekt, kötetszerkesztés, kutatási megbízás vár rám. Számos olyan felkérés, amely mindmostanáig „parkolópályára” kényszerült. Főszerkesztője lettem egy tudományos folyóiratnak, de több folyóirat szerkesztőségének is tagja vagyok. Társadalmi szervezetek vezetőségében dolgozhatok, elnöke vagyok a Magyar Börtönjogi Társaságnak, alelnöke az Országos Tudományos Diákköri Tanácsnak. Többen várták már azt, hogy véget érjen a rektori szolgálatom. Nem hiszem tehát, hogy több időm lesz, inkább átstrukturálódik a feladatrendszerem, most majd szinte minden az oktatásról és a szakmáról, a kutatásról fog szólni.

–

A Szenátus nagy többséggel választotta meg Borhy László professzort, a jelenlegi BTK-s dékánt az egyetem rektorának, aki múlt héten vehette át a kinevezését a köztársasági elnöktől. Augusztus 1-jétől ő fog beköltözni tehát ebbe az irodába. Már beszéltünk a folyamatban lévő ügyekről, azért azt még megkérdezném, hogy az átadás-átvétel hogyan zajlik, mennyire fogja az első időszakban segíteni a professzor urat?

Felfogásom szerint – s ezt követtem már dékánként is – nem történhet egyik pillanatról a másikra az átadás. Egy ekkora egyetemet nem lehet ugyanis kari perspektívából megismerni. Még ha dékánként éri is az embert a megtiszteltetés, akkor is csak elsősorban az egyetemvezetői körrel találkozott. De hogy hogyan működnek a szomszéd karok, hogy működik az egész egyetem, hogy működik együtt a kancellária és az akadémiai szféra, hogyan a közoktatási intézmények, az kiismerhetetlen rövid időn belül. Hatalmas a portfóliónk, és ezt nem lehet egyik pillanatról a másikra valakinek a nyakába zúdítani. Ezt szolgálja az Eötvös Loránd Tudományegyetemen gyakorolt rotációs rendszer (vagyis az, hogy a karok meghatározott rendben adnak rektorjelöltet). Ez egyfelől elejét veszi sok értelmetlen presztízsküzdelemnek, másfelől lehetőséget ad a jelölt felkészítésére. A jelölés és a szavazás hónapokkal a vezetőváltás előtt bekövetkezik. Márciustól, a rektorjelöltről szavazó szenátusi ülést követően módja van a leköszönő rektornak a megválasztott rektorral együttműködve folyamatosan adni át az egyetem ügyeit.

A rektorjelölt, mialatt a pályázatát írja, már előző év októberében körbejárja a karokat, a rektorközvetlen intézményeket, megismerkedik a hallgatói elvárásokkal, kapcsolatot teremt az érdekképviseleti szervekkel. Megválasztásának pillanatától pedig bekerül az egyetemvezetés különböző fórumaiba – például az egyetemvezetői értekezletre. Én magam rendszeresen egyeztettem megválasztott utódommal, akivel minden apró részletről beszélgettünk, amennyiben úgy gondolta, hogy az adott témába bele kíván mélyedni. Szerencsére jó kapcsolatban vagyunk, s így nem augusztus 1-jén fog rászakadni minden.

Ahogy mondta, ez egy csapatmunka volt. Nyilván a hét év alatt volt egy stáb, akik sokat támogatták az Ön munkáját. Lesz-e valamilyen búcsúzás, zárórendezvény?

Mindenképpen köszönetet kívánok mondani mindazoknak, akik közvetlenül segítették a munkámat. A Szenátustól és a vezetői értekezlettől elbúcsúztam már, ahogy a határon túli magyar intézményvezetőktől is. Szeretnék találkozni azokkal a kollégákkal, akik a legközvetlenebbül támogattak rektorhelyettesként, kabinetvezetőként, igazgatóként, rektori biztosként, titkársági munkatársakként. Ezek személyessé váló viszonyok már. Minden rektorváltással egyfajta változás következik be az apparátusban és a vezetésben is. Most jó az arány, három rektorhelyettes folytatja a munkáját, méghozzá meghatározó feladatkörben. Az oktatási és a tudományos rektorhelyettesek hatnak legközvetlenebbül az egyetemre, maradásuk a folytonosság és a nyugodt fejlődés egyfajta deklarációja. A szombathelyi rektorhelyettes személye sem változik, ami az integráció folyamatában döntő jelentőségű szempont. A nemzetközi rektorhelyettes posztján lesz változás, Erdődy Gábor rektorhelyettes úr, egykori vatikáni és berlini nagykövet, aki a csúcsokra vitte az ELTE nemzetközi kapcsolatrendszerét, velem együtt érte el azt az életkort, amely a vezetői munka folytatását törvényileg akadályozza. Ugyanúgy változás lesz az általános rektorhelyettesi pozícióban is, ahol Kisfaludi András professzor úr kiválóan folytatta a Karácsony András professzor úr által megkezdett stratégiaalkotó munkát. Az igazgatási apparátus vezetése pedig olyan szinten bizalmi kérdés, hogy mindenki legalább a kabinetfőnökét, rektori titkárát magával hozza. Mondják, hogy a vezető egy idő után elmagányosodik, magára marad a döntések meghozatalában. Ez valóban így van, s ilyenkor igen nagy szükség van arra, hogy olyan valakivel lehessen átbeszélni a problémákat, a döntések alternatíváját, aki ugyanúgy gondolkodik, és hasonlóképpen ért is a dolgokhoz.

–

Egy harmincezer hallgatós egyetem vezetése embert próbáló feladat. Biztosan sokat formál az egyetemvezető személyiségén is. Mi az, amiben leginkább változott, amiben a legnagyobb hatást gyakorolta a vezetői munka Önre?

A legnagyobb hatást egészen biztosan az ELTE speciális szerkezete gyakorolta rám. Megerősített abban, amit alapvető jellemvonásomnak vélek, hogy mindig a megegyezést keresem. Életem során keveset ütköztem, nem vagyok harcos alkat, sőt kifejezetten irritált, hogyha csatározni, pengét villogtatni, háborúzni kellett. Az ELTE-s problémakezelés megerősített abban, hogy ez a helyes út: folyamatosan keresni kell a kompromisszumos megoldást. Ebben tehát megerősített ez a hét év. Amiben megváltoztatott – lehet, kissé ellentmondva a fentieknek –, az pontosan a keménység. Bizonyos helyzetekben harcosan, konfliktusosan, de dönteni kell. Voltak helyzetek, amikor az egyetem érdekében keménynek kellett lenni, amibe néha majd bele pusztultam. Amikor például értesítést kaptunk egy 4,5 milliárd forintos elvonásról az ELTE költségvetéséből, amely akkor több volt tíz százaléknál. Ez megrengette az egyetemet. A gazdasági főigazgató asszony nagyon következetesen, eréllyel vezényelte a takarékossági intézkedéseket. De ki kellett mondani, hogy kollégáktól kell megválni. Főleg a bölcsészkaron volt ennek nagyon nagy visszhangja, de arányait tekintve szinte minden karon hasonlóan történt. Volt, amelyik kar jobban viselte, volt, amelyik polarizáltabban, a bölcsészkar hangosabban, mások csendesebben, de minden kart érintett. A munkáltató viszont a rektor volt, s ilyen kérdésekben határozottságot kellett mutatnom. Humánpolitikai kérdésekben is gyakran előfordult, hogy emberi konfliktusokban valaki mellett (ergo valaki ellenében) le kellett tenni a voksot, mindez pedig megkeményíti az embert. Van már valami kéreg rajtam, amely korábban hiányzott, talán kevésbé vagyok sebezhető.

Ha tíz, ötven, esetleg száz év múlva üzenhetne utódainak, milyen tanácsot fogalmazna meg az ELTE vezetésével kapcsolatban?

Ha az eddigieket nem tekintjük, akkor azt mondanám, hogy két dolgot egyeztessen össze: a tradíciót és a megújulás készségét. Olykor éles ellentétben állnak egymással, de összeegyeztethetők. Az ELTE igazi sármját ez a több mint háromszáznyolcvan év adja, amely biztosította a legembertpróbálóbb történelmi korszakok túlélését is. Ahogy mondják: az egyház után a legstabilabb európai intézmény az egyetem, így a mi egyetemünk is. Történetével, tekintélyével és tudományos súlyával is jelen van az ország életében. A társadalom mindig nagyra értékelte, függetlenül a politikai történésektől és változásoktól. Ez a tekintély védi is az egyetemeket. De emellett a megújuláskészség kötelező. Nem tudunk mozdulni sem nélküle a nemzetközi térben, még a hazai versengésben is lemaradnánk, bár a megújulási profiljukban alapvetően nem térnek el jelentősen az egyetemek.

Ha pedig személyes tanácsot adhatok, azt mondanám, hogy ne csináljon semmilyen ügyből presztízskérdést. Amikor elindul egy döntés a maga útján, soha nem lehet tudni, hogy milyen akadályokba fog ütközni. Hogy milyen érdekkonfliktusokat fog kiváltani bizonyos szinteken, ezt előre sejteni sem lehet. Ha egy vezető belemerevíti magát egy konfliktushelyzetbe, hatalmi vagy tekintélykérdést formálva a lehetőségből, akkor azt már csak erővel lehet továbbvinni. Ha egy vezető kellőképpen „szereti”, és nem csupán „akarja” azt a témát, amelyet előterjeszt, akkor egyúttal hagyja is formálódni, képződni. Így könnyebben eljuthat az eredményig. Egyetlen olyan általam kezdeményezett döntés sem volt, amely pontosan ugyanúgy formálódott volna meg, mint ahogyan azt elindítottam. Mégis pozitívan zárult le a legtöbb kérdés.

Korrektor: Mayer Péter (ELTE BTK)

Fotók: Kelemen Ádám (ELTE Online)