Mi legyen a felsőoktatással?

Az április 11-én tartott “Befektetés vagy kifektetés” című konferencia előadói egy egészen más felsőoktatást mutattak be, mint ami a médiából ismerős lehet.

A közvéleménnyel ellentétben a felsőoktatás-kutatók szerint egészen más tényezők okolhatóak a problémákért. Az előadásokon végigívelő fő gondolat arra a két kérdésre próbált válaszokat keresni, ki is finanszírozza a felsőoktatást, és vajon hogyan állapítható meg a felsőoktatásba belépők és kilépők ideális száma, aránya. A minőség kérdésében mindannyian egyetértettek, mindig lehet magasabb minőséget kínálni, erre pedig nagy szükség és igény van.

Dr. Varga Júlia, az MTA Közgazdaságtudományi intézetének tudományos főmunkatársa felhívta a figyelmet az OECD statisztikákra, valamint a “Diplomás pályakövetés” projekt eredményeire. Ezek szerint nemhogy nincs diplomás túlképzettség Magyarországon, de el is maradunk az átlagtól, holott azt tartani az ország gazdasági helyzetéhez képest reális elvárás lehetne. Így az összes állam közül az utolsó ötödben állunk, pedig a középfokúnál alacsonyabb végzettségűek nagy száma miatt bőven lenne igény diplomás munkaerőre.

A “Diplomás pályakövetés” szerint igen jó arányban dolgoznak a nemrég végzettek szakterületüknek és szakképzettségüknek megfelelő állásokban, a megkérdezettek kb. 84%-a gondolja úgy, képzésterületének megfelelő helyen dolgozik. Dr. Varga Júlia arra is rámutatott, szinte példanélküli a felsőoktatásba bekerülő hallgatók számának állami szabályozása Európában, viszont hatékonyan működik egy kimenő hallgatói létszámon és az egyetemmel kötött szerződésrendszer, ahol az egyetem fix számú kimenő hallgatót ígér az állami támogatásért cserébe. Radó Péter oktatáselemző szerint nagy problémát jelent, hogy az egyetem nincs abban a helyzetben, hogy szabályozni tudja a bemenetelt, a közoktatás kimeneti rendszere egyenes bejutást vagy kimaradást jelent a hallgatóknak. Az összes középfokú intézmény 35%-át kitevő gimnáziumokból érkezik a hallgatók 80%-a, így az egyetemeknek nagy tehetségtartalékról kell lemondania.

A finanszírozásról dr. Polónyi István oktatásgazdaságtan-kutató azt monda, szerinte feltétlenül szükséges a tandíj, de nem az állami támogatás kiváltására, hanem azon felüli hozzájárulásként, egyfajta minőséggaranciaként kellene működnie. Erősen kritizálta a diákhitel konstrukciót, mert nincsen „pénzélménye” a hallgatóknak, nem érzi, hogy szolgáltatást vásárolt volna, viszont ugyanannyiba kerül az államnak, mintha állami támogatottként végezné tanulmányait.

Dr. Hudecz Ferenc, az ELTE korábbi rektora kérdésünkre megerősítette, nem helyes gondolkodás, hogy valami ingyen jár. Szerinte az egyetem kutatási, oktatási és gazdasági autonómiájának fenntartásához szükséges, hogy legyen saját bevétele az egyetemnek. Az alternatív finanszírozási formák (alumni-szervezet, alapítványok, ösztöndíjak) inkább kiegészítő forrást jelenthetnek, amelyek speciális, minőségorientált célok megvalósításához biztosítanak többletet, pl.: kiválósági ösztöndíjak vagy szakkollégiumok alapítása.

Az előadók  egyetértettek egymássa labban, nagy szükség van minőségi felsőoktatásból kikerülő értelmiségre legalább regionálisan versenyképes tudással. Ahogy Dr. Hudecz Ferenc is kiemelte, interdiszciplináris párbeszédre és problémamegoldásra kész szuverén értelmiséggel. Kérdésünkre elmondta, úgy látja, van is igény erre a hallgatók részéről. Dr. Polónyi István szerint, ha sokszínűség és minőségromlás ahhoz fog vezetni, hogy a hallgatók külföldre áramlanak, úgy a felsőoktatás olyan lesz, mint a magyar futball.

Fotók: Dőry Szép Ágnes