Őrült hűtők

A hűtőszekrény volt az első igazi mumus, aki nekilátott, hogy tönkretegye a bolygónkat, s akit trónjáról csak a fújós dezodorok tudtak letaszítani.

Az utóbbi öt-hat évben a környezetvédelemmel és az ózonlyukkal kapcsolatban rendszeresen felmerült a 70-es évek hűtőszekrényeinek témája, amelyet a mai napig szeretnek emlegetni az emberek. Egyértelműnek tűnt, hogy a hetvenes években kibocsátott iszonyú mennyiségű szén-monoxidhoz képest kismiska az, ami napjainkban történik. Ez már ugyan egy felelősséghárító, ujjal mutogatós hozzáállás, de azért akadt ilyen is.

Ez a téma aztán lassan feledésbe merült, hiszen a környezetvédelemnek is vannak divatjai – lassan megunjuk a „tapossa laposra” szlogent és már nem kell választanunk takarékos és a nem takarékos izzó között. De mégis, a múlt és az előző generációk hibáztatása nem bír kimenni a divatból.

A hűtőszekrény mizériáját nemrégiben a Reklámőrültek (Mad Men) című sorozat frissítette fel. A hatvanas években játszódó történet főbb karakterei egy reklámügynökségben tevékenykednek, miközben a Sors ül a sarokban és röhögve szövögeti a szálakat. Ami mégis végtelenül megkapó a sorozatban, az a korhű ábrázolás. A szoknya hosszától kezdve a társadalmi szokásokon át mindennel kapcsolatban az az érzésünk támad, hogy egy hatvanas évekbeli filmet nézünk, csak jobb felbontásban. A sorozat szereplőinek a megannyi intrika és karrierista törtetés mellett azért van idejük arra is, hogy pazaroljanak és pazaroljanak és pazaroljanak. Ha nem tudnánk, mit nézünk (ha még lenne tv-nk és véletlen odakapcsolnánk), könnyen összetévesztenénk egy negatív környezetvédelmi kampánnyal, amolyan „így csinálj magadnak giganagy ökológiai lábnyomot” jellegűvel.

A szereplők nyilván nemcsak a környezetükkel bánnak durván: a saját testüket sem kímélik. Azt, hogy a láncdohányos szülők folyamatosan a gyerekeik orra alá füstölnek, pár epizód után megszokjuk, ahogyan azt is, hogy a narancslé alternatívája délelőtt 9-kor is a whisky. Amikor azonban a főszereplő, Don Draper fél kezében egy pohár scothch-al tökrészegen vezet haza, és csak azért nem bagózik, mert nincs harmadik keze, akkor elgondolkozunk azon, hogy mi minden számított akkoriban természetesnek, amitől ma a hajunk az égnek áll. Meg hogy a gyerekeink ugyanígy fognak-e szörnyülködni rajtunk. (Igen.)

Szintén megdöbbentő az a környezetkárosító viselkedés, amely a kényelemmel párhuzamosan és exponenciálisan(!) terjedt el. Elgondolkodtató, hogy ha megengedhetnénk magunknak, hogy légkondit szereltessünk, két autót tartsunk és mindenhová azzal járjunk , akkor is ilyen könnyű lenne-e környezettudatosan élni. Hiszen az energiával spóroló viselkedés legtöbb esetben a büdzsének is jót tesz, így rögtön két motivációs erő hajt minket, amikor sóhajtva buszra szállunk.

A Mad Men-ben tehát kénytelen-kelletlen végigkövetjük, hogy hogyan indult el világhódító útjára az a hozzáállás, amely aztán a hetvenes évek és napjaink szennyezésre berendezkedett életviteléhez vezetett. Apró lépésekkel persze. Csak még egy autó, hiszen mamának is kell valamivel járnia, csak egy légkondícionáló, mert tényleg iszonyú meleg van, csak még egy háztartási gép, meg még egy.

Persze ilyenkor vállat vonunk – minálunk nincs ilyen mértékű szennyezés. Ha már megy a légkondi egy üzletben, akkor legalább becsukják az ajtót. Az mégiscsak pazarlás.