„Egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél”, és az, hogy 11-re megbeszéltük, találkozunk a Púder Kávézóban. Rohantam hát, afféle már reggel tudtam, hogy ma valami nem lesz rendben-érzéssel, „bolond, izgatott nap volt”, igazán nem lett volna szép tőlem, ha elkések.
Ráadásul nem is ismerem a helyet, egy kedves ismerősre hallgatva javallottam ezt Estinek, tehát dupla zavarban levéssel igyekszem, remélve, hogy kivételesen elsőre odatalálok. Végülis a Ráday utca még nekem sem okozhat gondot…
Lihegve vetem le magam az első napsárgára festett székre a kávézó előtt, úgy tűnik, időben jöttem. – Köszönöm, még várok valakit- hessentem el zavaromban a segítőkész és kedves pincért, miközben kitartóan dacolok az egyre haragosabb széllel. Öt percig bírom a küzdelmet, aztán kuszáltan és kócosan ülök be egy megnyugtatóan szélcsendes asztalhoz. Esti, ha akar, bizonyára itt is megtalál… Persze kezdek gyanakodni, lassan már tíz perce lesem hiába az órámat és az ajtót: Estinek, nélkülözhetetlen kalapjának, vagy csupán a mindig őt kísérő kávéházi dohány illatának se híre, se hamva. Úriember lététre ez igazán nem jellemző rá. Léha kalandorlelkére persze annál inkább, de azért igazán szólhatott volna…
– Egy eszpresszót kérek – mondom a magányomon kicsit sajnálkozó pincérnek, azért igyekszem mosolyogni. Elvégre, így hogy lassan az órámon kívül a hellyel is kezdek foglalkozni, meg kell állapítanom, remek kis kávézóba sikerült csöppennem. Mint egy egyedi mesekönyv, vagy egy összekevert színházi kulissza, úgy burkolnak körbe a végigfestett falak; hol kis kerek asztalok, hol hordók mellett üldögélhet a betévedő – minden mesémnek helye lehetne itt: középkori könyvábrázolások, kalóztivornyák és francia romantika idéződik bennem egyszerre; no meg az, hogy színház az egész világ, és… bizonyára ez Estinek is tetszene. A kávét kis üvegpohárban kapom, mellé ásványvizet, nincs túlbonyolítva, de a szolid ár és a hangulat kárpótol. Sütemény helyett viszont egy boríték van a tálcámon, rajta a nevem és a Púder Bárszínház címe, zöld tintával, lendületes, karcos betűkkel. Ismerem ezt a kézírást, de meglep, hogy itt látom viszont.
– A levelet egy úr küldte – szabadkozik a pincér. – Meglepődtünk a dolgon, furcsa kérés volt ugyanis, de azt mondta, meg fogjuk ismerni magát, ma délelőtt 11-re jön, várni fog valakit és eszpresszót rendel.
– Igen, valóban, a levél nekem szól, köszönöm – bólogattam, és legalább olyan meglepett voltam, mint ő. Pecséttel zárt levél volt. Jellemző. Elmosolyodtam, és feltéptem a borítékot. A papíron ugyanazok a határozott, kicsit nehezen olvasható, éles betűk, méghozzá zöld tintával. Legalább olyan stílusos volt ez, mint a kalapja, cigarettatárcája, és vékony-sárga nyakkendője.
Tiszteletem, Kisasszony! Méginkább: Kedves jó Barátném!
Modortalan vagyok, látja, nem igazodom semmiféle megbeszélt időponthoz, még ha oly kedves dologról is van szó, mint a kávé Önnel. De ismer, kérem, bocsásson hát meg nekem, két részletben is. Egyfelől, mert mindenek ellenére elmaradtam, s a két eszpresszó helyett csak egy gőzölöghet az asztalon. (Remélem, nem várt rám túl sokat, s már rendelt is nélkülem.) Másfelől szabadkozással tartozom, mert illetlenül, nem személyesen, csupán levél által kérhetem bocsánatát.
Emlékszik, amikor néhány hete útilázban égve meséltem régi emlékeimet? Akkor jött meg a tavasz. Szép tavaszi napok! ifjúi álmok! Nappal oly szép a tavasz hódító pompáival, mint egy bájos királyleány. Felveszi vállára kék, atlasz gallérját, mely aranysugaras csipkével van bevonva, édes leheletével elcsábítja a szerelmeseket, este a kék égboltozaton ott járkál a hold, betegen vetve széjjel sugarait… Álmok!… És aztán ekkor ért minket Berlin. Emlékszik, micsoda kaland volt, és léhaság? Persze, hogy léhaság! De elsősorban különösen kellemes kaland és szabadság. Mert hiszen tudja, én szabadságot akarok, halálig, dolgos, korlátlan szabadságot, az nekem több, mint a boldogság. Így aztán míg Maga hazafelé igyekezett, én Prágánál nem jutottam tovább. Itt töltöttem néhány napot, most talán pedig 
majd Párizs következik, vagy Bécs. Időm temérdek, kötelmek egyelőre nem szólítanak vissza Budapestre, hacsak nem az, hogy… Ne higgye, hogy mindez felhőtlen bolondozás. Hiszen a barátaimat, Magát nap mint nap magam mellé vágyom. Ne higgye, hogy nem gondolok Önre minden egyes felhajtott feketekávé mellett. Úgy megszoktam már kávéházi társaságát. Most mégis, saját szeszélyességem arra int, búcsúzzak. Ez pedig a harmadik bűnöm. Gyáva módon köszönök el. Persze mire lett volna jó, ha másképp. Nem áltathatom azzal, hogy nemsokára visszatérek, nem ígérhetek semmit, jövőmmel fikarcnyit sem rendelkezem. De ne szomorodjon el. És ne haragudjék rám. Emlékezzen: mennyi kávét és mennyi történetet fogyasztottunk el a csipketerítős asztalok mellett. Beszéltünk a borszesz kék lángjáról? Az otthon fehér függönyeiről? A mély díványról, a családi arcképesalbumról, az ősi fészekről? Nem, a kávéházról beszéltünk. Mert ami történik ezen a földön, itt történik…
Most hát, kérem, bocsásson utamra, és gondoljon rám egy-egy kávéházi szegleten, ha kávé mellett ücsörög. Mindenekelőtt pedig: írjon. És ne feledje: élni kell, virágozni. Csak játszunk, bolondozunk, s egyszerre riadtan vesszük észre, hogy az ölünkbe hullott a boldogság… Befejeztem. Én nem vagyok szomorú.
Mindig hű barátja: K.
Lassú mozdulattal felhörpintem a maradék feketét, keserédesen karcolja a torkom. Ugyan Kornél, már hogy haragudhatnék, hiszen annyi minden léhaság, bolondozás és kaland… Alig tudok szólni, kicsit hirtelen ez az egész, mi tagadás. – Fizetnék – intek, a pincér hozza a számlát. Azért egy kicsit hadd szomorkodjak, Kornél. Vagy hadd gondoljak vissza minderre olyasféle bús-boldogan. Persze mosolyogva. Szerettem Önnel kávézni. Hiányozni fog. Apránként szedelődzködöm, papírokat, tollat a táskába, aztán a levelet is. Becsúsztatom a könyvek közé, hogy ne gyűrődjön… Szóval így fejezzük be, Kornél. Igazán örültem. Akkor hát: a viszont látásra.
Fotó: Kelemen Ádám
