Miért tőzsdéznek az irodalmárok? Hogyan változik a világ? Mi a kritikus feladata? Életút, vélemények, tanácsok. Beszélgetés Károlyi Csabával az Élet és Irodalom főszerkesztő helyettesével.
Károlyi Csaba a JAK füzetek egykori szerkesztője, a JAK egyik volt elnöke, az ÉS-kvartett szervezője, moderátora. Kritikai és szerkesztői tevékenységei mellett kritikaírást tanít az ELTE BTK esztétika tanszékén. Az óra egyik fő feladata, hogy a fiatal kritikusi elmék megtanuljanak színvonalas, határozott értékítéletet tartalmazó, így akár negatív kritikát megfogalmazni.
Milyen szakon végzett az egyetemen?
Debrecenben születtem és egy évig a Debreceni Egyetem, akkor még KLTE Bölcsészettudományi Karán jártam történelem-magyar szakra, majd átjelentkeztem az ELTE-re. Eredetileg itt szintén történelem-magyar szakon voltam, azonban sokkal érdekesebbnek találtam az esztétika szakos órákat, ezért azokra is bejártam.
És mikor kezdett formálódni a gondolat, hogy újságírással, kritikaírással illetve szerkesztéssel foglalkozzon a későbbiekben?
Az alapgondolat mindig az volt, hogy majd valahol tanítani fogok, de én már az egyetemen is írtam irodalomkritikát, ami meg is jelent különböző lapokban, először a Jelenkorban és a Vigiliában. Éveken át jártam Balassa Péter kritikaíró szemináriumára. Ez a nyolcvanas évek elején volt, amikor sok fontos szerzőnek jelentek meg művei, például Mészöly, Esterházy, Nádas, Krasznahorkai, Márton, Garaczi új köteteit elemeztük. Én tulajdonképpen nem vagyok a klasszikus értelemben vett újságíró. Szerkesztő vagyok, esszérovatot és kritikarovatot szerkesztek az ÉS-ben, interjúkat készítek, kézben tartom az ÉS-kvartetteket, ÉS-beszélgetéseket vezetek a Klubrádióban.
De megvalósult az egykori alapgondolat is, hiszen Ön nem csak szerkesztő, hanem tanár is.
Igen, először gimnáziumban tanítottam, majd a Miskolci Egyetemen voltam tanár két évig. Közben tíz éven át szerkesztettem a Nappali ház negyedéves művészeti és irodalmi folyóiratot 1989 és 1999 között, és 1996-ban kértek fel az ÉS könyvkritika rovatának szerkesztésére. Körülbelül ekkor kezdtem az ELTE-n is folyamatosan kritikaíró szemináriumot tartani.
Milyen volt az Ön diáksága idejében egy ilyen szeminárium, és milyen most?
Teljesen más a kettő, hiszen a világ is más lett közben. ’89 előtt egy úgymond puha diktatúra volt, amelyben a könyvkritikának teljesen más volt a szerepe, mint ma. Annak idején, amikor én voltam egyetemista, akkor meg kellett bizonyos szabályokat tanulnunk. A megjelent könyvek esztétikai értékének felmutatása már önmagában a kultúrpolitikával szembeni gesztus tudott lenni. És nem volt illendő megírni egy egyébként rendes, derék szerző új könyvéről azt, ha nem jó, mert azzal politikailag is árthattunk neki, esetleg befolyásolhatta újabb kötetének kiadását. Ez a helyzet a rendszerváltás után persze megváltozott. Gyakorlatilag minden megjelenhetett, nem voltak többé politikai kényszerek. Most inkább gazdasági kényszerek vannak és a kiéleződő új politikai kényszerek is gazdasági álarcban jelentkeznek. Mára az irodalomkritikának előtérbe kerültek olyan feladatai, amelyek ’89 előtt nem voltak fontosak, például az, hogy ajánlja a művet, vagy negatív kritikát gyakoroljon, ha szükséges. Régen csak politikai megbízásból írtak erős negatív kritikákat, ma már szabadon írhat a kritikus, amit akar, vagy amit mer.
Nem mindenki mer?
Ez egyrészt alkati dolog, másrészt az a sajnálatos helyzet van ma Magyarországon, hogy szinte mindenki ismer mindenkit. Kis ország vagyunk, ezért elkerülhetetlen, hogy a szerzők ne találkozzanak az őket bíráló kritikusokkal, és mivel nem olyan rég még szó sem volt arról, hogy negatív kritikával illessenek valakit, sokan még ehhez nem szoktak hozzá. A szocializmusban működő kritikai gyakorlat még mélyen benne van az emberekben.
Megtanítja azt is, hogyan kell elmarasztaló kritikát írni?
Fontosnak tartom, hogy a fiatalok megtanuljanak negatív kritikát is írni, de azt is, hogy, meggyőzően és ügyesen érveljenek amellett, ami tényleg tetszik nekik, és mindezt közérthetően tegyék. Egy kritikusnál elvárás az, hogy jól képzett legyen, azonban nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a könyvkritikát az olvasóknak írjuk, nem az egyetemi professzoroknak. Ezért aztán az a feladat, hogy rövid, napi illetve hetilapokba való, közérthető szövegeket írjanak a diákjaim. Azt minden alkalommal el szoktam mondani, hogy a kritikaírást tulajdonképpen nem lehet tanítani. Úgy válhat valakiből jó kritikus, ha eleve van hozzá készsége, kedve, illetve ha sokat olvas és ír kritikát. Az én órámon mindenki ír egy-egy kritikát, majd azt a hallgatók felolvassák és közösen elemezzük ezeket. Ez azért jó, mert egyrészt egymás hibájából jól lehet tanulni, másrészt érdekes vitahelyzetek alakulhatnak ki. Tulajdonképpen ez a kritikaírás lényege: a vita. Különböző vélemények ütköztetése, amelyekből új értelmezések születhetnek.
Foglalkozik tehetséggondozással?
Természetesen, ha valakire felfigyelek az órámon, annak fél év végén lehetőséget adok arra, hogy írjon az ÉS-be élesben egy kritikát. Több tucat diákom volt már, akiből aktív kritikus vált. Az első ilyen, és így máig legkedvesebb volt diákom Bárány Tibor.
Hogyan látja a mostani pályakezdő bölcsészek jövőjét? És mit tanácsolna nekik?
Azt gondolom, hogy nehéz helyzetben vannak és egyre csak nehezednek a dolgok. Nem irigylem őket. Most már nemcsak a munkahelyekre nehéz bekerülni, hanem az egyetemekre is. Nagyon fontos, hogy a fiatalok több lábon álljanak, nyelveket tanuljanak, minél több dologhoz értsenek. Nem célszerű ellazsálni ezt az öt évet, bár nagy a csábítás. Ha az ember nem figyel oda, akkor csak azt veszi észre, hogy elszórakozta azt az időt, amit tanulásra, olvasásra kellett volna fordítson. A bölcsészek agya más, és ezt kellene a fiataloknak különböző területeken kihasználni, mert egy bölcsész teljesen máshogy látja a világ dolgait, mint egy olyan ember, aki öt éven át mondjuk csak pénzügyet tanul. A reklámszakmában például nagyon sok bölcsész van, mert egyszerűen máshogy működik az agyuk. Ha én ma lennék fiatal, akkor az elsődleges szempontom az lenne, hogy ha máshogy nem megy, olyan szakmát találjak, amiből jól meg tudok élni, és mellette úri passzióból tegyem azt, amit egyébként csinálnék. Van például irodalmár ismerősöm, aki tőzsdézésből él meg, és mellette megteheti azt, hogy azzal is foglalkozzon, amit szeret, bár azért kevesebbet fizetnek. Tehát egy mai bölcsésznek az lehet az egyik legnagyobb feladata, hogy kitalálja, mi az, amiből meg tud élni, és ezt hogyan tudja összeegyeztetni azzal, amit szeret.
