„Kinek a fülhallgatójából hallatszik ki ez az izé?” – kérdezte döbbenten a szobatársam. Pedig én csak zenét hallgattam! Pontosabban: igyekeztem felkészülni a Pándi Balázzsal való beszélgetésre…
Így hát már nem is lehet meglepő, hogy miért őt kérdeztük, amikor is a sokat emlegetett, de közelről már sokkal kevesebbszer megnézett magyar underground zenei életre voltunk kíváncsiak.
Mesélnél arról, hogyan indultál? Hogyan kezdted a dobolást, a koncertszervezést?
Kilenc- vagy nyolcéves korom óta dobolok, és mellette 17 éves korom óta koncertszervezéssel is foglalkozom többek között. Nyilván a zenélés, a dobolás az, ami közelebb áll hozzám, az sokkal inkább alkotói folyamat. A koncertszervezést meg inkább kicsit úgy élem meg, mintha dj-znék, csak nem számokat pakolok egymás után, hanem zenekarokat hozok el, és így mutatok be számomra értékes zenéket. A dobolás már nagyon korai stádiumban kezdődött. Szokták mondani, hogy a szülők próbálják a gyerekükbe a saját vágyaikat belenevelni, és a gyerek által megélni ezeket. Nálunk pontosan ez történt. Édesanyámnak nagy szívfájdalma volt, hogy nem tanult zenélni, így amikor elértünk abba a korba, hogy elmehettünk zeneiskolába, akkor jó anyám kézen fogott minket, és bevitt a bátyámat, meg engem is. A bátyám céltudatosabb volt, ő egyből tudta, hogy harmonikázni akar. A nagypapám ugyanis úgy élte túl a hadifogságot annak idején, hogy harmonikán játszott a többi rabnak. Az én fejemben meg annyi volt, hogy Guns N’ Roses videoklip (erre nem vagyok persze büszke, mondanom sem kell), Slash térdig ki az óceánból, vagy Matt Sorum borzalmas telefonzsinór hajjal üti a dobokat. Mivel a dob és a harmonika felvételi egy teremben zajlott, egyértelmű volt, hogy akkor én onnantól kezdve dobos vagyok. Első évben bekerültem a fúvószenekarba, kilenc évet voltam ott, és elvégeztem a klasszikus zenei tanszakot. Tizenhat-tizenhét éves voltam, amikor megismerkedtem egy nagyon kedves jó barátommal, akit Jakab Zolinak hívnak. Annak idején ő szervezte ezeket a mindenféle punk, hardcore koncerteket. Ez nagyjából egy időben jött azzal, hogy kimaradtam a fúvós zenekarból. Úgy gondoltam, hogy az akkor igencsak rendszertelen életembe nemhogy a gimnázium látogatása nem fér bele, de még a zeneiskolai heti egy szólampróba, meg a szombat reggeli heti egy összpróba sem. Zoli akkor éppen aktívan turnézott a Newbornnal, úgyhogy gondoltam átveszem tőle ezt az őrületes szervező szerepet átmenetileg. Valahogy megvolt bennem, hogy mindig kerestem, azokat a kiegészítő tevékenységeket, amit mindamellett lehet csinálni, hogy az ember zenél. Zoli pedig azt mondta, hogy jól van öcsém, itt van a kontakt, e-mailezd le, legyen koncert, és akkor lett is. Aztán úgy maradtam.
Melyik volt számodra a legmeghatározóbb koncert, amit szerveztél; kiket volt a legnagyobb élmény elhozni?
Tekintve, hogy –ahogy számolgattam nemrég– már 150 zenekar és előadó körül járok, ez elég nehéz. Gyakorlatilag egy-két nagyon éles kivételtől eltekintve mindenkivel nagyon jó viszony alakult ki, ezért mindegyikkel kapcsolatban van valami emlékezetes. A Sun Ra Arkestra volt egy olyan pont tavaly áprilisban – lévén, hogy Sun Ra az egyik legnagyobb hatásom, és ha már maga a mester 93 óta nincs közöttünk – hatalmas élmény volt olyan zenészekkel időt eltölteni, akik akár 40 évet is szolgáltak a mester mellett. Amikor vettük a repjegyeket, visszaírtak az utazási irodától, hogy konfirmáljuk még egyszer, hogy valaki tényleg 1921-ben született, mert ők ezt elsőre nem szeretnék elhinni. És tényleg: Marshall Allen 89 évesen tette tiszteletét nálunk. Illetve játszott Charles Davis, aki annak idején Billy Holidayjel játszott az ötvenes években, ami szintén nagy szó. Nyilván ezek hangzatos dolgok, de a lényeg mégiscsak az, hogy milyen zenét játszanak, és hogy a koncert egy kivételes zenei élmény volt.
Ezek szerint általában jól ki lehet jönni a zenészekkel, akikkel együtt zenélsz? Hiszen vannak olyan nevek, – mint például Otto von Schirach – akikről első pillanatra és a zenéjük alapján nem azt gondolnánk, hogy a könnyen kezelhető figurák…
Nem is értem ezeket a kirohanásokat sok ember részéről Ottoval kapcsolatban. Lehet mondani, hogy ez az Otto milyen durva, meg beteg. Szerintem viszont a középszerűségnél nincs betegebb, meg amikor valaki nem szívből zenél. Otto meg egy kompromisszummentes, kreatív és imádnivaló figura. Pont most vagyunk túl egy pár napos turnén, és ha olvassa, annyit üzenek neki: Otto!!!! Hiányzol!!!!
És mindenkit sikerült elhoznod már, aki hatással volt rád, akit szerettél volna?
Az élők közül nagyjából igen. Persze az ember olyan, hogy idővel megismer új dolgokat, mások lesznek rá hatással, esetleg újra felfedez valakit, aki korábban tett rá mély benyomást és újra aktív… Szóval a lista folyamatosan változik, és alig győzöm utolérni magamat.
Nehezebb egyébként itthon bármit megszervezni, mint külföldön? Van közönség ezekre a dolgokra, mit gondolsz a mai magyar koncertéletről?
Egy koncert szervezésekor sokszor elég horrorisztikus költségekkel kell számolnunk, hiszen más a finanszírozási és adózási rendszer, mint más országokban. Így ezekből a magas a költségekből kell kiindulni, megpróbálni faragni, beszélni a zenekarral, hogy figyelj, azért ez nem München, itt nem tudunk ennyit meg annyit beszedni, viszont hatszor annyi a járulék. Talán ez a legsarkalatosabb probléma a külföldi fellépőkkel kapcsolatban. A másik magával az állami finanszírozással kapcsolatos. Nem akarok nagyon politizálni, mert nem érdekel egyébként, de ez a barbár dilettáns munka, ami folyik kultúra terén (és vélhetően más területeken is) már számomra, – aki tényleg csak akkor vesz bármit észre, ami politikával kapcsolatos, ha bedobja az ablakát véletlenül 10 tüntető vagy már a külföldi ismerősei kérdezik, hogy mi van a tévészékházzal – is elképesztő. Nulla hozzáértés találkozása kegyetlen huszárvágásokkal az értelmetlenség boncasztalán. És ami probléma még, hogy ennek tetejébe annak idején az ingyenes koncertek elterjedésével maguk alá vágtak a zenészek is. Elmennek haknizni mindenféle helyre, ahol kifizetik őket és ingyenes koncertet játszhatnak, aztán bociszemekkel néznek a közönségre, mert a fizetős nagykoncertre nem mennek el. Aztán ott az említett közönség, akit nem kell félteni, és szeret mindig egy lépéssel az aktuális lehetőségek előtt járni. Ha ingyenes a buli, akkor még be is viszi a piát, és a végén 1000 emberre kijön egy olyan fejenkénti fogyasztás, hogy egy korsó sör nem fogyott ki per kopf.
Azért mégis megéri idehozni a koncerteket, nem? Mi alapján válogatsz, döntesz, hogy kit hozol el következőre?
Per pillanat teljesen leálltam a szervezéssel, olyan szinten felpörögtek a saját zenéléssel kapcsolatos dolgok, hogy már úgy éreztem, egyik a másik kárára megy. Ha dolgoztam nem gyakoroltam, ha gyakoroltam, stúdióztam, koncerteztem nem haladtam a munkával rendesen, és a zenélés mégis az, amit régebb óta csinálok, és ami az igazi szerelmem. Ráadásul most megint egy komolyabb visszaesést lehet észrevenni a koncertek látogatottságát illetően, és ami stresszt ez tud okozni nem feltétlenül kellemes, és nem olyan dolog, amivel eláztatnám a mindennapjaimat, miközben más területen meg abszolút pozitív és felfelé ívelő minden. Ráadásul most még a mobiltelefont is kiiktattam az életemből, hogy az általam igényelt nyugalom beállhasson.
Markó Anita
ELTE Online
Fotó: Naszvadi Gergő Mihály
