Bognár Péterrel nemrég megjelent Bulvár című kötete kapcsán éppen egy sör mellett találkozunk. Hrabalt idéz: kiemel némi sörhabot, átmossa kezeit. Valamiképpen ezt jellemzőnek tartottam rá mindig: váratlan, meglepő és megkapó gesztusok. Akár egy kézcsók, akár egy „idézet”, miegyéb. Amiről pedig szó esik, az kicsit Bognár, kicsit vers és a kettő metszete.
A Bulvár tulajdonképpen a második első köteted. Egészen más a fogadtatása: kritikai visszhang, rádióinterjúk, felolvasóestek. Hogy éled meg ezt?
Végül is ezek szórakoztatóak. Lehet nyilvánosság előtt szórakozni.
Mennyiben más ez a kötet, mint az első (Sajna-sebaj, 2005). Koncepciózusabban indultál? Hogy jutottál el az első kötetig, és miként a másodikig?
Az első teljesen más kötet volt. Írogattam, a verseim elkezdtek megjelenni (Ligetben, stb.), és valahogy úgy éreztem, az összegyűltekből lehetne csinálni egy kötetet. Egy barátomnak akinek volt egy kiadója akkor, az NKA-nál pályázott a kötetemmel, nyert rá valami kis pénzt, megjelent. Leginkább azért szerettem ezt, mert így már nem kellett azokkal a szövegekkel foglalkozni – ha ugyanis megjelenik, akkor el lehet felejteni, nem kell vele már dolgozni. Ha nem jelentek volna meg, biztosan próbáltam volna még fejleszteni. A Bulvárnál tényleg máshogy volt. A most megjelentek közül van olyan szöveg, ami már 4-5 éves, fokozatosan alakult ki a koncepció, egyre tudatosabban ezt a kötetet próbáltam csinálni. Egyszer csak szóltak tavaly, hogy én kapom a Petri-díjat, és ebből lehet egy kötet. Akkor megvolt az anyag bő fele (kicsit több is), összerendeztem, amiről úgy érzetem, hogy kell még, azt hozzátettem, és megjelent.
A Petri-díjnak külön története van… Elmeséled?
Szegeden a régi magyar tanszéknek van egy nemes szokása, minden évben megvesz egy disznót, leöli és ott helyben el is fogyasztja. Két évvel ezelőtt a disznóölésen ott volt Darvasi László, akivel együtt fogtuk a disznó lábát. Közben valaki ott mondta neki, hogy én magam egy nagyon nagy tehetségű költő lennék. Így Darvasi mondta, hogy küldjek neki verseket, küldtem, ő továbbította Várady Szabolcsnak, aki a Petri-díj kuratóriumának tagja. Elkezdtünk vele levelezni, írt hogy küldjek több anyagot, tájékozódna, és akkor egyszer küldött egy levelet, hogy megkaptam a Petri-díjat. Ami szabálytalan, mert csak első kötetre lehet kapni. Az Irodalmi Jelennel volt is emiatt egy szórakoztató kommentáradat, amelyen olyanok voltak olvashatók, hogy Bognár Péter mondjon le; kifogásolták erkölcsileg, hogy neveztem a Petri-díjra – de erre nem lehet nevezni. Várady írt, hogy elfogadom-e a díjat, mondtam, hogy persze, örülök neki, csak nem tudom, nem probléma-e, hogy van már egy kötetem. Néhány napig gondolkoztak, és végül azt mondták, hogy nem baj.
Mennyire volt számodra egyértelmű, hogy írj? Honnan a motiváció? Megvolt a nagy terv, hogy akkor te most költő leszel?
Nem. Vagy hát: mi a költő? Az, aki szövegeket állít elő, hogy pontosabban ki tudja fejezni magát. Ebből kifolyólag ugye mindenki költő. Kamasz koromban elkezdtem ezzel szórakozni, vicces dolog akkor, hogy az ember ilyenekkel babrál, zoknikötés közben és helyett, előtt, után. Másrészt nyilván meghatódtam a rengeteg nagy költőtől – jó példával jártak előttem, és gondoltam, hogy akkor én is megpróbálkozom ilyesmivel: de nem ment. Törekedtem egy darabig, az Élet és Irodalom szerkesztőségében még személyesen is megjelentem egyszer, vittem verset, de ez így nem nagyon jött össze. Kudarcot kudarcra halmoztam, és egyszer csak ezt a karrierépítést abbahagytam. Maradt az a része, hogy írogattam saját szórakozásomra. Illetve akkor az Alföld, ahol Borbély Szilárd volt a szerkesztő, már elkezdett közölni. Elegem lett viszont abból, hogy meg kell csinálni ezt a költői karriert, ez mégiscsak vicces, és ezt úgy hagytam, hát meg is lett az eredménye.
Mégiscsak meg lett az eredménye, még ha ilyen disznóvágásos kerülőutakon is…
Nem tudom, attól függ, mi a cél. Én Kafka céljával értek egyet, aki a haverjainak írt, és azt mondta, utána égessék el az írásait. Szerencsére nem égették el. Én felrakom a szövegeimet facebookra, és ha két barátom azt mondja rossz volt, egy meg azt, hogy jó – akkor én már örültem. Illúzió ez a „kinek ír az ember”-kérdés. Úgyis eljut azokhoz, akikhez el kell jutnia. Nem feltétlenül az a fontos, hogy jó folyóiratban jelenjen meg az ember. Elvileg a folyóiratokat arra hozták létre, hogy legyen egy gyors megjelenési lehetőség– most viszont elég sokat kell várni. De itt a net, nincs olyan probléma, hogy nem jelenhet meg az ember.
És kik voltak a nagy példaképek, mesterek, akikre utaltál?
Zsenge gyerekkoromban Adyt tartottam mesternek, akit lecseréltem. Akkor aztán Pilinszkyt tartottam, ő meg is maradt. Meg bejött egy csomó más. Tandori, aki abszolút a fő mester. Még előtte Szép Ernő, aki Tandori fő mestere és nekem is az lett. Tandori úgy olvassa Szép Ernőt, hogy húz belőle, én is ezt csináltam, mikor a Színműre felvételiztem: tőle mondtam volna verset, meghúztam, hogyan kellett volna megírni. Egy éve fedeztem fel Seamus Heaney-t, a nagy ír költőt, aki óriási. Őt nagyon sokat olvastam. Van is olyan vers, ami nagy részben rá támaszkodik. A fiatalabb magyar költészetből Téreytől, Tolvaj Zolitól tanultam a legtöbbet.
Említetted a visszajelzéseket… Mennyire befolyásolnak ezek a munkafolyamatban? Hogy fogadod a kritikát?
Azt hittem, hogy nagyon rosszul fogok fogadni minden kritikát, de éppen ezért, mert tudtam, tökéletesen jól fogadom őket. Írás közben viszont nem nagyon van olyan, hogy ha valaki beszól, hogy ez rossz, akkor írok egy másik verset. Szerintem egyébként az a jó vers, ami mindenkinek tetszik. Tehát nekem nem sikerül jó költészetet csinálnom, de van, ami érdekel, van, ami nem – azzal foglalkozom, ami érdekel. Hátha egyszer majd mindenki azt mondja, hogy ez jó. A leadási határidő végén pedig azt csináltam, hogy a kéziratot elküldtem egy barátomnak, akit nagyon jó olvasónak tartok. Akkor ő nem olvasta el természetesen, de a barátnője kicsit igen, és összeültünk leadás előtt egy nappal, egész nap söröztünk, ő javasolt néhány dolgot, amit ki kellene húzni, ilyesmi. Ami jó, mert a végén már annyit foglalkoztam a szöveggel, hogy nem tudtam megállapítani, jó-e vagy sem. Már túl sokszor olvastam őket.
Miért a téma: a Bulvár, ahogy említetted „vérpornó”?
A keresztény kultúrhagyományt végigkövető többszintű olvasásnak nagy rajongója vagyok, és azt gondolom, itt valamit megértettek az irodalom működésében: hogy mindent sokféleképpen lehet érteni. Ezt a hermeneutikában meg is tanuljuk, hogy a szöveg értelme nem független az olvasótól. Ezért úgy képzelem, azt remélem, hogy van egy olyan szint, a betű szerinti értelem, amit mindenki ki tud olvasni. Ezért lett ez a bulváros egész, mert egyszerűen a bulvárhírekben van költészet. Ez a műfaj arra van kitalálva, hogy az irodalmi és szélesebb műveltség nélküli emberek megkapják a napi betevő falatjukat az élet nagy dolgairól: halálról, szerelemről, kapcsolatokról, agresszióról, társadalmi feszültségről, mindenről, ami az ember érzelemvilágával, az ember állatiságával függ össze. Ezért fogy a Blikk, mert az emberek ezt fogyasztják. Azért működik ez a műfaj, mert megfog az embert érintő jelenségekből valamit. Nem szimpatikus az irodalom elzárkózása ettől – mert az irodalom akkor nem csinál jól valamit. Lehetne populáris, amit könnyű zabálni, amihez nem kell képzettség, és egyszerre nem tudja megfogni a lényegi dolgokat. Volt, hogy ilyen volt az irodalom, Shakespeare-t állítólag a részeg rakodómunkások is értették. Emellett azt akartam, hogy ne verses regény legyen, hanem versek egymás mellett, de ezek közt legyen összefüggés. A hírek is ilyenek. Legyen meg egy lírai zártság ezekben a szövegekben, de a szereplők összefügghetnek. Nincs baj ezzel, úgyis egy kötetben vannak, egymás mellett, akaratlanul létesülhetnek összefüggések a szövegek között.
Hogy jött a bulvár mellé a krimi?
A krimi szálra több eredetelméletet is kidolgoztam. Az egyik, hogy nagyon nehéz az emberi nagyságot bemutatni manapság. Nem vagyunk fogékonyak az emberi nagyságra. Nem szeretjük a mitikus nagyságú hősöket, akik zseniálisan gondolkodnak, testük kisportolt, sőt még kedvesek is és sokoldalúan műveltek… Ez a lángoszlop szerep annyira nem szimpatikus nekünk, nekem semmiképp sem. Valamilyen kisebb szereplő kell. A legkisebb szereplő a mi társadalmunkban, szerintem, a rendőr. Hosszú hagyománya van a múlt rendszerből. Ezért gondoltam, hogy csak azért mert rendőr, azért még érezhet, még lehet ember. Azt akartam, hogy a megjelenő én tehát kicsi, egyszerű ember legyen, és hogy a vele történő világot lássuk. A rendőr után pedig adta magát, hogy valami bűntény legyen, nyomozás. Ez pedig önmagában teljesen bulvár téma.
A másik része a dolgoknak a versíráshoz való közelítés. Te tudományosan is verssel, régi magyar verssel foglalkozol. Ez befolyásol, maghatároz?
Alapból teljesen külön dolog a kettő, de néha rájövök, hogy ez nem igaz. Mert vannak a kötetben templomi, liturgikus éneklés hagyományát használó szövegfajták, amikkel lehet, hogy tanulmányaim során találkoztam. Ez a direkt, nagyon egyszerűsített nyelvezet lehet, hogy a régi magyar költészettel való foglalkozás hatása is, és nyilván Pilinszky is. Lépten-nyomon úgy érzem, hogy van ilyen jellegű dolog. Régi fixáció, hogy az emberi agynak bizonyításra van szüksége, kétféle ilyen van az euro-atlanti-zsidó-görög-keresztény kultúrában: egyiket művészetnek nevezzük, a másikat tudománynak. A tudományos bizonyítás úgy néz ki, hogy nézem a világot, látom a jelenségeket, erre felállítok egy modellt, ezzel a modellel én jóslatokba bocsátkozom, a jóslatok igazolódnak, a modell helyes. Mindaddig, amíg nem találkozom olyan jelenséggel, ami megcáfolja a modellt, akkor változtatok a modellen, akkor arra is rápróbálom a valóságot, és így tovább. A művészi bizonyítás teljesen más, de bizonyít: azt csinálja, hogy végigvezet egy (érzelmi és intellektuális) megismerési folyamaton: bevesz az elején, ledarál és a végén hurkaként kiereszt, ha sikerül megcsinálnia. A végén odakerül az ember, amit be akart bizonyítani a szerző. A kettő összekeverése szörnyűséges. Tehát ezt a kettőt szétválasztom: nagyon megnyugtató, amikor a régi magyar versforma történetével foglalkozom: ennél szikárabb dolog nincsen, megnézni, hogy honnan vették ezt a formát – sok munka, de egyszerű dolog, logika. A költészet megint más, teljesen különböző gondolkodási forma. Alapvetően különválaszthatónak, különválasztandónak gondolom.
Miként találkozik össze a műben a valóság, a szerző és az olvasó? Tudjuk, hogy a versbeli én nem azonos a biografikus költővel, de van valóságalap, akár személyes, akár politikai költészetről beszélünk. Az érintett olvassa, magára ismerhet… Nálad ez hogy működik?
Van valóságreferenciája mindennek. Ez viszont átdolgozva, átalakítva jelenik meg. Ebben a kötetben sok minden van, ami újságcikkhez, konkrét hírhez kötődik. Mondjuk „kokain száll a spanyol levegőben” – ez egy valós újsághír. Másik része, amikor egy én nyilatkozik meg. Olyankor többé-kevésbé vissza tudnám fejteni, hogy mi szolgált indítópontnak, de ez inkább eltávolítana az igazságtól, mert ez elvont dolog. Pont azért működik a vers, mert nem kell hozzá tudni a hátteret. Teljesen mindegy, kihullik mögüle az a valóságreferencia, mert nem ez a lényeg. Létrejön valami, ami önmagában is megáll.
Kép forrása: Hódi Csilla
