19. Kárpát-medencei Kossuth-szónokverseny – interjú Pölcz Ádámmal

– Idén 19. alkalommal rendezik meg a Kossuth-szónokversenyt. Tudna mesélni a kezdeti évekről, a verseny megalakulásáról?
– Az első versenyt 1999-ben rendezték meg az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán, tehát a mai Pedagógiai és Pszichológiai Karon. A verseny megálmodója és hosszú-hosszú éveken át fő szervezője Adamikné Jászó Anna professzor asszony volt. Az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején visszakerült a tantervbe a retorika oktatása. Az egyetemi oktatók azt vették észre, hogy a hallgatók úgy kerülnek ki az egyetemről, hogy nincs megfelelő képzettségük a nyilvános megszólalás területén – ennek apropóján merült fel a verseny gondolata. A verseny szervezői szerint fontos, hogy a hallgatókat ne csak elméletben tanítsuk meg a retorikára, hanem teremtsünk éles helyzeteket, amelyekben kipróbálhatják magukat. A szónokverseny épp egy ilyen helyzetet teremt, a hallgatók egy előre megadott témára felkészülve mondhatnak el egy 5-6 perces beszédet, míg a második fordulóban egy helyben kapott témára, 15-20 perc felkészülési idő alatt kell rögtönözniük egy beszédművet. Ebből a gondolatból indult tehát az egész. A rendezvény később a Tanárképző Főiskolai Karról átkerült a Jogtudományi Karra, hosszú éveken át az ottani díszteremben rendezték meg a versenyt. Ezt követően az ELTE Bölcsészettudományi Kar Kari Tanácstermében került megrendezésre a verseny, majd az ELTE-n belüli vándorversenyként megérkezett a Tanító és Óvóképző Karra. 2016-ban tartottuk itt először a versenyt, az idei lesz a harmadik.

– Eredetileg kiket szólított meg a felhívás?
– Elsősorban – ahogy a versenykiírásban is szerepel – a tanár szakos hallgatókat, jogászokat, bölcsészeket, teológusokat, tehát azokat, akiknek „kenyerük a beszéd”. Természetesen bármilyen szakról nagyon szívesen fogadunk egyetemi hallgatókat, hiszen a nyelvhasználat univerzális dolog, manapság minden a kommunikációra és a magunkat eladni tudásra épül, így bárkinek jól jöhet ez a képesség. A versenykiírást a hagyományok megőrzése céljából hagytuk meg az eredeti formájában.

– Mennyire ismert a rendezvény, általában hányan vesznek részt rajta?
– A verseny eléggé ismert mind belföldön, mind határon túl. Változó, hogy mennyien tudnak jönni, a résztvevők létszáma a 19 év alatt az évenkénti 35-60 fős sávban mozgott. Általában a jelentkezők egyharmada határon túli, kétharmaduk belföldi, de pont az első évben, amikor a TÓK-on tartottuk a versenyt, ez az arány megfordult. A résztvevők száma ilyen szempontból kiszámíthatatlan, de a kollégák az egyes egyetemeken természetesen tudnak a versenyről, valamint hirdetjük azt különböző honlapokon, hírlevekben, fórumokon.

– Mesélne az elnevezéséről? Miért tartották fontosnak, hogy Kossuth Lajos nevével fémjelezzék ezt a szónokversenyt?
– Kossuth Lajos a magyar retorikatörténet egyik legnagyobb alakja, az iránta való tiszteletből viseli a verseny ezt a nevet. Kossuth korának nemcsak kiemelkedő politikusa és államférfija volt, hanem szónoka is. Gondoljunk csak az 1848 júliusában, a haderő megajánlásának ügyében elhangzott országgyűlési beszédére. Az ilyen teljesítményei miatt tiszteljük Kossuthban a nagy szónokot – és természetesen az államférfit is.

– A szervezők között van az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszéke, az Anyanyelvápolók Szövetsége, valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága is. Hogyan valósul meg a közös munka ennyi szervezet között?
– Nagyon érdekes összekapcsolódás, általában a szervezőbizottság egyes tagjai között van valamilyen kapcsolat. Én például tagja vagyok az Anyanyelvápolók Szövetségének, valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának is, tehát magam is összefogom ezt a három szervezetet. A szervezés munkamegosztáson alapul, egyes szervezetek az anyagi támogatás megszerzéséért, mások a szakmai munkáért felelősek, de természetesen folyamatos egyeztetés zajlik, így áll össze egy egésszé a rendezvény.

– Mi az a közös cél, ami motiválja ezeket a szervezeteket, intézményeket a közös munkára?
– A közös cél az anyanyelvi kultúra fenntartása, fejlesztése és terjesztése. Ha hagyományosan akarunk fogalmazni, akkor a klasszikus értelemben vett nyelvművelés, modernebb megfogalmazásban a nyelvstratégia és a nyelvi ismeretterjesztés a cél. A nyelvművelés fogalma mind a három szervezethez köthető. Az Anyanyelvápolók Szövetsége kifejezetten emiatt jött létre még a rendszerváltás idején. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága a világ magyarságát fogja össze, és azért örülünk az együttműködésnek, mert a határon túli magyarok támogatása is célja a versenynek. Az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán mi tanítjuk a nyelvművelést, az igényes és szép nyelvhasználat kritériumait. Ezek a gondolatok összekapcsolódnak: a verseny keretein belül az anyanyelvi kultúra terjesztése a célunk.

– A versennyel párhuzamosan minden évben egy konferencia is megrendezésre kerül, 2018-ban a Retorika és oktatás a XXI. században lesz a téma. Mesélne erről?
– A versenyhez kapcsolódó konferencia valójában egy minikonferencia, amelyen általában 3-4 előadás szokott elhangozni. Az előadók felkérése meghívásos alapon történik. Idén az egyik előadó Raátz Judit tanárnő, aki Adamikné Jászó Anna után hosszú évekig szervezte a versenyt. Megtisztelő, hogy elvállalta a felkérést. Mellette két tanszéki kolléga fog a retorika és az oktatás kapcsolatának témakörében előadást tartani. Mind a hárman kutatják és oktatják e kettő összefüggéseit, tehát biztos vagyok abban, hogy szót fognak ejteni a 21. századi kihívásokról, arról, hogy hogyan tud a retorika segíteni abban, hogy az oktatók jobban tudják tanítani az anyanyelvet, hogy hogyan fejleszti a retorika a gondolkodást, hogy hogyan lehet IKT-eszközöket bevonni az oktatásába. Emellett a konferencián lesz egy könyvbemutató, amelyet Hujber Szabolcs kollégám fog levezetni. Elkészült ugyanis a 17. és a 18. szónokverseny összevont tanulmánykötete, amelyben a gendernyelvészettől kezdve a reformáció nyelvészetéig változatos témákkal kapcsolatos írásokat lehet olvasni. A tanulmánykötet hagyományosan tartalmazza a versenyen elhangzott, első fordulós kötelező beszédeket, az első három helyezett beszédeinek elemzését, valamint az alkalmazott retorika doktori program doktoranduszainak tanulmányait. Ezzel a kötettel is az a célunk, hogy a retorikai kultúrát, a retorikai tudatosságot szélesebb körűvé tegyük, hiszen nemcsak az a lényege a retorikának, hogy tudjuk alkalmazni a szabályait, hanem hogy a kapott szöveget elemezni is tudjuk, hogy meglássuk, milyen fogásokkal éri el a hatást a szöveg szerzője.

– Hogyan dől el, hogy a konferencia melyik évben milyen témát jár körül?
– A konferencia témájának általában valamilyen aktuális problémát keresünk. 2017-ben volt a reformáció 500 éves évfordulója, így adta magát a téma. Előtte a gendernyelvészetet és a női retorikát vizsgáltuk, ugyanis akkor került be a felsőoktatásba ez a szak Magyarországon. A klasszikus retorika az államférfiakról szól, nekik íródott, de kevés szó esik arról, hogy voltak nagyon híres női szónokok is, akik befolyásolták a történelmet. Gondoljunk csak Margaret Thatcherre, Kéthly Annára vagy az aktuálpolitikában Szél Bernadettre. Ezeket megelőzően a konferenciák a retorika elméletéhez kapcsolódó témákat dolgoztak fel, például, hogy milyen szerepe van a testbeszédnek a retorikában. A konferenciák során a különböző beszédfajták sajátosságiról is esett már szó, a 19 év alatt sok minden előfordult. Jövőre – remélhetőleg – megrendezhetjük majd a 20. versenyt, és mivel egyben ez az év lesz a Tanítóképző megalapításának 150. évfordulója is, így ezzel kapcsolatos témában gondolkozunk.

– Ön hogyan került kapcsolatba a versennyel?
– 2007-ben, amikor elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, teljesen véletlenül belefutottam a verseny felhívásába. Akkor még volt házi forduló, amin el is indultam. Ezt követően javasolták azt, hogy induljak az országos versenyen is. Utána minden évben résztvevője voltam, és egyszer csak ott találtam magam a szervezőbizottságban. Akkoriban Raátz Judit tanárnő keresett meg, hogy szükség lenne valakire, aki átveszi és ellátja a titkári feladatokat, így néhány évig én voltam a verseny titkára, gyűjtöttem a jelentkezéseket, koordináltam a segítő diákokat, szállást szerveztem a határon túli versenyzőknek, és természetesen a verseny alatt is ott voltam, felügyeltem. A 16. verseny után – erőforrás hiányában – volt egy év, amikor nem tudtuk megszervezni a versenyt. Akkor én már itt dolgoztam a Tanítóképzőn, és megbeszéltem a tanszék munkatársaival, hogy próbáljuk meg itt folytatni. Akkor (2016-ban) – kicsit magaménak is érezve a sok szervezőmunka és verseny után a rendezvényt – átvettem a stafétabotot. Nekem ez szívügyem, de nemcsak azért, mert egyetemistaként belenőttem, hanem mert magát a verseny célját is jelentősnek tartom. Fontos, hogy a hallgatók kipróbálják magukat éles helyzetekben, hogy megtapasztalják, milyen az, amikor rögtönözni, érvelni kell, amikor össze kell szedni a gondolataikat, és nem elég jól hangzó közhelyeket pufogtatni. Lényeges, hogy a végén a versenyzők a zsűritől személyre szabott visszajelzést kapnak.

– Ha jól tudom, Ön a Bolyai Önképző Műhelyben és más – az egyetemi oktatáshoz nem szorosan kapcsolódó – műhelyekben, szervezetekben is aktív szerepet vállal. Hogyan került ezekbe?
– Sok ilyen szervezetbe nem tudatos döntés alapján kerültem, hanem egyszer csak ott találtam magam. Eleinte nem is értettem, hogy kerülök én oda, de végül aztán nagyon örültem ezeknek a félig kötelező, félig általam választott lehetőségeknek, hiszen rengeteg embert megismertem, és nagyon sokat tanultam. A Bolyai Önképző Műhelyben először főállású irodavezetőként dolgoztam, aztán lettem a műhely tagja. Abban az időben adták át Balázs Géza professzor úrnak a műhely vezetését, így kezdtem el az alapítványnál dolgozni. Megfigyeltem a működésüket, és ezt követően döntöttem úgy, hogy én is elvégzem az önképzőköri három évet.  Az Anyanyelvápolók Szövetségébe még gimnazistaként kerültem be, a történelemtanárom, Kerekes Barnabás tanár úr volt a Szövetség titkára, ő szervezte be a tanítványait. Az anyanyelvi mozgalom rendezvényein keresztül kerültem ezeknek a szervezeteknek a közelébe, és itt nagyon sok tapasztalatot szereztem, és az ezekben a szervezetekben való részvétel sokat tágított a világlátásomon is.

– Hogyan egyeztethető össze a szervezetekben való részvétel, az egyetemi oktatás és a saját kutatómunka?
– Szerencsére egész rugalmasan összeegyeztethetők ezek a tevékenységek. Tanársegédként jelenleg 16 órám van 30-40 fős csoportokkal, emellett oktatóként publikálási kötelezettségem is van, tehát amikor hazamegyek, foglalkoznom kell a saját kutatásommal, olvasok, írok, hogy hozzam a szakmai színvonalat, amit elvárnak. Még ezek mellett is viszonylag rugalmas az egyetemi oktatás, nem vagyunk arra kényszerítve, hogy reggel nyolctól délután négyig bent legyünk a munkahelyünkön, éppen ezért nagyon jól belefér a társadalmi munka is. Az anyanyelvi szervezetekben általában stabil, rögzített programok vannak, amelyekre előre lehet számítani. Az egyetemi munka mellett – az óráin kívül természetesen – az ember maga osztja be az idejét, ez lehetőséget biztosít arra, hogy megszervezzen akár egy szónokversenyt. Ma már a szervezés során sem vagyunk helyhez kötve, az internetnek köszönhetően otthonról, munka közbeni szünet alatt is lehet a szervezéssel foglalkozni, nem is beszélve arról, hogy az ilyen események szervezése tulajdonképpen a munkaidőnk részét képezi.

– Mit gondol, milyen szerepük van a fiatalok életében ezeknek az önkéntes szervezeteknek?
– A szervezetek és a társadalmi munka megtanítja őket arra, hogy ők is alakíthatják azt a világot, amely körülveszi őket. A társadalmi munkaért pénzt senki sem kap, így azt is megtanulhatják, hogy nem csak az számít értékes munkának, amiért fizetséget kapunk. A társadalmi szervezetekben való részvétel a társadalmi felelősségvállalásra tanít mindenkit. A társadalmi munkának nagyon sok arca van: van, aki gyermekeket segít, más a hajléktalanokkal foglalkozik, míg mi az anyanyelvi kultúra társadalmi szinten való elterjesztésével foglalkozunk. Ezért szervezünk táborokat a középiskolásoknak, ezért szervezünk kulturális rendezvényeket, például a magyar nyelv napja kapcsán a Pesti Vigadóban vagy az anyanyelvek európai napja kapcsán a Petőfi Irodalmi Múzeumban minden februárban. Az a munka, amelyet mi végzünk, a fiatalokat a saját anyanyelvük iránti szeretetre tanítja. Picit avíttnak hangozhat, de pontosan erről van szó. Ha már valaki magyar anyanyelvű, akkor próbálja meg a saját anyanyelvének a különlegességeit felfedezni és kiaknázni. Persze rengeteg dolgot még mi nyelvészek sem tudunk a nyelvről, habár folyamatosan figyelünk és kutakodunk.

– Mit gondol, hogyan járul hozzá az ilyen szervezetekben eltöltött munka az egyéni önfejlesztéshez?
– Leginkább az eredmények kapcsán válnak hasznossá ezek a munkák. Amikor valaki hisz egy ügyben, és lát egy sikeres eredményt ennek kapcsán, vagy kap egy jó visszajelzést, akkor elhiszi, hogy érdemes érte dolgozni. Még az egyetemi éveim elején többször részt vettem szervezőként a középiskolásoknak szervezett anyanyelvi táborokban. A tábor résztvevői számára kitaláltam feladatokat. Később kaptam visszajelzést arról, hogy a diákok mennyire jól érezték magukat, mennyire tetszettek nekik a példák, a feladatok. Megcsillogtathattam a saját kreativitásomat. Ez egy példa volt, mindenkinél más, de úgy gondolom, hogy a visszajelzések miatt fontos ezekben a szervezetekben részt venni, hiszen visszajelzés nélkül nincs jó személyiségfejlesztés vagy önépítés.

– Az ezekben a szervezetekben elsajátított készségeket, stratégiákat tudja alkalmazni az oktatás során?
– Abszolút, a játékos anyanyelvi feladatokat a hallgatók is szeretik. Részben azért, mert felfedezik, hogy milyen érdekes az anyanyelvük, részben azért, mert a 21. századi módszereket is ki lehet használni. Például internetkapcsolat és okostelefon segítségével kvízjátékokat játszunk, ahol a rendszer rangsorolja a hallgatókat a helyes válaszok és a gyorsaság alapján. Ezekkel a fogásokkal sokkal élményszerűbbé lehet tenni az oktatást, a hallgatók fejében is jobban megragad egy élményhez kapcsolódó, mint a hagyományosan átadott tudás.

– A szónokverseny is tekinthető egy élménynek, amely motiválja a hallgatókat?
– Hogyne! Sok olyan hallgató van, aki a verseny keretein belül áll először nagyobb közönség és zsűri előtt, most először kap visszajelzést arról, hogy mint nyilvánosan megszólaló ember mit csinál jól, és mi az, amiben még fejlődnie kell. Azokban, akiknek teljesen új a helyzet, jobban megmaradnak az élmények. A résztvevők végighallgatják egymás produkcióit, leszűrnek valamit a másik előadásából, szövegéből, viselkedéséből. Ezek a versenyek az eszmecserére, az egymástól való tanulásra is nagyon jók. A jó verseny nem a helyezésekről, hanem a példaállításról, példamutatásról szól. A retorika alkalmazott része sokszor alkat, adottság kérdése, de tanulható képesség, el lehet tanulni fogásokat, alkalmazásokat azoktól, akiknek ez nagyon természetesen jön, vagy akik tanulták és már profi szinten űzik. Tulajdonképpen ez egy fórum, ahol meghallgatjuk egymást, és tanulhatunk a másiktól.

– Kiknek ajánlaná ezt a versenyt?
– Elsősorban 18–30 év közötti hallgatóknak, fiataloknak, de ebben a korosztályban természetesen mindenkinek, aki szeretné megosztani a gondolatait másokkal, aki szeretne visszajelzést kapni arról, hogy milyen szónok. Azoknak is ajánlom, akik szeretik az izgalmas, vicces helyzeteket, ugyanis a rögtönzés témái általában vicces, fiatalokat érdeklő témák szoktak lenni, vicces megfogalmazásban. Az egyik évben például a „tánc már nem románc” sor kapcsán fejthették ki a hallgatók a véleményüket. Mindenkinek ajánlom a lehetőséget, aki szereti a nyelvi kreativitást, és aki szeretné megmutatni, hogy mit tud.

– Mesélne egy kedves, vicces, a versenyhez kapcsolódó történetet, amely még jobban meghozza a hallgatók kedvét a jelentkezéshez?
– A következő történetet Bóna Judit tanárnőtől hallottam, aki a kezdetek óta kapcsolódik a versenyhez. Az első versenyek idejében még minden résztvevő egy kollégiumban aludt, és péntek este hagyományszerűen közös vacsorát adtak a szervezők. A versenyzők a vacsora alatt összebeszéltek, hogy a másnapi rögtönzésbe mindegyikük belecsempészi majd a „kakas” szót, akármi is legyen a téma. Valóban, mindenki tartotta is magát az ígéretéhez, és a zsűrinek egy idő után kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy összeesküvés történt. A versenyzők természetesen a végén elárulták, hogy egy kis humort akartak csempészni a szombati napba. Vannak ilyen történetek, sokat lehetne említeni, és voltak olyan beszédek is, amelyek a mai napig emlékezetesek. Próbálkozunk, hogy ez a régi hangulat visszajöjjön.

– Zárásként szeretne még valamit elmondani, amit esetleg nem érintettünk?
– Igen, azt, hogy természetesen az idei verseny és a konferencia is nyilvános. Idén a kötelező beszéd témája egy Kányádi Sándor-idézet, az idén elhunyt költőnk előtti tiszteletadás céljából. A kötelező beszéd témáját a Valaki jár a fák hegyén című verséből vettük: „csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott”?. Ez a két sor a műben írásjelek nélkül szerepel, de mi kérdőjelet tettünk a végére. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit gondolnak a versenyzők. Ajánlom a versenyre való ellátogatást mindazoknak, akik kíváncsiak arra, hogy kit hogyan ihletett meg Kányádinak ez a két sora.

A nagy múltú, idén 19. alkalommal megrendezésre kerülő Kárpát-medencei Kossuth-szónokverseny felhívásáról részletes tájékoztató érhető el a Tanító- és Óvóképző Kar honlapján.

Képek forrása: ELTE; ELTE Online