Azt idei Budapest ArtWeek egy jegyével hat nap alatt hetven helyszínen száznegyven programot lehetett látogatni. Ehhez képest a múlt hetembe szervesen ennél lényegesen kevesebb fért bele, főleg kevesebb ebbe a cikkbe. Persze, a racionalizálás is talán a felnőtté válás része, a kibúvó keresése pedig a visszacsepegtetett gyerekkor-nosztalgiáé.
A következőkben röviden elemzett kiállítások nagyon különböznek, mégis illeszkednek az önelemzés, a véletlenszerűségek kutatásának és az egyszerre létező perspektívák felmutatásának sorába.
Dafna Talmor konstruált tájképei a TOBE Galériában
A TOBE Galéria fotóin keveredik a tapasztalati valóság – utazások során fotózott táj – és a művész önelemzése. A kiállított, meglehetősen sötét tónusú printek az utazások során készített fotók negatívjainak szétvágott, újrarendezett kompozícióit hordozzák. Mindegyik képen csak a természeti fragentumokat hagyta meg – hegyeket, pálmafákat – az ember nyomait kivágva, helyükön a fekete minden és semmi áramlik. Nem csak az egyszerre személyes és univerzális képiségének szervezőelve emlékeztet az okos lány meséjére, ahol ott is vannak a dolgok és egyszerre nincsenek is ott. A technológiai reflexiókban ugyanez a jellemző. Egyszerre digitális és analóg, utal a modern experimentális fotográfiákra, alkalmaz kollázstechnikát vagy többszörös exponálást és mégis végeredményben digitális printekről van szó, és szeretné behozni a filterek váltogatásának kortárs attitűdjét.
A Constructed Landscapes című projektet bemutató könyv megjegyzéseiből kiderül, egyfajta fotografikus agorafóbia és az erre tett legyőzési kísérlet indította el a folyamatot. Az Izraelben született művész Venezuelában nőtt fel, jelenleg az Egyesült Királyságban él, és gyakran utazik az Egyesült Államokba. Utazásai közben azon kapta magát, hogy tájképeket készít, hogy magával vihessen egy-egy darabot az egyes helyekből. Viszont az előzetes tervek nélküli fényképezés sokáig meggátolta abban, hogy használja is az így készült képeket. Végül egy korábbi projekt folytatásaként az inspirációhoz szükséges behatárolást végül a személyesség feloldásában találta meg. Ezeken a munkáin összemossa a tér, az idő és az emlékezet elemeit egy állandó és átmeneti térben. Az átdolgozott képekből újrakomponálással egyfajta idealizált vagy utópisztikus és ilyen formában univerzális tájképeket alkotott.
Erősen érződik, hogy a művész mély elméleti háttérrel dolgozik. A bemutatott projektjéről olvasva sokkal érdekesebbnek találtam a munkafolyamatot, mint magukat a kiállított fényképeket. Mintha pont az a plasztikusság, ami igazán vonzó az elképzelésben, a homogénné dolgozott képeken nem érvényesülne különösebben. Nem mintha egyébként ez nem illeszkedne a kísérleti alkotások működésmódjába.
Marge Monko: Women of the World, Raise Your Right Hand a Molnár Ani Galériában
„A bal kezed azt szeretné, hogy tartsák, a jobb kezed azt szeretné, ha magasra tartanák.”– ezzel az idézettel vetíteném előre Marge Monko, tallini művésznő kiállítását. A fókuszban a WOW (Women of the World) című videómunka áll. Ez egy emocionális-racionális dichotóm logikára épülő rendszerben járja körül, hogy mennyire a legjobb barátja egy lánynak a gyémánt.
A De Beers gyémántokat forglamazó cég 2003-as reklámja képezi az alapfelvetést, ami azokat a jómódú nőket célzota meg potenciális vásárlóközönségnek, akik megengedhetik, hogy gyémántgyűrűt vásároljanak maguknak. Ennek érdekében egy romantikus, érzelmes és függő nőt, akinek veszik a gyémántot, független, céltudatos és egyedülálló nőképre cseréli, aki a rózsák vöröse helyett a borét preferálja.
Ezt sokan feministának értékelték, ugyanakkor ha el is tekintünk a kapitalizmus és a feminizmus ellentétének elemezgetésétől – lévén hogy reklámról van szó – akkor sem valószínű, hogy örülnünk kellene ennek a váltásnak. A néhol sztereotipikusan maszkulin tulajdonságokkal megerősített nőkép, akit így megalkotnak, ugyan végigment bizonyos fajta emancipáló folyamaton, de pont a ló túloldalára esett közben. A videó segítségével megismerjük a gyűrű elhelyezésének történelmi kontextusát, és hogy miért a jobb kezet kell feltartani a reklámszöveg szerint.
A másik két kiállított munka egy-egy sorozat. Egyikük fotókollázsokból áll, melyek mintha ritmusként továbbvinnék a videóban felvezetett ékszer-tobzódást. Míg a másik, Angel Eye, Eagle Eye and Demon Eye cím alatt, az új (?) nő reflektorával világítja meg a felhasznált vintázs reklámok szexizmusát.
Nőj már fel! – a MOME hallgatóinak kiállítása a Change Change Galériában
Senki sem tudja pontosan mikor van az a pont, mikor felnőtt lett, sokan nevetve mondják, hogy olyan nincs is. Ha lehet, mégis ez az egyik legtipikusabb kérdés, amit egyszer legalább mindenki megkap élete során. A Nőj már fel! című kiállításon a MOME jelenlegi és alumni hallgatói válaszolgatnak erre különböző aspektusokból.
Van, aki tartásjavító táskát tervezett – hányszor hallottam én is évekig a húzd ki magad kislányomat, amiben rendezetten elfér már felnőtt életének kelléktára is. Láthatunk kompakt konceptbútorokat, fotósorozatot albérletek próbálkozásainak káoszáról, önismereti társasjátékot vagy egy olyan gyermekotthonból kikerült fiataloknak szánt épületkomplexum-tervet, mely egyesíti az összes funkciót, ami abban a bizonyos felnőttélet kezdő, átmeneti időszakban szükséges. A mindenhol jelenlévő motívum a „már nem az, és még nem ez” átmenetisége és az állandóan lebegő kérdés, hogy akkor mi ez itt most. Talán a legszebb és legbiztatóbb választ erre Donka Panna fotósorozat részlete adja, bár egy kicsit másképp. Portréin a hegemón maszkulinitásra törekvést kérdőjelezi meg. Modelljein óvatosan nőnek egymásba a feminin és maszkulin jegyek, finoman hangolt és organikusan egységes karaktereket alkotva. Ugyan a kamaszfiúk identitás-kialakító bizonytalanságából indul ki, a képeken mégsem az átmenetiség bizonytalansága látható, mint inkább az orlandói harmónia.
Be kell valljam, amiért nagyon érdekelt ez a kiállítás, azt leginkább a kommentáló szövegekből kaptam meg. Kíváncsi voltam, hogy milyen fogalmak körül kering a felnövés kérdése és ezek mennyiben egyeznek meg azokkal, amik körülöttem felbukkannak a témában. A legtöbbször a felelősség, a döntéshozás, a társadalmi elvárások vagy az ezektől való egérút keresés merült fel jellemzőként. Illetve a felmerülő kérdés, hogy befejeződik-e. Erre többnyire a talán vagy a nem igazán maradt az általános válasz.
Magyarósi Éva: A csalók is álmodnak a Ferenczy Múzeumban
Ki a csaló? A csaló Gabriel, akinek, mint mindnek, egyszer vissza kell térnie. De csalók az újra, utoljára találkozó pár, vagy csalás ilyet kérni, csalás olyankor az első találkozáskor viselt magassarkút emlegetni. Csalás-e mesékbe, emlékekbe, gyerekkorba takarózni vagy csak narratívákat alkotni és azzal megérteni a történéseink összefüggéseit.
Magyarósi Éva kiállítása, A csalók is álmodnak, tíz videóval keresgéli a az utakat az álom, az elképzelések, az érzések és a hétköznapok között. Nem ad útmutatót az értelmezéshez, mégis minden ott van a falra ragasztott történetrészletben, amiben elmeséli, hogyan képzeli el a visszatérést, melyet el fog követni Gabriel, aki csalt a játékban. Már ebben a hangnemben is keveredik az emlék, az elképzelés és a történés. Az animációk egy-egy gondolatkörre, asszociációs rendszerre nyitnak ablakot. A történetek másmilyenek és hasonlóak, népmese hangulatú elemek, madarak és kristályok bukkannak fel bennük újra és újra. Szürreálisak, szomorúak és bájosak, mélyen félelmetes és ismerős hangulatban. Mind az installációk, a gipszöntvények rajzaiban és az animációk figuráiban is érezhető az a naivitás, melynek az iróniája nélkül valahogy egyre hiteltelenebb érzelmekről beszélni. Az is a csalás része, idézőjelbe kéne tennünk, félig és félve mutatni, különben lebukunk és vége a játéknak. Mindez ellenére az alaphang nagyon határozott és nyugodt, az ebben rejlő erő pedig a gyerekeknek szóló tanácsok videójában a legerősebb. Hol volt, hol nem, az egyszer madáron, máskor macskakimérán utazó apró alakokat biztatja a mesélő, a kitartásra, a nehézségek minden áron leküzdésére, akkor is, ha a játék tele van hibákkal és „a jók sérülnek, a gonoszok pedig továbbra is felhajtott gallérral és nagyképű cipőkkel járják az utcákat és lesik következő áldozataikat.”
