A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Sorozatunk mostantól minden hétfőn és pénteken vár olvasnivalóval titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük a hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy interjút is közlünk. Pénteki szerzőnk: a BTK-s Fülöp Barnabás.
1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!
Jelenleg elsőéves osztatlan tanárisként tanulok, magyar-történelem szakon, de jövő félévtől tervezek váltani magyar BA-ra. Irodalomtudományos érdeklődésem az első félévem alatt még inkább elmélyült, de ezzel párhuzamosan sajnos arra is rá kellett jönnöm, hogy a szakmai ambíciók és kíváncsiság mellett nincs meg bennem az a termékeny nagyvonalúság és türelem, ami egy általam ideálisnak tartott, érzékeny olvasókat kinevelni képes tanáregyéniség elengedhetetlen attribútuma. Ami a még igencsak formálódó kutatási területemet illeti, az ún. prózafordulat utáni magyar széppróza kérdései foglalkoztatnak kiemelten.
2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?
Pályaválasztási téren szerencsésnek mondhatom magam: annak ellenére, hogy a gimit reálos érdeklődésű gyerekként kezdtem, a magyartanárom hatására elég hamar kiderült, mivel is akarok foglalkozni igazából, idősebb, már egyetemista barátaim pedig mind az ELTE-re jártak, így nem volt kérdés a választás. Ami a szűkebben vett szakmai részt illeti, mindenképpen kiemelném az Eötvös Collegium Magyar Műhelyét, ami a konkrétan elsajátítható tudás mellett bír egyfajta orientáló erővel is, ami egy gólya számára nagy segítség.
3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?
Azt gondolom, az „irodalmi szocializációm” nem nevezhető különösebben egyedinek: főként az akkor igen progresszív Akkezdet Phiai és a slam hatására elkövetett kamaszos világmegváltó megmondások egy ponton elégnek bizonyultak arra, hogy meghívjanak a sárvári írótáborba. Ez nálam is fontos cezúra. Az itteni műhelymunka során elsajátított felszabadító szigor saját magam és a saját szövegeim felé olyan alapvetéssé vált, amit aztán a Műút által szervezett Deákpoézisen és Szöveggyár táborokban is tudtam kamatoztatni, tágabb perspektívává szélesíteni. Az éppen aktuális szövegen túlmutató terveim (kötet, egyesületi tagság stb.) egyelőre nincsenek. Lehet, hogy ez egyfajta későn érés, de nem érzek még a(z irodalom) kritikai gondolkodásom és a szerzői „mondanivalóm” között olyan egyensúlyt, ami az egy versen belüli kísérletezésnél nagyobb teret kívánna.
4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?
Ahogy arra már az imént is utaltam, a szépírói tevékenység „olvasva írás” részéről leválaszthatatlan számomra az irodalommal való egyetemi szintű foglalkozás. Emellett nagyon inspiratívnak élem meg azt is, hogy azokkal a fent említett helyeken megismert barátaimmal, akiktől eddig több tíz kilométeres távolságra életem, most lényegében egy iskolába járok.
5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?
Korábban az írás mellett basszusgitároztam egy zenekarban, illetve tagja voltam a gimnáziumom diákszínpadának. Ezek mint alkotói tevékenység, az utóbbi évben idő és kapacitás hiányában kikoptak az életemből, de ami a színházat illeti, Budapesten lényegesen több lehetőségem van izgalmas előadások megtekintésére, mint otthon volt.
6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?
Egy hosszú téli estén a többedik pohár után az az enyhén blaszfém ötletünk támadt egy kedves barátommal, hogy sorsolásos csoportmeccsek, majd egyenes kieséses rangadók formájában versenyeztetjük egymással kedvenc hazai szerzőinket. A final four: Pilinszky, József Attila, Esterházy Péter, Kertész Imre. Ezzel a kvartettel, azt hiszem, bármikor ki tudok egyezni, egészen addig, amíg nem kezdeném hiányolni Kemény Istvánt, vagy a világirodalomból Dosztojevszkijt.
alvajárók
a szőlőhegyre viszel fel én a nyakadban ülök
elrohan mellettünk a tavasz-könnyű tér
a távolban akár a Balaton még csendesek és
szelídek a kérdések azért írhatom le mindezt
mert éppen akkor tanítasz meg emlékezni
mondataidnak inkább levegőjük van mint
súlyuk miközben beszélsz nem nézel rám
a túlpart felé fordulsz csukott
szemmel úgy a legkönnyebb büszkének lenni
A családi birtokot benőtte a gaz az emlékeim pedig
csak az álmaid Mikor reggelente felébredek belőlük
elsötétített szobákat és bereteszelt ajtókat találok
csak a lenémított tévé villanásaiban tapintható még
ki az otthon Hónapokat akarnál átaludni így ha ügyetlen
lépteim nem riasztanának fel Beszélni akarok hozzád
de kérdéseimtől megrettensz mint aki először
hallja meg erősítőn keresztül a saját hangját
majd nyöszörögve a fal felé fordulsz Közben lekapcsolják
a fűtést és az áramot a levegőben ritkul az oxigén
Mire betöltöm a tizennyolcadikat, már alvajáróvá képeztem
magam. Járásom nesztelen, emlékek és álmok nélkül a nyelv
is fölösleges. A túlélés tárgya ismeretlen, formája viszont tanulható.
Epilógus
az ablakon túl téli giccshajnal, bent a
szoba levendulaszagú reszketése, mint
mikor már egészen csend van. így
meghallottam, ahogy utoljára szólítasz
a saját nevemen. abbahagytam a
karácsonyfa díszítést,
ágyadhoz léptem, te pedig lehunyt
szemmel csak ennyit mondtál:
szeretnék meghalni.
ezután már csak a zaj válaszolt – mint annak, akit
egy visszafelé járó órába zártak –
a karok és a konyhagépek
ütemes kattogása, amik az ételedet pépesítik,
rég nem értett beszédünk helyén
csak az ismeretlenné dermedt
kezek suttogása, amik a szádba tömik
az ételt, hangos súlyként
a vécébe vonszolnak tisztába tenni, majd
levendulás légfrissítővel nyomják el a szagot,
és gyógyszerekkel naponta nyúznak téged
a saját képükre.
Most csak állunk ostobán és nézzük egymást.
Előttünk harminc kilóvá esett csend
egy húgyfoltos lepedőn.
Daddy Cool
NEX-230
Nem vagyok hajlandó indítani, amíg nem égnek a blantok,
gyerekek. A hangfal túlüvölti a motort, a lendületben elveszik
nevünk, a felhúzott ablakokban színek iránytalan rohanása összekeni
az éjszakát. Épp annyi szándék, amennyi dobhártyafeszülés és
fülzsír. Riadtan néz rám a lány, itt kéne hagynunk ezt – szólt
a bolond a tolvajhoz– túl nagy a zűrzavar. Aggodalomra semmi
ok – így kedvesen a tolvaj – itt sokunk szerint az élet csak egy vicc,
kézen fogom és kiröhögöm, nem érti, hogy minden fejben dől el,
amennyit egy forgatás adhat, többet ne várj az átéléstől, valamit építeni
fel, vagy újjá, az nagyon megúszós lenne. Elég az olyasmiből, amit
csak azért néznek az emberek, mert okosnak érzik tőle magukat,
de igazából semmi tétje. Gödröt ásni inkább, az az igazi. Hogy
izmaimhoz jelöletlen parancs tapad minden kapavágással, azt
érezzék rajtam. Ások lefelé nagytotálban, alig kivehetőn, mintha
csikket mosna földbe a víz, egy szántóföld közepén, könnyű
nyári zápor. Egymás vállába maró hamis kántálás, csinálj olyat,
hogy körtánc egy behorpadt Skoda körül. A tetőn ülök a sofőrrel,
apádé? Max volt, bástya. Kifújja a füstöt, nézd a vonalat jó és rossz
között, nézd a vak embert, ahogy a világba lő. A többiek közé ugrani,
csodálkozni, mintha látást cseréltünk volna és egymásnak esni, persze,
most ez következik. Jópofa kis kültelki akhilleusz-patrokloszkodás,
mondja az ülésről a lány kipirulva, értékelem, hogy sokat olvas, de most
teljesen simára kell lapítanom az oldalakat. Legyen ez az árok ne csak
elég nagy, hanem pont önmagamnyi. A nézőpontot rád bízom, de még
valaki olyannak kell tűnnöm távolról, aki keresgél, vagy szökni akar
ki az országútra ,kalandra vágyunk, vagy akármire, ami szembe jön.
Följebb vált, gyorsít, fékez, elrántja a kormányt, vedd a világot egy
szerelmes ölelésnek, nem tudni már, hogy hol kezdődik a gép és hol a hús,
gyűrűbe zár az elmosódó táj, magamat nézem a visszapillantóban, az arcomat,
egész közelről kéne már venni itt, de ne oldj meg helyettem semmit persze.
Annyit csinálj csak, hogy bárhová feküdjek is, az látszódjon, hogy
vadnak születtünk. Vastaps, tág, fekete pupillák, majd kezdődik elölről,
az látszódjon, hogy végre valaminek a közepén, egy stabil pont,
szédülés ellen, kinézek egy útszéli napraforgót. Mikor a kerti virágok már
halottak, kedvesem, szakíthatnék egyet neki majd visszafelé, a könnyeid
már a melleden folynak le, ritkán kap virágot úgyis, pedig ráférne, jobb
lesz, ha találsz valakit, akit szeretsz,
egy ordítás a csomagtartóból,
szédülés és fémes
íz a szájban,
a ritmus körbe-körbe jár.
Néhány karcolás az egész, röhögve érünk vissza a nyaralóhoz
gyalog, felélni még, ami elfogyasztható, és végigbólogatni, hogy
meg is halhattunk volna. A házigazda inkább mosogat utánunk
addig se látjuk, hogy gyűlöl minket. A szomszédból közben
valami mulatós, hosszú volt az éjszaka, jó a társaság. A lány
a stégen ül, háttal a víznek, egy jó asszony mindent megbocsát,
mondana valamit, de nincs időnk semmit se túlmagyarázni,
egy zárlat akkor üt, ha egyszerű. Most már bejöhetsz te is,
de elég annyi, hogy nézzük egymást, jól fog működni, nekem
elhiheted, a zene zörejbe fordul közben, ahogy a tű a bakelithez
kopik, mondjuk úgy, és nekem a csend neked a sercegés marad,
mert én vagyok a gyorsabb, csókolózni kezdünk. Van Körös is,
holdfény is, szépek vagyunk és fiatalok, egészen olyan, mintha
történetünk lenne, és akarnék valami mást is, mint felfalható
látványokban következni egyre emléktelenebbül.
A szövegek másodközlések, eredetei megjelenési adataik:
alvajárók: Műút portál, 2016. szeptember 10.
Epilógus: Műút portál, 2015. május 2.
Daddy Cool: Műút portál, 2018. március 8.
Fülöp Barnabás fotóit Körösztös Gergő és Fülöp Orsolya készítette.
A kiemelt kép Ágai Ágnes munkája.
