A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Új sorozatunk minden hétfőn olvasnivalóval vár titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy miniinterjút is közlünk. Az év utolsó szövegeiért felelős költőnk: a BTK-s Evellei Kata.
1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!
A BTK doktori hallgatója vagyok a magyar nyelvtudományi doktori programon. Nagyjából minden érdekel, ami a kognitív nyelvészet és a szemantika, pragmatika, illetve a diskurzuselemzés témakörébe tartozik. A disszertációm témája az internetes metaforák szemantikája.
2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?
Semmi igazán kirívót nem tudok mondani, hacsak azt a furcsaságot nem számítjuk ide, hogy elsőévesként már eleve úgy kezdtem a bölcsészkart, hogy nyelvészettel szeretnék foglalkozni – az irodalom is vonzott, de végül melléküzemág maradt, már ami az egyetemi tanulmányokat illeti. Néhány kisebb-nagyobb kitérő után végül a funkcionális nyelvészetnél lyukadtam ki, ami ideális választásnak bizonyult, nem csupán a terület érdekessége miatt, hanem mindenekelőtt a támogató közegnek köszönhetően. Tanáraimnak, elsősorban Dr. Laczkó Krisztinának és Dr. Tátrai Szilárdnak nagy szerepe volt abban, hogy továbbtanuljak a doktori programon.
3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?
Természetesen már az általános iskolában verseket írtam (egyébként tényleg), de hosszú pangás után a kezdőlökést a 2008-ban megalakult Apokrif adta meg, amely már akkor is nagyszerű közvetítő közeg volt az éppen induló, ismeretlen fiatalok és a kötettel már rendelkező, hivatalosan is költőnek-írónak nevezett művészek, illetve az egyes megjelenési fórumok között. Mivel lövésem se volt, hol, mikor, kinek küldjek bármilyen szöveget is, az első években nagyon sokat számított, hogy van hová fordulnom, ha kritikára, visszajelzésre, tanácsra van szükségem.
2013-ban jelent meg az első és (remélhetőleg már nem sokáig) egyetlen verseskötetem, Álombunker címmel. Meglehetősen nehezen kiküzdött kötetről van szó. Egyik professzorom, Dr. Margócsy István biztatása sokat jelentett, ahogy barátom és költőtársam, Nyerges Gábor Ádám támogatása is. Az pedig szinte kizárólag Balogh Endre és Pollágh Péter alapos munkájának köszönhető, hogy még ma is kézbe vehetem anélkül, hogy a fejemet a falba akarnám verni. Általában elég nehezen, lassan és ritkán írok, így néha nem árt egy kis jótékony noszogatás, amit szerencsére rendszeresen meg is kapok.
Pillanatnyilag egy regényen és a második verseskötetemen dolgozom.
4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?
Rengeteget számított, hogy az egyetemen olyan embereket – hallgatókat és tanárokat egyaránt – ismertem meg, akik nem csupán eligazodtak a kortárs irodalomban, de maguk is foglalkoztak írással. Voltaképpen itt döbbentem rá, hogy a megjelenés nem csak távoli álom, amiről az ember a nyitott asztalfiók fölött ábrándozik, hanem olyasvalami, amit igazi emberek igazán, a valóságban művelnek. Az egyetemi lapnak indult, szoros írói támogató közösséget teremtő Apokrif jelentőségét aligha tudnám alábecsülni. Enélkül egészen biztosan nem lett volna első kötet, de talán még az ismertebb folyóiratokig sem jutok el.
5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?
Az egyetem és az írás mellett elsősorban dolgozom, ami nem csupán üdítő, de hasznos elfoglaltság is, mivel pénzt lehet vele keresni – az MTA Nyelvtudományi Intézetének Szótári Osztályán vagyok tudományos segédmunkatárs. Rendszeresen írok kritikákat, elsősorban az ART7 portálnak. Kikapcsolódásképpen tangózom, orgonálok és szerepjátékozom (Star Wars és D&D, ha valakit esetleg érdekel).
6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?
Irodalommal (is) foglalkozó embertől veszélyes ilyet kérdezni, mert félő, hogy a válasz több oldalra fog rúgni. Elsőre azonban azt tudnám mondani, hogy érdemes adni egy esélyt a versnek. A költészet éppen olyan szórakoztató, magával ragadó, mint bármelyik regény, ha gyakorlatunk van az olvasásában. És felhozatal jó. Tóth Kinga töredezettsége, fémessége, Izsó Zita burjánzó képisége, Szlukovényi Katalin és Nyerges Gábor Ádám visszafogott emberközelisége a fiatal magyar költészet más-más arcát mutatják meg.
Ami a prózát illeti: az utóbbi időben fedeztem föl Bánki Éva Fordított idő című történelmi-fantasztikus tárgyú kötetét, ami akár afféle magyar Trónok harcának is beillene, sárkányok helyett némi filozófiával és metafizikával megbolondítva. Jacek Dukaj és Ignacy Karpowicz regényei a lengyel sci-fi hagyományait viszik tovább, az amerikai Mark Z. Danielewski pedig méltó utódja örök kedvencemnek, Borgesnek. A klasszikusok közül az itthon jószerével ismeretlen Mervyn Peake Gormenghast-regényeit tudom ajánlani – csodálatos nyelvezettel, rendkívüli festőiséggel vannak megalkotva (magyarul sajnos csak az első kötet elérhető, de megéri fölkutatni a többit is).
7. Van valami, amit hozzáfűznél küldött szövegeidhez?
A mínusz c. vers Lappföldön, Leviben született, a sarkkörtől kétszázharminc kilométerre északra. A legcsodálatosabb hely volt, ahol valaha jártam.
Edward Gorey amerikai író és illusztrátor volt, 2000-ben hunyt el. Ha valakit érdekel a horror (esetleg a humor), érdemes rákeresni.
Közel
Nehéz a fejed az ölemben. Nehéz volt
az utazás is, por- és izzadságszagú,
sajgó, koszos kezek, elszakadt menetrend,
lökdösődő vállak, tűző nap, szandálban kavics.
Nem néztél hátra, a szökőkútnál állva
mostad az arcod, egy pillanatra végre egyedül,
csukott szemek, nyitott száj, fölötted vízből emelt
katedrális, cseppekké porlott benne a várakozás,
vártam, közben halántékomra tapadt a város
minden mocska, koldusok, autó, lüktetés
– aztán megráztad magad, leperegtek rólad
az árnyékok, visszaléptél mellém a napra,
és sima lett megint minden, kézbe fogható,
eltehető és később visszanézhető.
Most hűvös doboz az éjszaka. Meztelen
lábam a túlsó ülésen, csiklandós plüsshuzat.
Egy pillanatra végre egyedül, kicsavart
gerincek, megdagadt bokák, nyirkos combok,
súlyos lélegzetvételek között. Odakint
kattogó félhomály, sárga fényű lámpák,
az ablak nem ver vissza semit. Magától
rebben a kezem, sötétben lapító vadállat,
amelyet elűztek a vackáról. Arcodon az alvók
puha közönye, meleg takaró. Hajad gubancos,
öntörvényű, sűrű közeg, nem engedi át
az ujjaimat, amelyek jobb híján válladra
szorulnak, madárláb az ágon kettéroppanás előtt
– és kinyílik a szemed, még öntudatlanul,
vízcsepp hullik nevetve így az utcakőre.
Kékség. A tehervagonok tetején
csöndes kisgyerek, lábát lógázza a reggel.
mínusz
a zsebekben a nyakban deréktájt
a bokák hajlatába simulva
mindig marad egy ujjbegynyi hó
a hidegét már rég nem érzed
csak a járás esik nehezedre
meg a szavak nem jönnek valahogy
amikor kiáltanál hogy várjanak
azt ígérték hogy fönn a dombtetőn
hogy ott lesz majd amit kerestél
csak föl kell érned mielőtt sötét lesz
és hazamegy és eltűnik előled
azt mondják ezen a szélességi fokon
évente egyszer lehet csak látni
ezért olyan szomorúak a meséik
ezért olyan csöndesek a tavak
hogy a hallgatásuk beborítja a hegyet is
nem hallod már őket befogja a füled a jég
sietned kell a lábad süllyedni kezd
előre szabad csak gondolni hátra nem
vörös ujjakkal kapaszkodsz az útba
a lélegzeted fönnakad az ágakon
elnyúlnak az árnyékok a szemedben
valami roppan talán a hó talán a csont
valami fordul fekete át a fehérbe
a torkodból hideg jön szorongatod
ő is szorít téged kedvenc játéka vagy
csak feküdj csöndben mint dermedt bogár
mint lefordított tenyér arccal a földnek
ahogy mögötted egyre közelebb az éjszaka
Etetés
Hideg van. A régi fájdalmakat kinőtted.
Akár kezdhetnél is magaddal valamit,
de még korán van, pár évet várni kell.
Leülsz a parti székre, nem rád méretezték,
pont olyan széles, hogy két szerelmes
elférjen rajtuk, ha jól összebújnak.
A tóban kacsák, hím, tojó, ahogy dukál,
ócska olajkép, plázák földszintjén kapni ilyet,
tengerpartok és virágcsendéletek között:
mindig csúnyábbak, mint a valóság,
amit azonban jóval nehezebb elhinni.
A partról dobálják be a kakaós csigát.
Vársz még, hogy valamit te is dobálhass,
napot, fákat, a délután morzsáit a lábad alatt,
egy torony mögül kiúszó lusta felhőt,
a kezed között az arcod melegét,
valahová, ahol egy éhes száj fölcsípi,
mielőtt meggondolatlanul elmerülne,
hogy beburkolja a tó, mint egy bő kabát.
Talán a kacsák is most estek szerelembe,
azért éhezik ennyire az édeset.
Daymares
– ciklus Edward Gorey képeire –
I.
Nem állhatok meg túl sokáig.
Mindenhová követ, mint a dögmadár.
Ha visszafordulok, hátrál, de ott marad.
Tudja, hogy gyengülök. Várja, hogy föladjam.
A kerítés mögül figyel, hogy a többiek ne lássák.
A járdát megszakító vonalak közé szivárog,
talpamra ragad, csuszatolni kell, hogy lejöjjön,
vagy ollóval kivágni, mint a kavicsot,
mielőtt a bőrömbe fúrná a csápjait,
és gyökeret eresztene a tüdőmben.
Az ollót nem dobom ki, kaptam valakitől,
csak eldugom, ha erre néznek, mert ez titok.
II.
A nők fehérek, a férfiak feketék.
Tele van velük a tábla, mint az erdő.
A szájukból füst jön, nyikorognak a végtagok,
fölsebzik az állott szobalevegőt. Megnyúzott rókák
függönye lóg a mennyezetről, nyakukon a lánc.
Fekszem, arccal a földnek, nem érzem a lábam.
Menekülnöm kell, előre mindig. Fölöttem
csikorog az ablak, odakint hideg lehet.
Könyéken csúszom, súrlódik alattam a fa,
véresre horzsolnak a szálkák. Izzadok.
A bábuk nem mozdulnak, csak a szemük forog.
A nyakamon valami megfeszül, nem látok,
csak sötétet, az ablak eltűnt. Kopognak.
Már itt van, be akar jönni. Hiába zihálok,
nincs elég hely a mellkasomban.
III.
A nagybabát jó szorosan megkötöztem.
Kaptam valakitől, megütni nem szabad,
csak be kell pólyálni, hogy ne mozogjon.
Túl erős a marka, mindent elmorzsol vele.
A torka cafrangos, fekete húsú örvény.
Összerándul belé a hüvelyem, ha ordít.
Kövér hernyó, mindenütt kibuggyan a gézből,
lecsurog, betelik vele a szoba, fulladok,
szétverném rajta az öklöm, de túl puha.
Szigetelőszalaggal ragasztom le a száját,
akkor megszakad a hangja. Ágyba bújok,
mint hideg kést, homlokomhoz szorítom a csöndet.
Amikor fölébredek, újrakezdi az üvöltést.
IV.
A kopoltyúszoba mindig zárva van,
nem tudom, hova tették a kulcsát.
Reggeli séta közben megyek el előtte,
majd még egyszer, vissza a folyosón,
mezítlábas, óriás gyalog egy kihalt
sakktáblán, ha már mindenkit leütöttek.
A bögrémben csapvíz, hiába lötykölöm,
a tabletta sosem oldódik föl teljesen,
lágyan, nyákosan csúszik le a torkomon.
Szédülök tőle, de nem szabad kihánynom,
valakitől kaptam. Jót tesz, csak várni kell.
Várok. Addig meg ott a séta. Számolom
az ajtókat, fölfűzöm őket a délelőttre.
A takarító-szertár előtt ez az utolsó.
A kisablakon nem lehet belátni:
odabent ezer méter mély sötét van.
Ha nincs ott senki más, leguggolok,
fülemet a fehér fémre tapasztom,
olyan szorosan, hogy ne tudjam:
mi jön kívülről, mi lüktet a fejemben.
Odabent folyton szól a fojtott kopogás.
Ritmusa nincs, nem beszél nyelveken.
Leírom. Mindig más jön ki belőle,
elénekelhetetlen dallam, jelzés egy idegen
csillagrendszerből, zajszennyezés
a pihenni vágyó bentlakók között.
Visszakopogok, ilyenkor szünet van.
Válasz már nem jön aznap, hiába várok.
V.
Egyszer mégis kinyitottam az ajtót.
Addig feszítettem, amíg a belső víz engedett,
feketén zúdult ki, nyálkásan, mint a hús.
Az ár levonult, bentről valaki hívott.
Szúrós, nehéz szag volt, mint fölmosás után.
A csempepadlón vak halak csontvázai.
Ott állt a sarokban mozdulatlanul,
mint aki büntetésben van. A szám kinyílt,
ordítani akartam, de csak füst ömlött elő,
és fölébredtem. Az éjjel puha és dohányszagú.
A lepedőmön meleg, sárga tócsa. Valakié.
Ha megtudják, belenyomják az orrom.
El kéne bújnom, de nem tudom, hová.
VI.
Az aknákban a szárnyasok vannak.
A röptetőszobából hozták le őket,
mielőtt még idekerültem volna.
A röptetőszoba most szeméttároló.
Ledobálták őket, a lépcsőt összetörték,
csak a lejtős betonfalak maradtak.
Nem lehet átmászni a törmeléken.
A bejáratokon rács, rozsdafoltos vaslakat.
Ha megfogom, vörös lesz a kezem,
nem jön le vízzel, bármennyit dörgölöm.
Ide csak akkor tudok lejönni, ha valaki
nyitva felejtette az ajtót. Mostanában
gyakran megtörténik, különösen hogy
egyre kevesebbet látom az ápolókat.
Lenézek. Az akna visszanéz. A rácsokon
rágásnyomok, nem tartanak ki már soká.
Elindulok fölfelé. A nyakam nyirkos lesz
a lehelettől, bár nincs mögöttem senki,
mikor a lépcső tetejéről visszafordulok.
A nővérszoba üres, a kórtermek is.
Az ágyam is. A párnán egy fej nyoma.
Kié lehet? El kell bújnom, de nem lehet hová.
VII.
Fáradt vagyok az ajtóktól.
Az eladó ordít, nem értem, miket.
Ha majd nem néz ide, be fogom falazni.
Mésszel csinálom, hogy világítson,
mérgező lesz, maró, és nagyon fehér.
A fal mögé nem szabad benézni:
ha meghalljuk őt, játszani kell tovább,
mintha mi sem történt volna, akkor ott marad.
Mindig mögöttem, éppen hogy csak hallom,
bármerre megyek. A sarkon túl megállok.
Előttem ajtók, mindenhová nyílnak.
A folyosón kopogás visszhangja.
A függöny mögött gazdátlan kiságy.
A legbelső szobában összetört tükör.
A versek másodközlések, eredeti megjelenési adataik:
Daymares: Apokrif, 2015/2
Közel: 2000, 2016. 7. szám 5. füzet
mínusz: Apokrif, 2017/1
Etetés: Apokrif, 2017/1
Evellei Kata fotója és a kiemelt kép Hatházi Tamás munkája.