A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal – írja Szerb Antal Utas és Holdvilág című könyvében. Így indul Mihály talán soha véget nem érő kalandozása Itáliában, és valahogy így indult az enyém is – vonat helyett busszal, a sikátorokkal, a város téglavörös-rózsaszín derűjével és egy régi ígérettel.
A 13. Építészeti Biennálé idén augusztus 29-én nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt, a megnyitó előtti két nap pedig a szakma és a sajtó számára jelentett szabad bejárást a – mind térben és időben – monumentális kiállításra. Az építészethez vajmi keveset konyítva kicsit tartottam az előttem álló feladattól, de a pozitív csalódások tömkelege egyrészt hamar eloszlatta kétségeimet, másrészt felkeltette érdeklődésemet az építészet iránt. A Biennálé óriási területen és két helyszínen várta az érdeklődőket: az Arsenale máladó falú hangárjaiban és a Giardini árnyas pavilonjaiban. A két helyszínt mindössze egy szűk sikátor, egy híd és a kommunista párt ma is aktívan működő, kubai szivartól édeskésen illatozó irodája választotta el egymástól.
Zöldfülűként kissé bátortalanul közelítettük meg a sajtóregisztrációnak is helyet adó Arsenale-t, ekkor ért azonban az első pozitívum: válogatás nélkül komolyan vették a sajtó lelkes munkatársait, érkeztek azok kamerákkal, mikrofonokkal felszerelkezve, vagy csupán egy árva diktafonnal az oldalukon. Sajtókártyánk feljogosított a Biennálé teljes bejárására, a Canal Grande-n végigsuhanó Vaporetto dell’Arte díjmentes használatára és a Palazzo Grassi (Velence egyik kiváló modern múzeuma) ingyenes megtekintésére. Emellett pedig komoly sajtóanyagokat kaptunk kézhez és egy részletes térképet, melynek sokszor igen nagy hasznát vettük.
A magyar pavilon a Giardini kellemes környezetében, egy igazán impozáns épületben foglalt helyet, a megnyitóra pedig hétfőn, augusztus 27-én délután került sor. A megnyitón részt vett Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója, Hammerstein Judit, kultúrpolitikáért felelős helyettes államtitkár, illetve Bachmann Bálint és Markó Balázs, a kiállítás két kurátora. A Biennálé fő kurátora, David Chipperfield szavai szerint az idei Biennálé-nak a jelen és a jövő építészeinek összefogásán és közös munkáján kell alapulnia. A magyar pavilon ennek megfelelően egy érdekes megoldással élt: egyrészt kiállították Kelle Antal Ferenczy Noémi-díjas képzőművész több szobrát, másrészt számos jelenlegi építészhallgató munkáját, így kapcsolva össze jelent és jövőt egy projektben. Kelle Antal elmondása szerint művei összetett, folyamatosan alakítható jelenségek (például egy fémből készült, fát ábrázoló szobra, melynek ágai összecsukhatók és kinyithatók), a fiatalok modelljei pedig szintén valami jövőbelinek a lehetőségei, válaszok a ma kérdéseire.
A magyarok mellett számos ország projektjét ki lehetne emelni, sok elmés megoldás született Chipperfield kérdésfelvetésére, vegyük például az orosz pavilonban létrejött munkát, mely a világháború alatt titkosan működő, tudományos kísérleteknek helyet adó földalatti bunkerek „életvilágát” kutatta fel és szemléltette roppant kreatív módon: a terembe lépve sötétség honolt, s csupán apró világító fénypöttyök mutatták az utat, melyekhez közelebb lépvén megpillanthattuk a még ma is eldugott kísérleti bunkereket. A csehszlovák pavilon – igen, még ma is így hívják, csehek és szlovákok békésen férnek meg benne egymás mellett – a modern technika maximális kihasználásával teljesen üresen hagyott fehér falakkal és tabletekkel várta a közönséget, akik egy pusztán a virtuális térben megjelenő kiállítással találhatták szemben magukat.
A számomra legizgalmasabb munkák azok voltak, melyek társadalmi problémákra reflektáltak az építészet segítségével. A franciák például egy filmmel készültek, mely a Párizs környéki apró és rendkívüli módon elmaradott településekről, az ottani lakosokról és egy nagy egyesítő projektről szólt; az Urban-Think Tank csapata pedig egy caracas-i munkával, mely aztán el is nyerte a legjobb projektnek járó Arany Oroszlánt. A lelkes fiatalokból álló csoport olyan hátrányos helyzetű területeket, városrészeket kutat fel, melyeket kemény munkával, kreativitással és megfelelő anyagi támogatással fel lehetne fejleszteni, megkönnyítve az ott élők életét. Nem kell nagy dolgokra gondolnunk, a győztes projektnek olyan egyszerű elemei is voltak, mint például egy lift nélküli, leromlott állapotú lakóház felújítása, felszerelése lifttel. Ez egyelőre csak az ötlet szintjén tud működni, hiszen sem az ott élőknek, sem az urban thinkereknek nincs kellő mennyiségű tőkéje, a projekt népszerűsítésével azonban reménykednek abban, hogy támogatókat tudnak szerezni munkájukhoz – mondta el egy segítőkész angol fiú, aki maga is aktívan részt vett a projekt kidolgozásában.
De hogy visszakanyarodjak a Holdvilághoz, a Biennálé megtekintése mellett azért korántsem lett volna teljes a kaland a város utánozhatatlan atmoszférája nélkül. A lagúnák, a sikátorok, a kismillió híd, az eldugott piazzák, ahol az ember lánya akár még helyi születésnapi mulatságba is keveredhet, a templomok, a halpiac zsivaja, a Rialto-n keresztülfolyó embertömeg, a vízibuszok, a sóhajok, véletlenül felfedezett Andy Warhol-képek eldugott kis galériákban, a Szent Márk tér öltönyös zenészei, az ablakból barátságos buona sera-t kiáltó idős hölgyek, a kávé, a bor, a közkutak és az a megfejthetetlen titokhalmaz, mind-mind része lett a kalandnak. Velence hallgatag város, nem adja magát, de nem is enged el. Fél órát sem töltesz a Vizek Városában, máris úgy érzed, jártál már itt, minden olyan ismerősen idegen. Aztán eltelik három nap, szomorkásan imbolyogsz a buszállomás felé tartó vaporetton és megfogadod, ide még visszajössz. És miért is ne, hisz tudjuk, ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.
Fotók: Fülöp Zsófia
