„A Mona Lisa ebben az értelemben akkor anti-Lessing és anti-Herder.”- valahogy így hangzott az első mondat, amit realizáltam, mikor beléptem a terembe reggel tíz óra felé. Kintli Borbála előadása után, a kérdéseknél tartott épp a program. Idén az idő határozta meg az esztétika konferenciát. A felhívásban olyan előadásokat vártak, amelyek valamilyen formában az időbeliséggel foglalkoznak, akár egy regény felépítéséről, egy performance efemer jellegéről vagy például a műnél elidőzés kifejezésről van szó. A pénteki napot pedig többszörösen átszőtte az időre koncentrálás, az én számomra mindenképp.
Persze, az is lehet, hogy csak ennyire átalakul a fókusz, ha valamire koncentrálunk és mindenbe belelátjuk azt, amit épp keresünk. Reggel például kapásból elkéstem – sajnos ez nem annyira meglepő jelenség, nem vagyunk jóban az idővel.
Így nem csak Mona Lisa mosolyának megfejtéséről, de Seregi Tamás szekciónyitó plenáris előadásáról is lemaradtam.
Az olvasás és kibetűzés problémájánál már ott voltam. Kondor Péter János főleg Gadamer és Jauss mentén beszélt a befogadás hozzáférhetőségének lehetőségéről a szövegolvasás tekintetében. A végső következtetésnél, melyet szintén alaposan lehivatkozott, azt mondta, nem általában tanulunk meg műveket olvasni, hanem minden egyes műnél a saját olvasatát kell megkeresni, megtanulni. A kérdések szinte mind erre irányultak, hiányolták a visszafelé tartó út lehetőségének felvázolását. Vagyis hogy nem csak a kibetűzéstől vezet az értő olvasásig – ahol eltűnnek a betűk a megértés fényében. Hanem visszafelé is: a sokszor elolvasott szöveg szétesik, majd talán megint összeáll. Vagy erre példa a neoavantgárd költészet, ahol a szöveg elidegenedettségében újra a kibetűzéshez tér vissza, a képversekhez, a kalligráfiához.
Ezután a mixed reality világába csöppentünk a következő tizenöt percre. Bakk Ágnes Karolina „Időrojtolódások” című dolgozatában olyan színházi előadásokat vizsgált, melyeknél a digitális technika segítségével hiperreális környezetet létrehozva vezetik a nézőt, mint játékost különböző szituációkon keresztül. A befogadó aktívan részt vesz a történések alakulásában, az előadás ideje játékidő lesz. Az elemzett produkciók nem magyar nyelvűek voltak, így könnyen adta magát a kérdés, hogy miért lehet ilyen könnyelműen élni a játék elnevezéssel, illetve a színházi előadás mennyiben lehet az. Az angol terminus itt szemléletesebb a „game”-„play” felosztással, pontosan fordítani nehéz. A magyarban az ilyen fogalom összemosásból azonnal felmerülnek a definíciós problémák: „mert, ha maga meg én leülünk sakkozni, az vajon színház lesz-e?”. „Ez sok mindentől függ, például, hogy nézik-e és tudatában vagyunk-e annak, hogy nézik”- hangzik a válasz.
Konkoly Ágnes kutatásában Ciprian Mureșan munkásságáról volt szó mint az idő posztkonceptuális megközelítésének egy példája. A történetiség és a szubjektum kapcsolata, az emlékezet személyes és társadalmi működése, az ideológiai lenyomatok hatása, melyek összehozzák a múltat a jelennel mind átitatódnak az idő problémájával. Az előadás főként a művekre koncentrált, ezért is volt jogos a kérdés, hogy miért is posztkonceptuális ez az időkezelés? Vagy ebben a tekintetben mi a helyzet azokkal a római portrészobrokkal, melyeken csak a fejeket cserélgették, új császár megválasztása esetén? – utalt a következő kérdés a hasonlóságra.
Egy hosszabbra nyúlt ebédszünetben elsiettem a Szabadság térre. Ebből kifolyólag is csapódott a napomhoz egy tipikus időbeliség-jelenség: több helyen kéne lenni egyszerre.
A modern és a posztmodern fogalma című órát, mely a lex CEU kapcsán indított oktatási sztrájk kezdeményezéséhez csatlakozott, áprilistól az egyetem helyett a parkban tartják. A kurzus témája nem változott, a félév elején kihirdetett olvasmányok alapján zajlik a szeminárium. Minden résztvevőnek ezeket ismerve illik megjelennie, hogy be tudjon kapcsolódni a beszélgetésbe. A kezdeményezés lényege, hogy mikor ennyi oldalról támadják, hol értéktelennek, hol veszélyesnek titulálják az egyetemeket, akkor az akadémiai szabadság védelmében, láthatóvá váljon az a munka, mely bennük zajlik.
A konferenciára visszatérve még négy előadást volt szerencsém meghallgatni. Horváth Márk és Lovász Ádám igazán plasztikus, manifesztumszerű formába öntött kutatása a konzerválásról, mint a megszűnés elleni fellépésről, és egyben a valóság alapvető idegenségként való marasztalásáról szólt. Központi fogalmuk a hantológia lett, a kísértetiesség a jelenléttel összefüggésben lévő tulajdonsága. Ott is van és nincs is, mint az ember utáni világ, melyben a hiány megfogalmazásánál jelen van még a hiányolt.
Császár Andrea Mária Hannah Arendt önéletrajzi írását elemezte. A mű az idő témához több szálon kötődik: a személyiség, mely csak cselekvései útján fennmaradó, állandóan a mulandóságnak kitett létező és a könyv egyes részei keletkezésének időben való eltolódása révén.
A két utolsó előadás pedig Nádas Péter prózájáról szólt. Magyary Anna az Emlékiratok könyve, Egy antik faliképre című fejezetet értelmezte az ekphrasis antik és kortárs megközelítései tükrében. Az elemzésben mítoszok alakjainak variációs hálózata, annak megrajzolása és a csigaszerűen tekergő idő mint a kép és a szöveg eltérő struktúrái közti referenciazavar problémája lép fel. Végül Horváth Péter zárta a sort a nádasi élményszenzualizmus bemutatásával Jean Gebser elmélete alapján. A konferenciát dr. Bacsó Béla zárta.
Kép: konferencia esemény
