Miért vizsgálják egy orvosi egyetemen az énekesmadarak szerelmi életét? Mit tanulhatunk a madárénekből? Mit él át egy nyugat-európai kutató több évtized alatt Magyarországon? Dr. Catherine Montagnese a Semmelweis Egyetem madáragykutató biológusa. Francia származású, de az észak-afrikai Algériában született, kutatott Bordeaux-ban, Londonban, Oxfordban, és végül a 90-es években a budapesti Semmelweis Egyetemen kötött ki. Jelenleg is rutinszerűen ingázik Belgiumban élő családja és magyar kutatócsoportja között. A szeptemberi tanévkezdés előtt ültünk le beszélgetni.
Papp Szilvia Márta: Miként lesz valaki neuroanatómus?
Catherine Montagnese: Az én tapasztalatom szerint akár egész véletlenül. Az egyetem alatt nem terveztem, hogy épp neuroanatómus leszek. De az igaz, hogy az idegrendszer mindig is foglalkoztatott. Az agy elbűvölő.
A tény, hogy ebben a pillanatban kinyújtom az ujjaim és mozgatom őket, szinte egyszerre történik azzal, hogy elterveztem magát a mozdulatsort.
Érdemes megtudni, hogyan lehetséges ez egyáltalán. A neuroanatómus dolga feltérképezni az agy struktúráját. Azt kutatja, hogy különböző agyterületek miként épülnek fel és milyen feladatokért felelnek, valamint hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek a területek különféle funkcionális hálózatokat alkotva. Doktoranduszként egy nagyon jó kutatócsoporthoz csatlakoztam. Ők történetesen neuroanatómiával foglalkoztak, hát én is ezen a pályán indultam tovább.
P. Sz. M.: Honnan jöttek a madarak?
C. M.: Oxfordban kezdtem madárkutatással foglalkozni. A mi kutatócsoportunk egy máig nem egészen ismert jelenséget vizsgált. Irigylésre méltó, hogy egyes madárfajok apró méretük ellenére is milyen kiváló memóriával rendelkeznek. A 11 grammos barátcinege például eleségraktárakat készít, és teljesen pontosan emlékszik, hogy hova rejtette az ebédet. Kíváncsiak voltunk, hogy miben különbözhet egy raktározó madárfaj agya egy nem raktározóétól, mert ha a viselkedés eltér, ott valamilyen idegrendszeri háttérben is látszódnia kell a különbségnek. A raktározó madarak agyában sikerült is azonosítanunk speciális, nagyméretű idegsejteket pont azon a területen, amely a memória szempontjából kulcsfontosságú, míg a nem raktározó fajokban ezek a sejtek aprók voltak.
P. Sz. M.: Ha elméletben megfordítjuk a cinegék kérdését, lehetséges, hogy pusztán egy tevékenység végzése befolyásolja az agy fizikai szerkezetét, például az emlősök esetén is?
C. M.: Naná. Híres példa az emberi társadalomból a londoni taxisofőrök esete. Az agyunknak azt a területét, mely kiemelt szerepet játszik a térbeli memóriában és a navigációban, hippokampusznak nevezzük. Mint kiderült, London taxisofőrjei kiemelkedő méretű hippokampuszt fejlesztenek az évek alatt egy átlagos londoni lakoshoz viszonyítva, köszönhetően a város kaotikus úthálózatának, melyet folyamatosan észben kell tartaniuk. Az agy strukturális változásával jár az is, amikor a zenész egyre ügyesebben játszik a hangszerén. Hasonló példákat napestig sorolhatnánk.
Az izomzatunkat formálni tudjuk attól függően, hogy mihez kezdünk vele, igaz ez az agyunkra is.
P. Sz. M.: Rendben, de ha már itt tartunk, a társadalom önző módon leginkább az ember agyára kíváncsi. Egy laboregér közelebb áll hozzánk, mint egy madár, nem igaz?
C. M.: Egyáltalán nem biztos, hogy az ember szempontjából érdemesebb egy egérhez nyúlni, mint mondjuk egy zebrapintyhez, ha az idegrendszer alapjait kutatjuk. Az elsődleges kérdés mindig az, hogy mire vagyunk pontosan kíváncsiak. Mondok egy példát. A madarak énekét egy kulcsfontosságú gén aktivációja szabályozza, melyet FoxP2 génnek nevezünk. Mint kiderült, ugyanez a gén felel az emberi beszédtanulásért is, és sok, beszédhibával járó rendellenesség esetén nem működik megfelelően. Az emberi beszéd molekuláris szintű megértéséhez érdemesebb hát egy énekesmadarat vizsgálni. A rágcsálók vokalizációja jórészt az ultrahang tartományába esik, így nehéz tanulmányozni.
P. Sz. M.: Számos kutatást végzett itt Magyarországon a párválasztással kapcsolatban énekesmadaraknál. Ebben a témakörben is van valami, ami az emlősökből hiányzik?
C. M.: A madarak párválasztási szokásai sokkal változatosabbak, mint amelyet az emlősök produkálnak. Van olyan faj, ami egy életre választ párt, van, amelyik hosszabb időszakonként váltogatja a társát, van olyan is, amely egy évszakon belül többször. Fajtól és körülményektől függően néha a tojó neveli az utódokat, néha az apa, néha pedig együtt nevelnek, de van, hogy mind a ketten magukra hagyják a fészket. A mi kutatásaink főként arra mutattak rá, hogy egy eltérő párválasztási stratégia valóban idegrendszeri különbségekkel jár a vizsgált madaraknál.
Összességében meg lehet jegyezni, hogy a madárfajok nagy része szociálisan monogám, az emlősfajok ezzel szemben nagyrészt poligámok.
P. Sz. M.: A madarak párválasztása az első témakör, ami Magyarországhoz kapcsolódik?
C. M.: Rövid időre, de jártam én a semmelweises időszak előtt is Magyarországon, még épp a rendszerváltás előtt, ’88-ban. Londonból küldtek Pécsre pár hónapra, hogy egy egyetemi kutatócsoporttal működjek együtt.
P. Sz. M.: Milyen benyomása volt a késő Kádár-kor Magyarországáról? Érezhető volt még ’88-ban a szocializmus?
C. M.: Érezhető volt. A Nyugati pályaudvarból vonattal indultam Pécsre. A vonatfülkében leült velem szembe egy idősebb úr és lelkesen elkezdett beszélgetni velem. Miután rájött, hogy egy mukkot sem értek abból, amit mond, tört angolra váltott. Megtudtam, hogy Ausztriában viselt hadifogsága alatt tanult meg angolul valamelyest. A következő állomáson újabb utasok csatlakoztak hozzánk. Abban a pillanatban, hogy beléptek a fülkébe, a férfi rögtön elhallgatott, kerülte a szemkontaktust, és egész úton egy szót sem szóltunk többé egymáshoz.
Akkor kezdtem megérteni, hogyan működik egy rendszer, melyben a másik hétköznapi ember figyelme akár veszélyforrást is jelenthet.
Pécsett az állomáson exkuzálta magát a férfi, minthogy nem szerencsés két embernek angolul beszélgetni nyilvánosan.
P. Sz. M.: Ez az élmény rányomta a bélyegét a Pécsett való tartózkodásra?
C. M.: Ha úgy érted, hogy kellemetlenül éreztem volna magam, épp ellenkezőleg, nagyon jó volt az a pár hónap. Az egyik kutatótársammal dzsúdózni jártunk, megtanultam a sport magyar szakkifejezéseit, aztán mára persze elfelejtettem…
P. Sz. M.: Ezek szerint, mikor Oxfordból hívták Magyarországra, akkor már megvolt az alaplelkesedés?
C. M.: Igazából még csak nem is játszott közre a pécsi élmény. A Semmelweisen olyan kutatócsoportba kerültem, ami stabil külföldi finanszírozással rendelkezett, így tudtam, hogy biztos alapokon áll majd a megélhetésem, ha igent mondok. Ez már a rendszerváltás után történt, ’93-ban. A különbség egyből érződött, mert míg Pécs idejében mindenki tudta, hogy kihez kell fordulni és mit kell mondani, hogy a papírjaim könnyen elrendeződjenek, addig ez alkalommal teljes káosz volt az egész.
P. Sz. M.: A külföldi finanszírozás nélkül akkoriban nehéz volt működtetni egy megfelelő kutatást?
C. M.: Egyértelműen.
P. Sz. M.: Változott a helyzet a mai Magyarországon?
C. M.: Az igazat megvallva, nem sokat. Annyiban jobb most talán, hogy az EU-s pályázatok révén könnyebb külföldi finanszírozáshoz jutni. Probléma viszont, hogy szinte kizárólag azok a kutatócsoportok tudnak sikeresen pályázni, amelyeknek valamilyen módon már eredetileg is jó az anyagi helyzete, és így erősebb publikációkat, kiterjedtebb kutatási terveket tudnak felmutatni pályázáskor. A tanszéki kutatócsoportok ritkán tartoznak ebbe a körbe, hacsak nem sikerül valamilyen külföldi kollaborációs partnert találni. Ez régen sem működött másképp. Annak idején, mikor a Semmelweisre jöttem, minden feltétel adott volt, hogy elfogadjam a hat hónapról szóló ajánlatot, aztán több mint húsz év lett belőle…
P. Sz. M.: Hogyhogy?
C. M.: Megismerkedtem a férjemmel. A gyermekeim itt születtek Magyarországon, és csak az EU-s csatlakozás után költöztünk Belgiumba, minekután a férjem állást kapott egy uniós szervnél. Innentől kezdve beszélhetünk arról, hogy ingáztam a két ország között, család és munka között.
P. Sz. M.: Ez elég megterhelőnek hangzik több mint húsz éven keresztül…
C. M.: A helyzet az, hogy nagyon meg lehet szokni. És van pozitív oldala. Nincs jobb regenerálódás a fizikai távolságnál, amikor odahaza egy kamaszlány folyamatosan hadban áll az apjával.
P. Sz. M.: Eszembe jut Brüsszel, és hogy a magyar kormány kommunikációjában ezidáig a belga főváros egy negatív gyűjtőfogalomként működött az Európai Unió kapcsán…
C. M.: Én értem, hogy ez a kommunikáció a magyaroknak szóló hazafias propaganda. Nekem rettenetesen rosszul esik.
Kinn annyi eredménnyel járt, hogy kellemetlenül érzik magukat a Belgiumban élő magyarok.
Sokszor hallom az ottani magyar származású ismerőseimtől, hogy mennyire szégyellnek néha megszólalni nyilvános helyen az anyanyelvükön. Magával a magyar kormánnyal és közélettel részleteiben egyébként nem foglalkozik a belga állampolgár, megvan neki a maga baja.
P. Sz. M.: A belga politika kulturális töredezettségére gondol?
C. M.: Belgiumban a különböző nyelvi közösségek élettere és a közigazgatási egységeknek megfelelő területi régiók nem fednek át, és ezért hatalmas a szembenállás a flamand és a francia nyelvű lakosság között. Sokszor a saját nemzeti identitásukat sérti, hogy a másikkal együtt egy országként kellene működni. Hét parlamentünk és hét kormányunk van!
P. Sz. M.: Hogy lehetséges így a központi irányítás?
C. M.: Nehézkesen. Idén hatalmas árvíz sújtotta Belgiumot, a mentési műveletek pedig számtalan alkalommal késlekedtek. A különböző katasztrófavédelmi szervek más-más közigazgatási fennhatóság alá tartoznak, és egyszerűen nem tudták időben összehangolni a felsőbb utasításokat, ez pedig súlyos következményekkel járt. Az ember egyébként hamarabb feladja a belga politika naprakész követését, mint a magyart. Bár a politika követésénél létezik fontosabb dolog is, amely segít egy ismeretlen országban eligazodni.
P. Sz. M.: Éspedig?
C. M.: Az olvasás. Mikszáth Kálmán, Fekete István, Janikovszky Éva és Karinthy Frigyes. Ők a kedvenceim. Néha megdöbbentő, hogy mennyire aktuális ma is mindaz, amit saját korukban írtak Magyarországról. Az irodalmon keresztül olyan módon ismerhető meg egy ország, mint sehogy másképp.
Képek: Papp Szilvia Márta
