Írni az erőszakról, olvasni róla és átélni azt – mennyire van tudatában az ember a valóságnak, mikor ezek közül bármelyik is a napja része? A krimi és nők elleni erőszak rejtélye című online beszélgetést hallgattuk december 4-én. Az esemény a NANE Egyesület szervezésében valósult meg, a 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen rendezvénysorozat részeként. Papp Szilvia Márta tudósítása.
A szombati beszélgetés fő témája volt, hogy a szórakoztató krimiirodalom és az örökzöld krimisorozatok miként hatnak a fejünkben élő áldozatképek kialakulására, és milyen sztereotípiákat őrzünk a bűncselekmények elkövetőiről. Meddig terjed a művészi szabadság? A krimiíró, ha nők elleni erőszakról ír, milyen eszköztárhoz nyúl, és miként lehetne a létező legpontosabban megközelíteni a témát?
A beszélgetésben részt vett Cserháti Éva krimiíró, Winkler Zsuzsanna szakértő és segélyvonalas munkatárs és Lóránd Zsófia eszme-, irodalom- és nőtörténész. Mindannyian a NANE Egyesület aktivistái, amely Egyesület önkéntesei működtetik a bántalmazott nőkért létrehozott ingyenes segélyvonalat.
Mi köze a valóságnak a fikcióhoz?
A krimiírás sarkalatos kérdését Lóránd Zsófia fogalmazta meg: abban a pillanatban, hogy egy műben megjelenik a bűncselekmény mint nagyon is valóságos aspektus, az alkotó társadalmi felelősséggel tartozik azért, hogy miként mutatja be művében az erőszakot. Sőt, az irodalomtudománytól egyáltalán nem idegen a gondolat, miszerint az alkotó a művészi szabadsággal nem tud akármeddig takarózni. A nők elleni erőszak ábrázolása esetén különösen kiélezett kérdés, hogy mit és hogyan mutat be a művész.
A tipikus áldozatkép, ami a fejekben él Winkler Zsuzsanna szerint, egy fiatal és csinos nő, aki az eszelős, pszichopata férfi elkövető áldozatává válik, a bűncselekmény indoka pedig legtöbbször valahol a tettes saját kezeletlen mentális betegségében rejlik. „A valóságban ez az egyik legritkább helyzet, ami csak fennállhat” – mutatott rá a szakértő. A legtöbb elkövetőt személyesen ismeri női áldozata, sokszor családi, baráti, munkahelyi vagy szerelmi kapcsolatban állnak egymással. Az áldozatok listája pedig nagyon széles spektrumot fed le, a nyugdíjas idősektől az óvodáskorúakig, ennek a spektrumnak pusztán egy szeletét teszik ki a krimikben kedvelt huszonéves áldozatok.
Jó, de ezzel nagyjából tisztában van mindenki, nem?
A segélyvonal tanúsága szerint nem. Cserháti Éva írónő krimijeiben nem csak a különböző történelmi korok bemutatásához gyűjtött mélyreható tudásanyagot, hanem az erőszak hiteles ábrázolásához is, és sokszor szólal meg könyveiben kisebb közösség nevében, legyen szó akár illegális apácarendekről, görög menekült gyerekekről vagy konzervgyári munkásnőkről. A NANE Egyesületnél saját önkéntes munkáján keresztül az erőszak természetéről és mindennapiságáról maguktól az áldozatoktól tanult.
Izgalmasat akarunk írni egy krimiben. Az azonban, amit az ember a segélyvonalon hall, az messze felülmúl minden krimit. A kérdés, hogy szabad-e „izgiként” ábrázolni valakinek a hétköznapi szenvedéseit.
A tipikus áldozat
Winkler Zsuzsanna összegyűjtötte a közvélemény szemében élő „tökéletes áldozat” tulajdonságait: egy ismeretlen idegen támadja meg; az áldozat ellenáll minden erejével; a támadás után azonnal a rendőrséghez fordul; az erőszaknak jól látható fizikai nyomai vannak a testén és a ruházatán.
Rengeteg bántalmazott ennek a képnek egyszerűen nem felel meg.
Sokszor a félelemtől nem bír ellenszegülni az, aki súlyos erőszak áldozata, olykor a bántalmazó partner nem engedi, hogy orvoshoz forduljon a sérüléseivel, esetleg még súlyosabb következménnyel fenyegeti a bántalmazottat, amennyiben segítségért folyamodna. Az erőszak nem egyértelmű, így két súlyos probléma is fellép. Egyrészt a hatóságok, vagy az áldozat környezetében élők nem hiszik el, hogy valóban egy erőszakos cselekményről van szó, így az áldozat nem tud megfelelő jogérvényesítéshez és támogatáshoz jutni; másrészt a szóban forgó bántalmazott saját magára sem tekint áldozatként, hisz nem felel meg az ismert áldozat-sztereotípiáknak.
Nehéz nemi erőszakként azonosítani azt például, amikor valaki háromnegyed óra folyamatos nyaggatás után végül belemegy egy szexuális aktusba a barátjával, amihez egyáltalán nem volt kedve – mondta a szakértő. Nem ezeket a jeleneteket azonosítjuk erőszakkal a filmek alapján.
A krimiíró csapdái és a cenzúradíj
Cserháti Éva számára hatalmas élmény volt Stieg Larsson Millennium-trilógiája. Az első kötetben statisztikai adatokat szerepeltet a szerző a nők elleni erőszakról, ezzel mutatva be a történet kapcsát a valósággal. Az írónő szerint ezt a kapcsot hangsúlyozni különösen fontos, hiszen a legtöbb krimisorozat képi világa alapvetően erősíti az emberekben az áldozatokról alkotott hamis képet. Legtöbbször nincsen péppé verve a nő és nincs nagy monokli sem, nem remeg a hangja, amikor megszólal.
Ezt nem hiszik el az emberek, hogy az áldozatok jelentős része teljesen normális hangon beszél a segélyvonalon – mondta az írónő. Amikor az áldozat nézi a krimit, akkor nem fog tudni rájönni, hogy vele is épp ugyanez történik.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy Larsson egy trendteremtő szerző, és hogy egy igen explicit emberjogi szempontot emelt be a krimiírásba. Ezzel egyidőben mintha „trendivé” vált volna az abúzus mint téma.
Winkler Zsuzsanna szerint önmagában nem gond a nagy érdeklődés, hiszen az abúzus ábrázolásának egyre nagyobb népszerűsége vezetett oda, hogy ma már egyre több áldozatnak van lehetősége magára ismerni a történetekben. Azok a gyermekek, akik szexuális bántalmazás áldozatai, sokszor úgy hiszik, hogy ami velük történik, az „normálisnak” minősül a felnőttek szemében, épp ezért nem tartják érdemesnek, hogy tiltakozzanak. Vagy épp ellenkezőleg: azért nem mernek szólni, mert félnek, hogy senki mással ilyesmi nem történik, mint ami velük, így megértésre sem számíthatnak a környezetüktől. A tabuk megtörése az abúzusról szóló kommunikációban életmentő lehet az áldozatok szempontjából. Ugyanakkor a szenzációhajhászás vagy a túlzott, szinte perverzióba hajló részletesség egy műben pont ellenkező hatást tud kiváltani.
Cserháti Éva gyakran tapasztalja, hogy az abúzussal foglalkozó írók olykor nem néznek utána rendesen a témának, megelégszenek egy-két cikkel, vagy kevéske háttértudással.
Nem veszik olyan komolyan a témát, mint ha – mondjuk – a méhészetről írnának egy könyvet. Így sok kisebb-nagyobb tévhit kerül bele az írásaikba. Attól még, hogy elfogadjuk a probléma létezését, attól még nem értjük.
Az írónő szerint ha az ember eleget hallgatja az áldozatokat, és azt, hogy miként mesélnek a saját történeteikről, az pontos mérce az író számára, hogy mennyire menjen bele a részletekbe. Mennyire mennek bele maguk az áldozatok a részletekbe a publikus megszólalásokkor? Tévhit például, hogy a gyerekek nem tudják, hogy ami velük történik egy bántalmazás során, az nem helyes.
„Pontosan tudják, csak épp szavuk nincsen rá. Aki a gyermekek elleni bántalmazást választja irodalmi témának, annak iszonyatosan utána kell járnia” – hangsúlyozta az írónő.
A résztvevők kitértek a Staunch-díjra, mely 2018 óta létezik, és minden évben annak a legjobb kriminek ítélik, amelyben egyáltalán nem szerepel nők elleni erőszak.
Cserháti Éva szerint a díj nem éri el a célját, sőt, pont fordítva sül el a dolog. „Olyan ez, mintha a valós életből kivennénk számtalan nő tapasztalatát.” Az erőszak sokak számára a mindennapok része, azzal, hogy kivesszük a könyvekből, még nem szüntetjük meg a valóságban, csak kapunk egy nem hiteles, utópisztikus történetvilágot.
Hamis kép az elkövetőről
Az elkövető alakjával kapcsolatban legalább olyan sok tévhit terjeng, mint az áldozattal kapcsolatban. „Ha van gyilkostípus, amelyet zsigerből utálok, az az, aki azért lett pszichopata, mert nem szerette az anyukája” – jegyezte meg az írónő, kiemelve, hogy az olcsó pszichologizálás a krimikben és thrillerekben nagyon félrevezető tud lenni.
Ha statisztikát nézünk arról, hogy miért ölnek az emberek és kiket, akkor látjuk, hogy az okok általában nagyon banálisak. A pszichopata gyilkos, akinek valamiféle összetett, gyerekkorra eredeztethető problémája van, az a legritkább.
Minden résztvevő fontosnak tartja, hogy a vélekedés, miszerint az elkövető azért válik elkövetővé, mert dühkezelési problémáik vannak, gyerekkori bántalmazás áldozata, alkoholista vagy alacsonyan iskolázott, az nem elégséges önmagában semmilyen bűncselekményhez, elkövetővé válni mindig egy tudatos döntés eredménye. Sokszor a sztereotípiák miatt nem hisszük el a bántalmazóról, hogy bántalmazó.
Winkler Zsuzsanna szerint a segélyvonal fontos tapasztalata, hogy az erőszaktevők olykor nagyon is könnyen el tudják hitetni a környezetükkel, hogy ártatlanok.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy általában rendkívül pozitív kép él a rendőrségről a krimikben, és nem szerepel a rendőri túlterheltség problémája, nincs emberhiány, a nyomozók minden erőforrásukat az aktuális ügyre tudják állítani. Ez hamis elvárásokat tud támasztani a rendőrséghez forduló áldozatokban. A segélyvonalon az a tapasztalat, hogy az esetek töredéke jut el csak a feljelentésig.
„Néha már a portás lebeszéli a családi bántalmazás miatt hozzá forduló érintettet a feljelentésről, mondván, hogy ezzel az üggyel úgysem lehet majd kezdeni semmit. Nagyon komoly jogérvényesítést kellene végrehajtania egy igen traumatizált áldozatnak, hogy egyáltalán el tudja indítani az eljárást. Ritka, hogy azt a maximális támogatást meg tudja kapni egy áldozat, amire ilyenkor szüksége lenne, vagy mint amire egy sorozatban láthatunk példát.” – mondta a szakértő.
Cserháti Éva szerint a krimi lényegi eleme, hogy a kiindulási konfliktus feloldásával a történet végén helyreáll valamiféle világrend. Itt rí ki a különbség valóság és regény között: ezt a világrendet nagyon nehéz helyreállítani egy túlterhelt, egyszerre harminc üggyel foglalkozó rendőrség erőforrásaival.
Képek forrása: Papp Szilvia Márta; esemény hivatalos Facebook-oldala; a NANE hivatalos Facebook-oldala
