Akik nem csak vicceltek a Dekameronnal, hanem valóban nekiültek – Interjú A nagy Dekameron-olvasás résztvevőivel

Czifrik Piroska magyar nyelv és irodalom szakos tanárként; Juhász Orsolya bölcsészként, újságíróként, copywriterként; Korosa Petra végzett jogászként, jelenleg mediátorként; Mesterházy Fruzsina újságíróként, kulturális projektek, színházi előadások, kiállítások szervezőjeként; Szondi Boglárka pedig friss másoddiplomás tanítóként, az ELTE Illyés Sándor Szakkollégiumának mentoraként, brácsásként csatlakozott a Dekameronautákhoz.

Hogyan kerültetek ebbe a képzésbe, hogy talált meg benneteket a Dekameron-olvasás ötlete?

Orsolya: Én online találkoztam vele, az ELTE Jegyzetboltjának hirdetésében. Szóval tulajdonképpen (a pedagógus Dekameronautákhoz képest) kívülről kerültem ide, hiszen ez a kezdeményezés a Tanító- és Óvóképző Karhoz köthető, Hoványi Márton, a kurzus oktatója alapvetően ott tanít.

Piroska: Én is véletlenül csöppentem bele, a munkaközösség-vezetőm ajánlotta az iskolában. Nem tudom, ő honnan tudott erről; egyszerűen továbbította a felhívást, hátha érdekel valakit a magyar szakos munkaközösségből. Én belevágtam, a többiek viszont nem éltek a lehetőséggel. Ők talán jobban felmérték, hogy mekkora vállalás is ez a kurzus… 🙂

Boglárka: Én TÓK-os voltam, és korábban volt Hoványi tanár úrral egy órám. Kontextusában kell értelmezni a következő gondolatot, de: ez után úgy gondoltam, hogy mindenbe, amit ő ajánl, szívesen belevágok. Illetve tetszett, hogy a Dekameron-olvasás adhat egy ritmust a napjaimnak, és úgy gondoltam, ezt az életvezetésemben is fel tudnám használni.

Fruzsina: Engem az általános iskolai magyartanárom, Dr. Gődény Andrea hívott meg. A kapcsolat azért is maradhatott meg Andreával, mert édesapám is az ELTE berkein belül dolgozik. Egyébként teljesen más területről van diplomám, mégis verseket írok, publikálok, sokat olvasok. Irodalom, színház, képzőművészet – minden érdekel. Egy évig hallgattam is gerillában összehasonlító irodalmat MA-képzésen, szóval az érdeklődés megvan, ráadásul szabadúszó vagyok, belefért az időmbe.

Petra: Én egészen kívülről keveredtem bele ebbe az egészbe. Marcit máshonnan, a cserkészet kapcsán ismerem, tartott nekem egy képzést vagy tíz évvel ezelőtt. Úgyhogy egyrészt a Facebookon, másrészt egy levelezőlistán is találkoztam a Dekameron-olvasás programjával. Hirtelen felindulásból belevágtam, és az első alkalom… hát, arról technikai okokból lemaradtam, de a második alkalom volt annyira vonzó, hogy itt ragadjak a következő majd’ 99-re.

 

Ha már a hirtelen döntés került szóba… Mi volt az előzetes motiváció, miért jelentkeztetek?

Petra: Én úgy éreztem, hogy a karantén alatt három életnyi kurzust el lehetne végezni online, de ez valamiért különösen megfogott. Illetve a munkám mellett is vállalhatónak tűnt a reggel fél kilences időpont miatt.

Piroska: Nekem az járt a fejemben, hogy mikor, ha nem most? És nyilván az is számított, hogy éppen a Dekameronra esett a választás. Szerintem ilyen élethelyzetben két típusú ember van: aki nagyon nem akar járvánnyal kapcsolatos dolgokkal foglalkozni, és aki éppen hogy erről olvasna szívesen, hogy ezen keresztül dolgozza fel az élményeit és az érzéseit. Én az utóbbi kategóriába tartozom.

Fruzsina: Mi a pandémiapánik elején lejöttünk a Balaton-felvidékre. Tavasz eleji szürkeség, üres falu, mindenki retteg, hogy nem lesz holnap, de legalább itt van ez a Dekameron-olvasás – gondoltam magamban, amikor az ötödik napon csatlakoztam. Értelmet adott a reggeli felkelésnek, tagolta az összefolyó napokat, volt valami, amire koncentrálni lehetett, szóval egyben tartott.

Orsolya: Egyetértek az előbbiekkel: a kurzus keretet adott a napnak, a járványos párhuzam is izgalmas volt… De azért az alapvető válaszom, hogy nem gondoltam én végig, hogy milyen hosszú, és mennyi energia lesz ez! 🙂 Ugyanakkor el kell mondanom, hogy ez a 100+1 novella éppen megfelelő mennyiség volt, nem volt kirívóan hosszú szöveg köztük, sem túl rövid, az olvasást is éppen be lehetett illeszteni a napi rutinba erre a három és fél hónapra.

És hogyan éltétek meg ezt a viszonylag hosszú időszakot? Mindannyian majdnem minden alkalommal jelen voltatok a kurzuson: ez 118 napot jelent összesen. Gondolom, az első pár alkalommal olvas és fölkel az ember rendesen, időben, gondolván, hogy menni fog ez. De aztán? Végig kitartott a lendület?

Orsolya: Röviden: nem, nem tartott ki!

Boglárka: Voltak mélypontok, az tény. Például előfordult, hogy elszámoltam magam, és rossz novellát olvastam, de ott voltam az elemzésén, ahol pontozni is kellett a novellát. Mindenki tök jó pontszámokat adott, én meg nagyjából kettőt, és őszintén nem értettem, hogy hogy tetszhetett mindenki másnak ez a szöveg. Meg is jegyezte Hoványi, hogy „Boglárka háborog a képernyő túloldalán!” 🙂 De persze ilyen hibák előfordulnak az emberrel, ahogyan az is, hogy nem olvasunk el mindig mindent. Közben részt vettem a távoktatásban is, illetve államvizsgára készültem, szakdolgozatot írtam… A rendszeres reggeli kelés ebben is segített, és később úgy voltam vele, hogy ha már ötven alkalmat végigcsináltam, akkor a másik ötvenet is muszáj.

Orsolya: Igen, ez a plecsnizés jó motivációs rendszer volt, akármilyen szimbolikus jellegű is… Így akkor is erőt vettem magamon és felkeltem, ha úgy ébredtem reggel, hogy ezt ma én biztos kihagyom. A kurzus elég inspiráló volt hozzá. Ami a folyamatot illeti: az elején még lelkesen kimásolgattam a MEK-ből a novellákat, és akkurátusan jegyzetelgettem, utánanéztem a történelmi hivatkozásoknak, megnéztem az angol kritikai kiadást… Na ez az, ami egy idő után elmaradt.

Piroska: Én úgy vágtam bele az elején, hogy magyartanárként lényegében ez egy továbbképzés nekem. Közben persze lebonyolítottam az óráimat a távoktatásban, de örültem annak, hogy most én is tanulhatok. Nagy lelkesen jegyzeteltem én is, és azt gondolom, hogy Marci nagyon jó előadásai vittek tovább óráról órára. Mindig volt egy-egy érdekes kitekintése, vagy felhívta a figyelmet valamilyen fontos vendégszövegre, intertextuális utalásra, érdekességre, toposzra, motívumra… Olyan gondolatmorzsákat dobott be, amik utána sokáig foglalkoztattak. Ez vitt tovább: hogy érdemes mindig felkelni és meghallgatni, mert érdekes, jól felkészült, humoros volt. Biztosan Marci lelkesedése is átsegített minket a nehezebb időszakokon. Valamint a vége felé a lelkiismeret is: olyan kis mag maradt együtt, hogy úgy éreztem, muszáj a jelenlétünkkel megtisztelni Marci – és a többiek – a kurzusba fektetett munkáját és energiáját.

Petra: Én tényleg szerelemből csináltam végig az egészet, és inkább az fordult elő, hogy külső akadályba ütköztem. Volt olyan, hogy odabent, az irodában sunnyogtam, és fülhallgatóval hallgattam végig (a nyolckor kezdődő munkaidőben) az előadásokat, vagy szombat reggel az alvó család mellől keltem fel meghallgatni az aznapi adagot, hogy aztán visszacsatlakozzak a többiekhez… Nem éreztem mélypontot, de a végére már bennem is megvolt a „csakazértis” érzése. Viszont összességében nagyon jól esett, üdítő volt, és valóban kiszakított kicsit a mindennapokból ez a rengeteg összművészeti utalás. Jó volt minden nap töltekezni ezekből, folyton új információkat szívni magamba.

Fruzsina: Nekem nagyon gyorsan elröppent ez az idő. 100-ból 94 órán voltam jelen, de már sajnálom, hogy egyet is kihagytam. Az egyik lógásom a macska ivartalanítása miatt volt. Ez úgy hangzik, mint hogy a kutya megette a házimat… A vége egész katartikus volt: befejezni egy alkotó, építő jellegű valamit, aminek értelme van, és ennyire hosszan az életünk része, felér egy kis sokkal. A színházban már megszoktam ezt, a próbafolyamat végén ott a premier, és másnap hirtelen nem kell már menni és csinálni. Egy rövid időre értelmetlenné válik az ember létezése, aztán persze jön valami más hasznos, fontos, kellemes.

Szó volt arról, hogy a kurzus során sok szempontból közelítettetek a szövegekhez: társművészeti alkotások megmutatása, történeti háttér megismerése, motívumok felfejtése – hogy csak néhányat idézzek fel az eddigiekből. Mi volt számotokra a legizgalmasabb az órákban? Egyáltalán: hogyan épült fel egy-egy alkalom, mennyire volt teretek nektek értelmezni?

Orsolya: Maga az óra alapvetően frontális volt, ami rajtunk is múlt. Volt, aki vállalt projekteket (például csinált prezentációt), de nem ez volt a jellemző. Úgy festett a dolog, hogy Marci a rendelkezésre álló 30 percben értelmezte a novellát – és neki ehhez komoly eszköztára van, hiszen a bölcsész- és teológiai képzettsége, klasszika-filológus alapjai önmagában sok szempontot nyújthatnak egy ilyen szöveghez. Ráadásul ő folyamatosan több kritikai kiadást (olaszt, angolt) forgatott, azokból is tájékozódott.

Boglárka: Igen, de néha jöttek kommentek, ha nem is szólaltunk meg hangosan. Ezekre a helyzetekre nagyon gyakorlatiasan reagált a tanár úr: hiába állt a képernyő előtt, rögtön elolvasta és kommentálta a csetablakban olvasottakat. Ez bátorító volt arra nézve, hogy bármikor félbeszakíthatjuk, ha valamit hozzátennénk az órához.

Piroska: Nekem módszertanilag is érdekes volt ez. Az óra elején volt egy kis ismétlés, visszautalás az előző novellára: a Műgond Facebook-oldalán lehetett beküldeni a kedvenc mondatunkat, és ezek közül másnap Marci választott egyet, ami a „nap idézete” lett. Ezen keresztül idéztük fel az előző napi szöveget. És az interaktív részhez hozzátartozik, hogy a második-harmadik alkalomtól pontoztuk is az aznapi a novellát. Ezután valóban ő elemzett, ami abból a szempontból szerencsés volt, hogy így belefértünk az időbe, és nem is kellett teherként, stresszként megélni, hogy tudunk-e még valami okosat mondani az ötvenedik novellánál tizedik hozzászólóként…

Boglárka: Én mondjuk szóltam volna, mert alapvetően így, hangosan, kérdezve tanulok, de aztán inkább lenémítottam magam, hogy ne akasszam meg a gondolatmenetet folyton…

Petra: Én viszont például nem tudtam volna megszólalni, de időnként nagyon jó, új nézőpontból jövő megjegyzések érkeztek, vagy konkrét beszélgetés, aktív reflexió indult el a cseten, amit jó volt olvasni.

Fruzsina: Én is nagyon jó ötletnek tartottam az idézetválasztást, mivel életben tartotta a social media-beli jelenlétet, minket ismétlésre sarkallt, és a szövegek hatékonyabb bevésődését játékosan segítette elő, ráadásul a kérdéseket nagyon vicces formában posztolta Hoványi tanár úr. A pontozás is jó gondolat volt; ebből kialakult minden történet kapcsán egy általános tetszési index, amit a tanár úr igyekezett gyorsan és pontosan átlagolni – megjegyzem, az irodalom jobban megy neki, mint a matek. A kedvenceim viszont azok a szövegek voltak, amik társművészeket vagy későbbi korok íróit, költőit alkotásra ihlették. Festmények, zeneművek, ihletett írásművek kerültek az orrunk elé a tanár úrnak köszönhetően, történelmi, földrajzi kontextusba helyeződtek a sztorik, a töredékekből lett egy kerek egész.

Mennyire tudtátok megismerni egymást? Ti, akik ebben az interjúban beszélgettek velem, több mint három hónap reggeleit indítottátok együtt. Ugyan a résztvevői létszám ingadozott 12 és 97 között, ez mégis egyfajta állandó keménymagot jelent…

Piroska: A nevek egy idő után ismerősekké váltak (a kamerát viszont én például ki is kapcsoltam egy idő után, így kicsit tovább aludhattam reggel, nem kellett szalonképesnek látszani…), főleg azoké, akik rendszeresen választottak idézetet. Ezekből a választásokból, vagy éppen a szavazatokból, pontozásokból is kicsit meg lehetett ismerni a résztvevők ízlését, gondolkodását, de nagyjából ennyiben merült ki.

Boglárka: Nekem is izgalmas tippmix lett ez az idézetesdi, egyébként is szeretem ezeket az önismereti játékokat, aktív résztvevője voltam ennek is. Kicsit meg is sértődtem, ha nap nap után beküldtem a választott mondataimat, és sokáig nem az enyém lett a nap idézete… 🙂

Petra: Még az interakcióhoz tartozik az is, hogy a Dekameron-olvasásnak volt egy Facebook-csoportja, az oda érkező posztokból, kapcsolódó cikkekből is fel lehetett mérni a többiek érdeklődéseit.

Orsolya: Amitől én a legjobban féltem (még annál is jobban, hogy vajon az én idézetemet választja-e Marci), az az, hogy az első kb. 50 alkalommal velünk tartott a nagymamám, aki 83 éves, és egyébként szintén az ELTE BTK-n végzett, valamint netfüggő. A Zoomot is kitanulta, de voltak izgalmas helyzetek: például mikor elfelejtette lenémítani a mikrofonját, és Marcinak ugrania kellett, hogy rendezze a helyzetet. De a legszebb pillanat az volt, mikor véletlenül megosztotta a képernyőjét 50-70 emberrel, benne a mi Skype-csetelésünkkel. Ez olyan interakció volt, amitől én egy kicsit rettegtem minden nap…

Piroska: Ha már ilyen személyes ismeretségek is szóba kerültek: nagyon örültem annak, hogy az egyik legkedvesebb barátnőmet be tudtam vonni A nagy Dekameron-olvasásba, ő is kitartott a legvégéig. Jó érzés volt, hogy ez egy közös tevékenységünk lett a karantén alatt, ráadásul élőben. Mindig az volt az első teendőm reggel, hogy megnéztem, ő is belépett-e a Zoomon. Ez a program enyhítette kicsit az elszigeteltség érzését, amiért ilyen hosszan nem találkoztunk: mintha együtt olvastunk volna. A kurzus mellett ráadásul egy alkalommal többen élőben követtük a Dekameron színházi adaptációjának felvételét is, és ezt már személyesen a barátnőmmel és a párjainkkal néztük a mi nappalinkból, stílszerűen olaszos falatkák mellett.

Minden érzékszervre ható élmény lett. 🙂

Piroska: Igen. És aztán jó volt ennek kapcsán felidézni a barátnőmmel, miről volt szó a kurzuson, beszélni kicsit a kontextusról, szimbolikáról, vagy éppen először találkozni olyan jelenetekkel, amiket még nem olvastunk.

Petra: És ami magát a darabot illeti: nagyon kíváncsi voltam a többiek véleményére, és szerencsére –  főleg utólag, a kurzus végi személyes találkozónk alkalmával – volt is lehetőség egyeztetni ezeket az egészen eltérő álláspontokat… Én sok megoldásban láttam fantáziát, de úgy éreztem, hogy ez leginkább a színészeknek volt ünnep, hogy végre játszhatnak – újszerű formában, nemcsak a kamerának.

Orsolya: Szerintem viszont nincs mit szépíteni rajta: nem volt jó. Ha nem én javasoltam volna, biztosan nem néztem volna végig… Marci viszont szépen mentett, megjegyezve, hogy a darab alkalmat ad a szöveggel való összehasonlításra és a gondolkodásra.

Mi volt számotokra a legpozitívabb dolog ebben az egész projektben?

Fruzsina: Jobb véleményem lett az oktatókról, egy nagyon helyes közösséget ismertem meg, a könyvnek köszönhetően nagyobb rálátást nyertem az emberi természetre, és bennem lakik a jó érzés, hogy kiolvastam a Dekameront. Másoknak is ki kéne, óriási móka volt.

Piroska: Most hirtelen a sikerélmény jutott eszembe: hogy sok kicsi milyen sokra megy. Ez végül is egy száznapos kihívás volt, amit teljesítettem, ráadásul tényleg tanultam belőle. Szeptemberben ezzel fogunk indítani az iskolában. Én szeretek hirtelen, sokat, egyszerre végezni el, lehetőleg tökéletesen; nagy tanulság volt, hogy lehet ezt apránként, napról napra is megtenni, meglesz az eredménye. Sőt, talán jobban fel tudja dolgozni az ember, és könnyebben elmélyül a tudás.

Szóval lényegében egyfajta hosszútávfutó-mentalitást sajátítottál el…

Piroska: Igen, hogy így is lehet, apránként, okosan.

Boglárka: Az egyik dolog, amit én nagyon élveztem, az az interdiszciplinaritás volt. Minden nap egy olyan félórában venni részt, ami teljesen tudományközi, és olyan információk közt csipegetek, ami mind hozzáad az én személyiségemhez. Én kicsit önismereti folyamatokban merültem el ebben az időszakban… A másik, hogy biztosan volt végig a karantén alatt fél óra a napomban, amiért már érdemes volt felkelni. Intellektuálisan is, érzelmileg is, a csoporthoz való kötődés szempontjából is… A harmadik dolog pedig az, hogy nagyon lenyűgözött, ahogyan a szöveg egyházkritikus novellái mellett megfér az alapvető istenhit, sokat tanultam ebből a kettősségből.

Petra: Elsőként nekem is ezek az intellektuális szárnyalások jutottak eszembe, amikor „wow!”-élménnyel hallgattam Marcit. A másik tényező az volt, hogy volt valaki, aki bevállalta, hogy száz napon keresztül minden egyes nap felkel korábban, és tart saját felindulásból egy ilyen előadássorozatot. Volt abban valami egészen megható, ahogy Marci minden nap szépen, ingben jelentkezett be, és a végén már nyakkendőben és öltönyben hirdette a Dekameron-Oscar megszavazott győzteseit… Ez hozzáadott az egész élményhez. De a magja az, hogy jó volt ebben a közös gondolkodásban minden nap egy kicsit elmerülni.

Orsolya: Én a hétköznapjaimban sok mindent használok abból, amit a bölcsészkaron tanultam, de nem tudtam volna úgy irodalommal, kultúrával foglalkozni a karantén alatt, ahogy szerettem volna, hiszen sok lehetőség lezárult. Úgyhogy ez nekem is jó mindennapi betevő volt. (És maradt utána három füzetnyi jegyzetem is a Dekameronról…) De az is érdekes számomra, hogyan volt ez az egész közösségi élmény: végül is ezt együtt csináltuk végig.

Ha megint ilyen helyzetbe kerülnénk, bevállalnátok egy hasonló projektet? És ha igen, mit olvasnátok?

Petra: Viccelődtünk az Ezeregyéjszakával…

Fruzsina: Az tetszene is, de szinte bármi jöhet, ha nem vallási jellegű szöveg.

Orsolya: Dante Isteni színjátéka is sokszor felmerült, a korszak miatt. Az is egy sűrű mű anyagában, referenciáiban egyaránt… Volna mit boncolgatni rajta. De Marci szakértője Hajnóczy Péternek is, vele szívesen olvasnék valamit Hajnóczytól is. Az is fontos szempont azonban, hogy ezt a száz alkalmas kurzust Marci ingyen tette hozzáférhetővé. Én nagyon reménykedem benne, hogy ez a jövőben nem így lesz, mivel szerintem ez fontos érték, és megérdemelné, hogy ez anyagilag is megmutatkozzon. Ugyanakkor a pénzügyek is befolyásolhatják, hogy hogyan épüljön fel a kurzus, hiszen nem biztos, hogy mindannyian megengedhetünk magunknak (egy mostanihoz hasonló hosszúságú projekt esetében például) száz alkalommal többezer forintot adni ki… Valahogy itt meg kell találni a köztes utat.

Boglárka: Az elején már utaltam erre: nem arról van szó, hogy mit olvasnék – inkább arról, hogy ha valamit a tanár úr elkezd, ahhoz szívesen csatlakozom, mert érdekel a szemléletmód, amivel hozzányúl. Danténak én is örülnék, mert behúzott a korszak, de valójában eredetileg ide is egy kortárs irodalmi kurzus miatt jöttem… Úgyhogy inkább az idő a kérdés, hogy mi férne bele a napjaimba.

Petra: Csatlakozom Bogihoz, bízom Marci ítéletében. Ugyanakkor örülnék valaminek ebből a korszakból, mivel keveset tudok róla, és szívesen venném a közös feldolgozást ezeknek a bonyolult összefüggésrendszereknek az átlátásában, a kontextus megismerésében, referenciák felkutatásában…

Piroska: Én is így érzem: szinte bárminek örülnék, de egy ókori vagy középkori szöveg különösen jó lenne. Úgy érzem, hogy ezekről a korszakokról még volna mit tanulnom, és Márton nagyon sokat tud róluk, ráadásul a lelkesedése az én érdeklődésemet is könnyebben fenntartaná. Már most, ez alatt a kurzus alatt is éreztem a késztetést, hogy Ovidiust kellene olvasnom… Úgyhogy nekem határozottan meghozta a kedvem más művekhez is ez A nagy Dekameron-olvasás. Összességében, ha egyszer megkérdezik tőlem, milyen volt ez a járványidőszak, biztosan megemlítem ezt a projektet: ez valóban egy olyan érték lett, amire lehetőséget adott ez a helyzet.

A kiemelt kép a Műgond Facebook-oldaláról származik, a cikkben szereplő fotókat pedig az interjúalanyok bocsátották a rendelkezésünkre.