A holland őszről, avagy szakmai gyakorlaton bölcsészként

Legtöbbször, ha az Erasmus+ vagy a Campus Mundi pályázatáról hallunk, a fél- vagy egyéves tanulmányút jut eszünkbe. Pedig a programok nemcsak arra nyújtanak lehetőséget, hogy pár szemesztert külföldi egyetemen tanuljunk, hanem arra is, hogy szakmai gyakorlatot végezzünk.

Az eindhoveni repülőtéren ülök, és próbálom összegyűjteni mindazokat a tapasztalatokat, amelyeket az elmúlt két és fél hónap során szereztem. Amikor tavasszal a Campus Mundi ösztöndíjára jelentkeztem, egyáltalán nem gondoltam, hogy a pályázatban felsorolt hangzatos elemek, hogy milyen készségekkel gyarapszom majd az utam során, és mennyiben fog hozzátenni az utazás a szakmai és személyes fejlődésemhez, túlmutatnak majd a formalitáson. De ne szaladjunk ennyire előre.

Leiden

Leiden

Amikor felmerült a lehetőség, hogy a Leideni Egyetemen töltsek pár hónapot, nagyon lelkes voltam. Mégis úgy éreztem, hogy nem feltétlenül részképzésre érdemes jelentkeznem, hiszen doktoranduszként hasznosabb lehet, ha a teljesítendő kreditmennyiség helyett a kutatási témámra tudok koncentrálni és csak alkalomszerűen látogatni egyes előadásokat. A témám ráadásul eléggé specifikus: a magyarországi siketek társadalomtörténete egy olyan kevésbé kutatott terület, amely kapcsán az egyetemi képzésben csak elvétve akadnak órák. A Leideni Egyetemen szintén kevés kurzus érhető el a fogyatékosságtörténetről, viszont annál fontosabb munkát végez a Rethinking Disability kutatócsoportja. Ők a rokkantak 1981-es nemzetközi évéhez kapcsolódva a világ legkülönbözőbb pontjain (Kenya, Tanzánia, Kanada, Lengyelország, skandináv országok, Belgium és Hollandia) vizsgálják a fogyatékkal élők múltját.

A szakmai gyakorlat tehát lehetőséget adott, hogy bepillantást nyerjek az ő tevékenységükbe. A tudományos közegben a szervezési feladatok megismerése mellett a saját kutatásomat is elmélyíthettem, új megközelítéseket ismertem meg, és nemzetközi szakirodalmat olvashattam. Másrészről tapasztalatot szerezhettem az egyetemi élet működéséről, legyen szó a kampuszok bejárásáról vagy az oktatási rendszerbe való betekintésről. Pár dolgot minden bizonnyal meglehetősen irigyelhetünk: milyen jó lenne, ha az ELTE-n is lenne írószer-automata a kávégépek mellett, vagy nagy tanulóterek, ahol választhatunk, hogy közösségben a folyosón, vagy magányosan egy-egy konnektorral vagy számítógéppel ellátott csendes szobában készülünk fel az óráikra és vizsgákra. Ezzel szemben olyan szokások is akadtak, amelyeket biztosan nem cserélnénk el. Ilyen a menza, ahol a változatosság jegyében leves mellé a sajtos szendvicsen kívül néha hamburger és holland krokett közül is lehetett választani. A tízes skálás osztályzás sem biztos, hogy elnyerné a tetszésünket, hiszen egy bölcsész szemináriumi dolgozat 7,3-as vagy 7,5-ös értékelése közötti különbség bizony sok esetben nehezen indokolható. Ráadásul a megnövekedett intézménynek a nevével ellentétben már nemcsak Leidenben, hanem Hágában is vannak épületei, így az ingázás külön gondot tud okozni. Hajlamosak vagyunk a MÁV-ra panaszkodni, de a holland vasúttársaság is képes meglepetéseket okozni. Néha egyszerűen kimarad egy vonat, és nem indítanak helyette másikat, de olyan is előfordult, hogy a 10 perces vonatutat 3 óra alatt sikerült megtennem a két település között. Ilyen esetekre pedig különösen érdemes felkészültnek lenni, hiszen a mindennapos eső miatt könnyedén el lehet ázni, ha otthon felejtjük az esernyőnket. Amiről persze egyébként is azonnal kiszúrják, hogy nem helyiek vagyunk, hiszen a hollandok a rendszeres biciklizés miatt sokkal szívesebben hordanak esőkabátot.

képregény

Részlet a képregény 7. fejezetéből

Mindezeket félretéve a hétköznapokban a Rethinking Disability kutatócsoportjával dolgoztam együtt, amely bár főként egyéni projektekre támaszkodik, mégis sokrétű feladatot vállal. Publikációk megjelentetése, workshopok és konferenciák szervezése mellett például, hogy tágabb közönséghez is eljussanak, egy tíz fejezetből álló képregényt is létrehoztak, amióely bemutatja a fogyatékkal élők tudományos kutatásának kihívásait.

Az interdiszciplináris megközelítés jegyében kapcsolatot tartanak különböző tudományágak, így például a deaf studies képviselőivel. A Leideni Egyetemen ők elsősorban nyelvészeket jelentenek, akik szabadidejükben minden héten egyszer együtt ebédelnek az úgynevezett sign lunch keretében. Az egyetemi menzán, a sok zajongó diák között könnyen felismerhető a csendes társaság, akik ezalatt csak jelnyelven kommunikálnak egymással. A megértést persze nehezíti, hogy nem mindenki járatos ugyanabban a kódrendszerben, van, aki holland jelnyelven, van, aki amerikai jelnyelven, esetemben pedig magyar jelnyelven próbáltam kifejezni magam, mindehhez angolul artikulálva, vagy angolul betűzve a szavakat, hátha könnyebben közvetíthetem az üzenetet. A türelem, a tanulásvágy és visszakérdezés itt természetes velejárója volt a beszélgetéseknek, az ebédek során pedig annyira befogadónak bizonyult a közeg, hogy témámról még egy előadást is tarthattam számukra. A lehetőség egyben hatalmas kíváncsisággal is töltött el, hiszen korábban sosem volt részem hasonló helyzetben, ahol az általam angolul elmondottakat nemzetközi jelnyelvre tolmácsolták, illetve egy siketvak hallgatónak külön tenyérbejeleléssel fordították.

Ezek a helyzetek rávilágítottak arra is, hogy mennyire elméleti a tudásunk az akadálymentességről. Csak akkor vesszük észre, hogy valami nem teljesen hozzáférhető, ha máshol az ellenkezőjét tapasztaljuk. Mindaddig, míg nem ülnek az egyetem padjaiban eltérő nyelvi kompetenciával vagy épp fogyatékkal élő hallgatók, nem is érzékeljük hiányukat.

előadás

Fotó: Balog Éva

A hollandiai út során mindezen élmények mellett társtémavezetőm volt rám a legnagyobb hatással. A Leideni Egyetem tanáraként nemcsak szakmai gyakorlatomat koordinálta, és kutatásomat segítette, hanem a tudományos pályán kívül is rengeteg tanácsot adott nekem. Hollandiában élő magyarként nemcsak a helyi szokásokba vezetett be, hanem a magyar intézményes hátteret is jól ismerve válaszolt kérdéseimre. Motiváló volt egy olyan egyetemi oktatót látni, aki nemcsak saját kutatásában törekszik eredményeket elérni, hanem diákjaira is figyelmet fordít, megküzdve minden adminisztratív és szemléletkülönbségen alapuló nehézséggel. Ezért ha egy dolgot emelhetnék ki, hogy miért érdemes külföldi szakmai gyakorlatot végezni, akkor számomra egyértelműen az inspiráló szakmai közeggel való találkozás lenne az. Mind a témavezetőm, mind az általam megismert egyetemi hallgatók és oktatók arra ösztönöztek, hogy saját szemléletem formálása mellett bátran kezdjek párbeszédet a terület más képviselőivel.

Amikor tavasszal lehetőséget kaptam Hollandiába utazni, még nem tudtam, mi vár rám. Hogy együtt fogok főzni a témavezetőmmel, vagy hogy együtt fogunk sétálni a Haagse Bos hágai parkjában. Hasonlóan pár órája még azt sem sejthettem, hogy mire ennek a beszámolónak a végére érek, másnap lesz az eindhoveni reptéren. A köd miatt ugyanis nem engedték felszállni a gépünket, így egy előre nem tervezett plusz éjszakát töltöttem Hollandiában. Valahogy így van ez az egyetemi terveinkkel is. Elképzeljük, hogy csak egy „egyszerű” út lesz, aztán megannyi váratlan helyzettel találjuk szemben magunkat. A külföldi szakmai gyakorlatba vagy a féléves képzésbe épp ezekért éri meg belevágni. Mert ha kellő nyitottsággal és türelemmel fordulunk az ismeretlen szituációk felé, nemcsak életreszóló élményeket szerezhetünk, hanem felfedezhetjük magunkban is a változást.

A felhasznált saját fotók mellett a képregény  itt elérhető.