Sz. Jónás Ilona, az ELTE BTK Történeti Intézete (egykori) Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszékének professor emeritusa 2017-ben hunyt el. Kiemelkedő kutatója volt a középkori európai civilizációnak, foglalkozott többek között számos társadalmi réteggel és szentkultusszal is. Tanítványa, Sághy Marianne – szintén a korábbi Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszék oktatója – elismert kutatója volt a középkori szentkultusznak és a késő antikvitásnak. Ő alapította a Magyar Hagiográfiai Társaságot is, amelynek elnökeként tevékenykedett. 2018-ban hunyt el. Közös a két kutatóban, hogy mindketten foglalkoztak szentkultusszal, Magyarország krisztianizációjával és női szerepek történeti kutatásával, emellett pedig tudományszervező-tudománynépszerűsítő tevékenységük is figyelemre méltó volt. Az ELTE Középkori Történeti Tanszéke 2019. szeptember 13-án Színről színre címmel konferenciát rendezett emlékükre.
A konferencián 5 szekcióban hangoztak el előadások. A Solymosi László (az ELTE professor emeritusa) elnökletével lezajló szekció előadásait a szakralitás témája fogta össze: két hagiográfiai előadás mellett a mennyország középkori metaforikus ábrázolásáról szóló referátumot is hallhatott a közönség.
Madas Edit, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének egyetemi tanára középkori mennyország-metaforákat mutatott be előadásában. Az ismertetett metaforák a 20 levélből álló Sándor-kódex elején található, mennyországról szóló traktátusban találhatók, és a mennyei boldogságnak, az Úristen „színről színre látásának” ábrázolását kísérlik meg. A feltehetőleg ferences vagy domonkos szerző apácáknak szánt, közvetlen stílusú értekezésében a konyhai hasonlatoktól jut el egészen a magaskultúráig. Az apácák hétköznapi életében megjelenő, ismert fogalmakkal felelteti meg a nehezen elképzelhető, az apácák számára közvetlenül ismeretlen mennyei boldogságot. Az első részben elsősorban az apácák által fogyasztott ételek segítségével érzékelteti a szerző a mennyország fogalmát (pl. mennyei kenyér megízlelése – Krisztushoz kerülés), a második nagy metafora pedig egy égi bál képzetét bontja ki.
Madas Edit előadása
Uhrin Dorottya, az ELTE tudományos segédmunkatársa Alexandriai Szent Katalin (282 k.–305 k.) magyar nyelvű verses legendájával kapcsolatban vetett fel kérdéseket. Katalin legendája a leghosszabb magyar nyelvű középkori verses legenda (4074 sorból áll), az Érsekújvári-kódexben maradt fenn, szerzője és fordítója ismeretlen, feltehetőleg hangos olvasásra szánták az apácák lelki épülése végett. Szerkezete az alábbi sémát követi: prológus – Katalin születése és megtérésének története – egy újabb prológus, amelyben az eddigiek rövid összegzése is megtörténik – Katalin szenvedéstörténete. Uhrin Dorottya kéziratos megtéréstörténetek elemzésével bizonyította, hogy két külön legenda összeillesztése történhetett (a Prágai Nemzeti Könyvtár kódexei között megtalálható Katalin megtérésének és szenvedésének legendája is), amelyeket egymás után olvashatott a szerző – akinek tudását meghaladta a koherencia megteremtése, és annak felismerése, hogy munkája szempontjából nem szükséges egy újabb prológus beillesztése.
A szekció harmadik előadója, Csernus Sándor, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi docense IX. (Szent) Lajos francia király (1226–70) és az uralkodó életrajzának szerzője, Jean de Joinville kapcsolatáról, hagyományuk továbbéléséről adott elő. Szent Lajos jelentőségét mutatja, hogy már életében is nagy tekintélynek örvendett (még a muszlim államokban is), és hogy ő az egyetlen szentté avatott francia király. Louis Matout festő szerint Szent Lajos Joinville-en keresztül közelíthető meg igazán, a szentéletrajz nélkül Lajos kultusza merőben eltérne attól, amilyenné az évszázadok során vált. A mű „igazi” felfedezése a nemzeti romantika és a tudós történetírás kibontakozása idején kezdődött, habár előtte is számos alkalommal kiadták. Szent Lajossal kapcsolatban a francia történeti emlékezetben rögzült kép, ahogyan a király egy vincennes-i tölgyfa alatt ülve igazságot szolgáltat az alattvalóinak tanácsosai között (hasonló szerepe van ennek a francia történeti emlékezetben, mint a magyarban pl. Dugovics Titusznak – aki mellesleg az újabb kutatások szerint nem is létezett…). Erről a momentumról számos ábrázolás is készült, az egyik legjelentősebb a párizsi Saint Sulpice-templomban, Párizs második legnagyobb templomában található.
Guérin festménye a tölgyfa alatt népei körében ítélkező Szent Lajosról (forrás: Wikimedia)
Szerkesztőségünk az ötödik szekcióra látogatott még el, amely Bubnó Hedvig (a Károli Gáspár Református Egyetem Medievisztika Tanszékének adjunktusa) elnökletével zajlott le.
Novák Veronika, az ELTE Középkori Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docense, Sz. Jónás Ilona egykori tanítványa előadásában azt vizsgálta, hogy a 15–16. századi Franciaországból származó, különféle típusú rövid elbeszélésekben hogyan jelenik meg az erőszak. Az előadó több forráscsoporton keresztül közelített a kérdéshez. A városi napló-krónikák elemzéséből azt a következtetést vonta le, hogy az erőszak témája egyre inkább középpontba került bennük, amely mögött az a szándék is állhatott, hogy az uralkodó figyelmének előterébe kerüljön a romló közbiztonság, és így intézkedéseket tehessen az ügy érdekében. Az alkalmi nyomtatványként megjelenő, novellaszerű tragikus történetek patetikus hangneműek, inkább a művelt közönségnek szólnak, a bűnös mindig elnyeri bennük isteni büntetését. A meghatározott szerkezetet követő kegyelemlevelek egy-egy bűnelkövetőnek a kegyelemkérését tartalmazzák, amelyeket általában jogi szakember segítségével fogalmaztak meg. Ezen források esetében különösen fontos a történésznek forráskritikával élnie, ugyanis a kegyelmet kérők érvelése sokszor valóban azt a látszatot kelti, mintha ártatlan lenne a szóban forgó bűneset elkövetője. Általános tendenciaként említhető, hogy bár a 15–16. század során egyre csökkent az emberölések száma, mégsem egyirányú folyamatról beszélhetünk, ugyanis az állam egyre erőszakosabban lépett fel a gyilkosokkal szemben. Az elbeszélésekben tipikus lesz, hogy kimondhatóvá válik és erőteljes képekben jelenik meg a brutalitás a 16. század végére, a vérnek, sebeknek kultusza alakul ki.
Thoroczkay Gábor, az ELTE Középkori Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docense a feudalizmus magyarországi és európai megjelenési formáiról tartott előadást. A feudalizmuson – marxista kiindulópontból közelítve – földbirtokláson alapuló kizsákmányolást értünk, ezen túllépve, általánosságban pedig klasszikus megjelenési formáit, a hűbériség (olyan társadalmi berendezkedés, amelyben a hűbéres az urától kapott birtokért cserébe szolgálatokkal és hűséggel tartozik hűbérurának) és a majorság (a földesúr saját kezelésében megtartott birtoka) fogalmait köti hozzá az európai történettudomány. Thoroczkay Gábor a magyar és külföldi szakirodalom részletes és értékelő jellegű összefoglalása után arról értekezett, hogy melyek azok a középkori magyar jellegzetességek, amelyek leginkább hasonlítanak a nyugat-európai hűbériségre. Az Árpád-kori Magyarországon az előadó szerint leginkább a praediális nemesség az a társadalmi csoport, amely párhuzamba állítható a nyugati sztenderdekkel (a praediális nemesek korlátozott szabadsággal rendelkező, földesuruknak meghatározott szolgálattal tartozó, egyházi birtokokon feltűnő harcos jobbágyok, akik hadakozásuk fejében uruktól birtokot [praedium] kaptak). A legfontosabb azonban a klasszikusan I. Károly (1301–1342) nevéhez köthető honorbirtokok rendszere (tisztséghez kötött, nem örökíthető birtokok). Az előadás egyik fő felvetése volt, hogy a szlavón bán és az erdélyi vajda már I. Károly korát megelőzően is, az Árpád-kor végén lényegében honorként birtokolta a szóban forgó területi különkormányzatokat.
Novák Veronika előadása
A konferencia végén sor került a Sághy Marianne által összeállított, Nagy Eszter és Novák Veronika szerkesztette, idén megjelent tanulmánykötet, a Rózsaregény: Kontextus, üzenet, recepció című kiadvány bemutatójára is. A Rózsaregény a középkor egyik legnépszerűbb és legterjedelmesebb műve. A Guillaume de Lorris és Jean de Maun tollából származó, 21 886 sorból álló verses regény a 13. században keletkezett. A francia nyelvű, több mint 300 kéziratban fennmaradt mű az allegorikus udvari költészet klasszikus darabja, tulajdonképpen „szerelmi kézikönyv” – a benne boncolgatott kérdések bármely kor olvasójának izgalmasak lehetnek. A Rózsaregény-tanulmánykötet a még 2009-ben megrendezett, a Rózsaregény témáját felölelő interdiszciplináris konferencia előadásaiból válogatott tanulmányokat tartalmazza (a konferencia megvalósulásában egyébként nagy szerepe volt Sághy Marianne tudományszervezési érdemeinek is). A kötetet bemutató Seláf Levente, az ELTE Régi Magyar Irodalom Tanszékének adjunktusa hangsúlyozta, hogy a tanulmányok többek között azért is hiánypótló jellegűek, mert felsőoktatási segédanyagként is kiválóan hasznosíthatóak lehetnek. Emellett szót érdemel a kiadvány sokszínűsége is, ugyanis például művészettörténeti, történettudományi és filológiai írások egyaránt helyet kaptak benne.
Seláf Levente bemutatta a Rózsaregény-tanulmánykötetet
Az előadók nagy része előadásában is reflektált Sághy Marianne-nal és/vagy Sz. Jónás Ilonával való személyes kapcsolatára, illetve tudományos eredményeikre, jelentőségükre. Emellett a konferencia tematikailag és hangulatát tekintve is méltó emléket állított a két kutatónak.
A CEU – ELTE Középkortudományi Könyvtárának falára felkerült két újabb fotó…
A konferencián készült képek forrása az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszék Facebook-oldal.
