Az elmúlt időszakban többször is szó volt az Új Nemzeti Kiválóság Program pályázatairól. Most bepillantást engedünk abba, hogyan is működik ez kutatói oldalról: Tamás Ábel, az Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék adjunktusa beszélt nekünk arról, hogyan körvonalazódott saját kutatásának ötlete (Bolyai+, ÚNKP-18-4), hogy milyen viszony van esetében a kutatás és az oktatás között, és egyáltalán arról a hazai és külföldi tudományos kapcsolatrendszerről, ami mindezt alapjaiban befolyásolja. Akit sikerült kíváncsivá tennünk, olvasson tovább!
Az első kérdésem, hogy miért épp a kíváncsiság hajtotta, hogy a „Bolyai+”-kutatásának témája legyen? Miért ez az elemzési szempont domborodott ki a szövegek kapcsán?
Tamás Ábel: Erre a Bolyai-pályázatommal együtt tudok reagálni, mert a Bolyai- és a „Bolyai+”-pályázatom egyaránt az antik kíváncsiság különböző formáiról szól. Annak van némi előtörténete, hogy hogyan jutottam el eddig a kérdésig, és nem is tudnám egyetlen dologra visszavezetni, hogy miért éppen a kíváncsiságra vagyok kíváncsi. Most két okot neveznék meg. Az egyik ebből az, hogy az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportban és környékén többen is elég sokat foglalkoztunk filológiatörténettel, filológiaelmélettel. Ennek volt is látható eredménye, hiszen megjelent a Filológia-könyvsorozat és ezen belül a Metafilológia című kétkötetes szöveggyűjtemény, amelyben nagyon sok munkánk benne van. Engem, azt hiszem, először itt, a filológiatörténet, filológiaelmélet kapcsán kezdett el érdekelni a kíváncsiság problémája. Azt gondolnánk, hogy a filológia egy transzparens dolog, gépezetként képzeljük el, amely bizonyos mértékig semlegesen előállítja a maga tudását: azokat a termékeket, amelyek megalapozzák, hogy az irodalomtörténészek tudjanak dolgozni a szövegekkel (gondoljunk például a kritikai kiadásokra). Azonban természetesen ez nem így van, mert ezt emberek csinálják, meg vannak nem emberi tényezők is, amelyek szintén nem transzparensek. Az embereket pedig sokszor a kíváncsiság hajtja. Ez így volt az ókorban is, és így van ma is. Rögtön ehhez a kérdéskörhöz tartozik, hogy történeti perspektívából is megvizsgálhatjuk, mire vagyunk kíváncsiak ma és mire voltak kíváncsiak régen. Ezen a ponton a múzeumok története, a gyűjtés története is – amelyet egyébként gyakran szoktak, főleg a kora újkorral foglalkozók, összekapcsolni a kíváncsiság történetének kutatásával – érintkezhet a filológia történetével.
A filológiatörténet volt tehát az első pont, ahol ez elkezdett érdekelni; egy egészen másik irány pedig az antik szövegek olvasása. Arra ébredtem rá, például amikor hallgatókkal Apuleius Az aranyszamarát olvastuk, hogy a kíváncsiság egy elképesztő narratív erő tud lenni. Az aranyszamárban például azt látjuk, hogy van egy hősünk, aki kíváncsi, és aki az olvasót is szeretné kíváncsivá tenni; ezáltal a kíváncsiság köti össze a főhőst (aki ugye egyes szám első személyű elbeszélő, ráadásul egyszersmind egy szerzői hangot is képvisel) az olvasóval.
Valójában ezt az aspektust én is fel szerettem volna vetni: a hallgatókkal folytatott munka mennyiben van hatással a kutatására?
TÁ: Ebben az esetben például teljesen közvetlen volt a hatás, mert órára készülve, és aztán az órai reflexiók hatására jöttem rá – bár erről persze a szakirodalom is tud – az Apuleius-szövegben a curiositas, a kíváncsiság szerepének fontosságára, és így vált ez a kutatásom részévé. Másik példa: amikor már zajlott a Bolyai-ösztöndíjam, tartottam két kurzust (egyet a magyar szakos MA-képzésben, egyet pedig klasszika-filológiát hallgató BA-soknak), ahol kifejezetten kíváncsiság-szövegeket olvastunk, részben olyanokat, amelyek a kutatásomnak is tárgyát képezik. Az egyik ötlet egy ilyen órán született meg. Három Catullus-versről volt szó, amelyek közül kettőt szerettem volna a hallgatókkal elolvasni, az 5. és a 7. carment. Azért éppen ezeket, mert nagyon jó példák arra, hogy a catullusi költészetben hogyan mutatkozik meg a kíváncsiság: konkrétan a 7. carmen az egyetlen hely, ahol Catullus használja a „kíváncsi” (latinul curiosus, ennek a többes számaként a curiosi) melléknevet, elég ellenséges értelemben. A Lesbiával folytatott szerelmi viszonyát szeretné védelmezni mindkét szövegben. Az 5. carmenben azt mondja, hogy a gonosz öregek mindenféle rosszat mondanak a mi szerelmünkről, ezért tegyük megszámlálhatatlanná a csókjainkat, hogy ezáltal az irigység ne tudja hatalmába keríteni a szerelmünket. A 7. carmenben ennek egy variációját látjuk, ahol a curiosi, tehát a kíváncsiak ellen védekezik hasonló módon: ezek a kíváncsiak akár még mágikus praktikákat is hajlandóak lennének bevetni, hogy Catullus és Lesbia szerelmét megrontsák, s ennek ismét a megszámlálhatatlanság az ellenszere. (Zárójelben: itt jól látszik, hogy a kíváncsiság – görögül polypragmosyné és periergia, latinul curiositas – az ókorban részben azért mást jelent, mint később. Nemcsak a túltengő megismerési vágyat, hanem azt is, hogy jól bele akarom ártani magam más emberek életébe. Plutarchos nevezetes értekezése ezt definíciószerűen így kezeli.)
Ezt a két verset akartam elolvasni a hallgatókkal, mintegy szép példájaként annak, hogy a curiositas, a kíváncsiság hogyan jelenik meg az antik költészetben. Úgy fénymásoltam a szövegeket, hogy elkerülhetetlenül az 5. és a 7. közé fénymásoltam a 6. carment is, és ott az órán, a hallgatókkal együtt jöttünk rá arra, hogy ehhez a két költeményhez szorosan hozzátartozik az is, amit közrefognak. A 6. carmenben ugyanis azt látjuk, hogy éppen Catullus kezd el kíváncsiként, curiosusként viselkedni: pont az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit várhatnánk tőle a két közrefogó vers olvastán. Aztán kiderült, hogy a szakirodalomban volt már, aki ezt észrevette; az általam készített elemzés, ami ezt a tudást használja ki, arra fut ki – és ez már remélhetőleg újdonság –, hogy maga a költészet mint a curiositas sajátos formája hogyan értelmezhető.
Ezek alapján inkább beszélhetünk-e arról, hogy előbb volt ez az adott szempont, a kíváncsiságé, amihez talált (néha véletlenül) szövegeket; vagy pedig a szövegek kezdték el korábban érdekelni, s a kíváncsiság fogta össze az értelmezést? Mi az értelmezési szempont és a választott szövegek viszonya?
TÁ: Ha hiszünk annak, hogy a kíváncsiság egy gyanús megismerési forma (és az ókorban szerették ezt gondolni meg ennek az ellenkezőjét is, mindenesetre Szent Ágostonnak a kora újkorig jórészt egyeduralkodó kíváncsiság-értelmezése arra épül, hogy a kíváncsiság a megismerési vágynak egy bűnös, testi jellegű formája, ami eltávolít a lényegtől) – akkor természetesen erre kutatásra is igaz, hogy nem teljesen egyenes vonalon halad, hagytam magam kicsit befolyásolni a kíváncsiságból következő szabadság által. Ez mégis egy programszerű kutatás, azt határoztam el, hogy erről fogok írni, azonban nem szeretnék egy teljes körű vizsgálatot folytatni. Már csak azért sem, mert erre már van egy kiváló példánk: 2013-ban jelent meg Matthew Leigh-nek az antik kíváncsiságról szóló nagyon alapos fogalomtörténeti munkája, amely az alapozást sok szempontból elvégezte. Ráadásul az én érdeklődésem nem is fogalomtörténeti jellegű. Inkább az foglalkoztat, hogy bizonyos konkrét kíváncsiságjeleneteket vizsgáljak meg, esettanulmányokat készítsek szoros olvasással, és rávilágítsak valami olyan mintázatra, ami az én hipotézisem szerint érdekes fényben tudja felmutatni a kíváncsiságot a római szövegekben. Olyan műveket kerestem – nem kiiktatva a kutatás és az olvasás szabadságának az örömét sem –, amelyek azt mutatják meg, hogy hogyan is működik az, amikor a kíváncsiság aktív hatóerőként kezd el hatni a szövegekben. Az elemzések során így kirajzolódott az a mintázat, hogy arról, aki kíváncsinak nevez másokat, hamarosan kiderül, hogy maga is kíváncsi; ez tartja össze a különböző esettanulmányokat.
A beszélgetésben is többször említette már, de az itt készült tanulmányai hivatkozásain is észrevettem, hogy egészen sok a külföldi szakirodalom. Általánosabb, metatudományos kérdésre fordítva a beszélgetést: Ön szerint a hazai klasszika-filológia, ókorkutatás csatlakozik külföldi trendekhez, vagy vannak kifejezetten lokális kérdések és problémák, amelyek felvetődnek?
TÁ: Erről volt az 1920–30-as években egy nagy tudományos vita, akit ez érdekel, azt legszívesebben Szilágyi János Györgynek a Mi, filológusok című tanulmányához irányítanám, amelyben erről sok szó esik. Szilágyinak ez egy alapkérdés volt. A klasszika-archeológiával kapcsolatban úgy merült fel a kérdés, hogy azoknak, akik ókori régészettel foglalkoznak Magyarországon, mi a legfőbb feladata: az, hogy Pannonia provincia hazai földből feltárható tárgyait vizsgálják, vagy ugyanúgy érdekelheti őket az athéni Akropolis is? Mára már kevesen vitatkoznának az „is-is” jellegű válasszal. Hasonlóan van ez nyilván az irodalommal foglalkozókkal is.
A kíváncsiság kérdése persze csak egy apró résztémája általában az antik irodalomtörténeti kutatásoknak, így értelemszerűen a szakirodalom nagy része nem hazai lesz. Ám természetesen még ezzel a témával sem mozgok légüres térben Magyarországon, nemrég olvastam például Darab Ágnes egy tanulmányát ifjabb Plinius egy leveléről, ahol szintén a curiositas témáját tárgyalja. Plinius egyébként, egy másik levelével, nálam is szerepelni fog.
Ehhez kapcsolódva: az egyik tanulmány lábjegyzetében megköszöni a hasznos meglátásokat az értelmezéssel kapcsolatban. Jellemző, hogy a hazai kutatók segítenek egymásnak a kutatásaikban, hogy „szövetkezések” vannak, vagy ez teljesen egyéni érdeklődésen és egyénileg kialakított kapcsolatokon múlik?
TÁ: Nem hinném, hogy ezt a kettőt élesen el lehet választani, de nagyon lelkes igennel válaszolok mindkettőre. Szerintem az informális meg a formális együttműködésnek is működő hálózatai vannak Magyarországon, és időnként az informálisból formális lesz – abban a formában, hogy olyan kutatók, akik egymással jó kapcsolatban vannak, és a közös érdeklődés összefűzi őket, közös kutatást indítanak; egyébként ilyen Az antik líra határterületei című NKFI-pályázat is. Ez természetesen egyszerre jelent informális és formális kapcsolatot. Enélkül nem nagyon tud működni az a tudomány – valószínűleg mások sem, csak arról nem tudok nyilatkozni –, amit én csinálok, a szövegek értelmezése. Ezt nagyon fura lenne egyedül csinálni, például ha az elkészült kéziratot senkinek nem mutatnám meg. Az a szerencse, hogy az én környezetemben a kutatók érdeklődnek egymás munkája iránt, és kölcsönösen szívesen véleményezik egymás szövegét. Ha ezt teljesen formalizálnánk, és nem engednénk át az informális hálózatok önfenntartó erejének, akkor valószínűleg bajba is kerülnénk.
Egy utolsó kérdés. Szó volt a beszélgetés során klasszika-filológiáról, ókortudományról és modern irodalomtudományról egyaránt. Gondolja, hogy ezek a különböző tudományterületek megtermékenyítőek lehetnek egymásra nézve? Hogyan hat egymásra az ókori szövegekkel és például a kortárs szövegekkel való foglalkozás?
TÁ: Különválasztanám a „modern irodalom- és kultúratudomány + ókortudomány” kérdését és az „ókori irodalom + kortárs irodalom” kérdését. Az első számomra mindig evidens volt, mindig olyan típusú érdeklődésem volt, amelyet irodalomelméleti és kultúratudományos problémák formáltak. Ez nem azt jelenti, hogy én hardcore irodalomelméletet művelek, viszont a kérdésfeltevéseimet (amelyek meghatározzák, hogy hogyan nyúlok ókori római szövegekhez) nagyon is befolyásolják az irodalomelmélet és kultúratudomány szempontjai. Ebből a nézőpontból is nagyon szerencsés vagyok, mert már viszonylag régóta az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport tagja vagyok, és az ott zajló kutatások elkerülhetetlenül és evidensen befolyásolják azt, amit csinálok. Legutóbb például a média- és kultúratudományi kézikönyvünk szerkesztésekor kaptam rengeteg inspirációt. Ezzel nem állok egyedül: azt hiszem, Magyarországon ebben a tekintetben kifejezetten jó idők járnak, az ókori irodalommal foglalkozók nagyon is hagyják magukat megtermékenyíteni ilyen szempontok által, miközben az ellenkező irányú hatásra is kitűnő példák akadnak. Van, aki médiatudományi szempontokat mozgat, más biopoétikai szempontokat, de az is ugyanilyen fontos, amikor valaki társadalomtudományi kérdéseket vet föl. Ez egyáltalán nem áll ellentétben azzal, ahogy a nyugat-európai vagy észak-amerikai klasszika-filológia foglalkozik az antik szövegekkel. Természetesen nem arról van szó, hogy ráerőszakolunk a szövegekre valami tőlük teljesen idegen szempontrendszert, hanem arról, hogy ezek a szempontok segítenek abban, hogy meglássuk a szövegeknek olyan rétegeit, amelyek korábban kevésbé voltak észrevehetők.
Az is érdekel, talán egyelőre kevésbé kutatóként, mint oktatóként, hogy a kortárs és az ókori irodalom kapcsolatait meg lehessen találni. Ez megint csak egy olyan irány, ami segít abban, hogy azok is, akik nem ókori irodalommal foglalkoznak, megláthassák, hogy mi az érdekes az ókoriakban. Lehet, hogy Kántor Péteren vagy Kovács András Ferencen keresztül könnyebb eljutni az ókori irodalomig, mint ha ilyen közvetítők nélkül próbálnánk meg. Örömteli volt ebből a szempontból az az idei előadássorozat az Ókortudományi Intézetben, amelynek társszervezője voltam, és éppen ez volt a témája: ókor a modern és kortárs magyar irodalomban. Szerintem nemcsak az előadások, hanem a beszélgetések is nagyszerűen sikerültek, és különösen jó érzés volt a hallgatóink okos, tájékozott, profin megfogalmazott kérdéseit és hozzászólásait hallgatni.
Fotók: Baló Tímea (ELTE Online)
