Egy galaxis helyreállítása

„A futás olyan unalmas sport, ennyi erővel olvashatnék akár Jókait is.” Jókai a 21. században is a mindennapi élettapasztalat része, ugyanakkor a fentebb idézett analógiából kitűnhet, helyzete a közgondolkodásban egyelőre nem túl fényes. Az Irodalmi Magazin estjén az is kiderült, miért.

Az elsősorban ismeretterjesztő magazin az idei Magyar Széppróza Napja alkalmából Jókai tematikájú számot szerkesztett. A szövegekből egyértelműen kirajzolódik, milyen sokrétű szerzőről van szó: a biográfiai témájú cikkek mellett az érdeklődők olvashatnak kimerítő elemzéseket, interjúkat Jókai-specialistákkal (köztük Eisemann Györggyel, aki az ELTE BTK egyetemi tanára, az MTA doktora és a rendezvény egyik résztvevője is volt), a közoktatásban felmerülő problémákról – a cikkek szétszórt tematikus blokkokkal vegyülnek, írók és irodalomtörténészek vallomásaival Jókairól. Mindenképpen egy nagyon személyes lapszámról van szó, amely hiperközeli perspektívából enged betekintést a Jókai-galaxisba. A magazin szerzői (Eisemann György, Hansági Ágnes, a Szegedi Tudományegyetem docense és Rózsafalvi Zsuzsa, az OSZK kézirattárának tudományos munkatársa) beszélgettek Pataky Adriennel, a lapszám szerkesztőjével Jókai megítéléséről, hagyatékról és hagyományról, kritikai kiadásról.  51828313_1908480652607467_1184152595522912256_n

Eisemann, aki a kritikai kiadást készítő csoport vezetője, először is összefoglalta a közönségnek, mi is tulajdonképpen ez a fajta kiadás, mire jó egyáltalán: a sajtó alá rendező legjobb belátása szerint előállított szöveg irodalomtudósok és érdeklődők számára is alkalmas olvasásra, de tartalmazhat különböző kapaszkodókat, jegyzetapparátust, névjegyzéket stb. Hiszen legfőbb feladata, hogy hozzáférhetővé tegye a szerzőt és a hagyományba ágyazott szövegeket. A kutatócsoport tagjai ugyanakkor leszögezték, a folyamathoz nincsen egységes szöveggondozói recept: minden kritikai kiadás külön koncepciót igényel, azt a módszert, amely a legjobb eredményre vezeti a munkát.

Megemlítették a digitális kiadás hasznát, hogy a technológia kitágítja a szerkesztők lehetőségeit. Hansági Ágnes a kritikai kiadás kérdésköréhez még hozzáfűzte, hogy a sajtó alá rendező felelőssége fontos kérdésekben dönteni: elsőre például talán nem tűnik túl súlyos problémának a nevek következetlen helyesírása, ki kell őket javítani, egységesíteni, ezek puszta pontatlanságok. Ugyanakkor ha hozzáolvassuk az „elírásokhoz” Jókai megjegyzését a narrációban (és persze ismerjük az írót), miszerint az adott névről senki sem tudta, hogyan kell kiejteni – rögtön kiviláglik a turpisság és a név egy új értelmezői dimenziója. Tehát a helyesírás is a sajtó alá rendező mérlegelése: manapság ritkán betűhív, mivel a szerkesztők többnyire a modernizálásra törekednek, és bár a tradíció megőrzése fontos, Jókai történetisége nem oldódik föl az ilyen jellegű döntésekben. A hagyomány kérdéséből következően felmerült: mégis hol van a Jókai-hagyaték, és milyen anyagról van szó? Rózsafalvi Zsuzsa fontosnak találja a Jókai-kéziratok begyűjtését – a hagyaték ugyanis Révai Mór János szándékának ellenére (ti. létrehozni egy önálló múzeumot) nagyon szétszóródott.

 

Természetesen minden igyekezet egy irányba mutat: megmutatni újra egy jelentős – mostanában parázs vitáknak kitett vagy éppen „középszerűnek” értékelt – szerzőt. Számos konferencia szerveződik Jókai köré, és bár a szakmai közeg felélénkült (ez kiviláglik a lapszámból is!), a fiatalok még mindig kevéssé olvassák Jókait.

De mégis honnan ez a távolságtartó hozzáállás? Hansági szerint további szakmai összefogásra van szükség: a szövegeket a modernség szempontjából kell vizsgálni, fel kell számolni azt a közhiedelmet, hogy egy lektűríróról van szó, és végül: meg kell győzni a középiskolai tanárokat arról, hogy Jókai jó. Hiszen számos aktuális szempontot hoznak a szövegei: mozgatja őt az anarchizmus, a modern technológiák (egy másodlagos valóság teremtése a populáris kommunikációval), és a feminizmusban is érdekelt – Milyenek a nők? címmel egy novellaciklust is írt, heroikus nőalakokkal dolgozott. Sőt, Gyulaival ellentétben életében is ünnepelte a nőírókat! És bár tudomásul vette a női szépség magasztosságát, illő humorral nyugtázta azt is, mégis milyen törékeny – elég egyetlen haragos grimasz.

Hansági észrevételezi, hogy bár a kortárs irodalom már felfedezte Jókai-galaxis fontosságát, elég megnézni Térey János A Legkisebb Jégkorszakát vagy a Szilasi-novellákat – Eisemann ugyanakkor még hiányolja azt az áttörést, ami Mikszáthtal történt Esterházynak hála (Termelési regény).

54525191_1957329061055959_4678214344582889472_n

Mindenesetre az egész beszélgetés tanulságának tekinthető, hogy érdemes Jókait olvasni. Hogy nem szabad az iskolás, homályos emlékek felől megítélni őt, hiszen gyerekként az ízes nyelvi humor, a keserédes kiszólások, a szépséges tájábrázolások még nem biztos, hogy gyönyörködtetnek – főleg, ha kötelező őket szeretni. Aki elsőre megijed a vaskos regényektől, kezdje novellákkal vagy elbeszélésekkel Az aranyember újraolvasása helyett – a kritikai kiadás is éppen ezekre összpontosít.

Illendő, ahogy kezdtem, egy – a beszélgetésen is elhangzott – idézettel zárnom ezt a beszámolót, ami az életműre is érzékletes kikacsintás lehet:

„Jókaira úgy kell vigyázni, mint egy ökológiai kisegyüttesre.”

 

 

 

A felhasznált képek az Irodalmi Magazin honlapjáról származnak.