Hol feltűnőbben, hol rejtettebben, hol ritkábban, hol gyakrabban, de mindannyiunkat foglalkoztat saját életünk és általánosságban az emberi élet értéke. Ezzel kapcsolatos összetett kérdéseket, élet és halál jelentőségét, háborúval, gyilkossággal és erkölccsel kapcsolatos dilemmákat járt körül a Pesti Bölcsész Akadémia szabadon látogatható kurzusainak legutóbbi előadója, Gajda Péter.
A Pesti Bölcsész Akadémia mindenki számára nyitott előadásokat szervez, amelyeken az ELTE BTK doktori iskoláinak hallgatói mutatják be kutatási témájukat vagy akár bármilyen őket foglalkoztató bölcsészettudományi kérdést. Mint ahogyan a 2018. november 6-i előadás megnyitóján Szemes Botond is elmondta, a programsorozat célja, hogy az akadémiai világon kívüliek ismeretterjesztő jelleggel betekintést nyerhessenek a tudományos kutatás szépségeibe. A legutóbbi előadó, Gajda Péter az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, emellett a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium magyar–latin szakos tanára, érettségi elnök, az Arany János Tehetséggondozó Program megyei felelőse. Bár doktori kutatása során Auguste de Gerando francia történész Erdélyről szóló műveit vizsgálja, előadásában másik témát tárt a hallgatóság elé: keletkezési idejüket tekintve egymástól távol eső, ám tematikai vonatkozásukat illetően összekapcsolódó irodalmi műveket elemzett. A terítékre kerülő alkotásokat összeköti egyrészt, hogy az emberi élet értékére való reflektálás valamilyen módon megjelenik bennük, másrészt pedig az, hogy a gimnáziumi tananyag részét képezik. Gajda Péter szerint az irodalomtudomány gyakran esztétikai-poétikai kérdésekre helyezi a hangsúlyt, ám a középiskolásokat sokszor jobban érdeklik az etikai, filozófiai, szociológiai vonások, így gondolatébresztő előadásában is ezeket domborította ki.
Az előadó, Gajda Péter (kép forrása: pestibolcseszakademia.blog.hu)
Az előadó kiinduló gondolatában megkülönböztette a természetes és az ember által okozott katasztrófákat: előbbiek közé soroljuk azokat, amelyekre az embernek nem vagy csak nagyon közvetetten van hatása (ilyenek például a természeti kataklizmák vagy a betegségek), utóbbi kategóriát pedig értelemszerűen az emberek által kiváltott tragikus események alkotják (legfontosabb példaként a háborúkat említhetjük, amelyeknek kérdése köré az előadás is szerveződött). A természetes katasztrófákat másképp fogjuk fel, mint az ember által okozottakat: gondoljunk csak a keresztény filozófiára, amely az emberi életet Isten által adott ajándékként szemléli, ilyenképpen az élet visszavételének joga is Isten kezében van. Mivel az emberek tudják előre, hogy a földi életet mindenképp vissza kell adniuk, el tudják fogadni a természetes katasztrófákat, de adódik a kérdés: hogyan tekintsünk az olyan esetekre, amikor az élet visszaadása rajtunk, embereken múlik és ráadásul még értelmetlen is (vö. népirtások)? Gajda Péter a talán megválaszolhatatlan kérdést egy kimeríthetetlen korpusznak, a középiskolai tananyagnak a részét képező szépirodalmi szövegeken keresztül közelítette meg.
Az előadó először az antik irodalomból merített: Homérosz Íliászának részleteit elemezte. Az eposz többistenhívő hősei számára az ok és cél nélküli áldozatvállalás tűnik normatívnak. A szereplők erkölcsi aggályok nélkül gyilkolnak: isteni törvények nem kötik ugyanis őket, egyedül az emberi közösségen belül létrejövő szokások, értékek képezhetnek a vérengzéstől visszatartó erőt. Az istenek emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, és következmény nélkül bárhogy viselkedhetnek (lásd pl. Zeusz megszámlálhatatlan szerelmi-szexuális kalandja). Az eposzok hősei ezt a mintát látják maguk előtt, és nemegyszer követik is – a különbség „mindössze” annyi, hogy az istenekkel ellentétben nem halhatatlanok, tetteik következménye a halál is lehet. Mégis kialakul egyfajta közösségen belüli emberi rend, amelyhez – sokszor a biztonságot és/vagy a praktikusságot szolgáló – jelképek, presztízstárgyak köthetők (az Íliászban ilyen például Agamemnón jogara). De vajon milyen értékrendszer kapcsolódik mindehhez?
Mert hisz a lelkemben s a szivemben jól tudom úgyis
eljön a nap, mikoron megszentelt Ílion elvész […]
Mégsem emészt oly erős nagy bánat a trójai népért […]
mint érted, ha egy ércpáncélos akháj tovahurcol,
s könnyed omol, s a szabadság napját elveszi tőled.
(Homérosz: Íliász: VI. ének – ford. Devecseri Gábor)
Az idézett részletben az eposz hőse, Hektor a trójai háború előtt feleségétől, Andromakhétól búcsúzkodik. Annak ellenére kész vállalni a harcot, hogy – miképpen ki is mondja – tudja előre: meg fog halni. Hektor azt is exponálja feleségének, hogy őrá mi vár majd: görög katonákhoz kerül; Hektor épphogy csak azt nem mondja ki, hogy görögök ágyasa lesz. Hektor nemcsak saját hírnevét próbálta a céltalan áldozatvállalással és a kudarcra ítélt háborúval megalapozni, hanem kisfiát, Asztüanaxot is erre bátorítja:
Zeusz, s más égilakók, ti vigyétek teljesedésbe,
hogy fiam is, mint én, tűnjék ki a trójaiak közt,
ő is erős legyen, és Tróján gyakorolja uralmát;
»Apjánál sokkal derekabb« – mondhassa, ki látja
majd, ha a harcból jön; hozzon véres hadizsákmányt
ellenségéről, szívében örüljön az anyja.
(Homérosz: Íliász, VI. ének – ford. Devecseri Gábor)
Az Íliászban Patroklosz temetésén is eklatáns példáját láthatjuk még az erkölcsi aggályokat nélkülöző emberölésnek: feláldoznak tizenkét trójait a temetés fényűzésének növelése érdekében.
Gajda Péter ezután ugrott egy nagyot, legalábbis időben, a tematikus kapocs továbbra is megmaradt: a középiskolások által sokszor nehezen interpretálhatónak tartott és (ezáltal) nem mindig kedvelt magyar barokk eposzt, Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmét vizsgálta meg az emberélet értékének szempontjából. Zrínyi hősei, akárcsak Homéroszéi, hősök akarnak lenni, azonban megjelenik a viselkedésüket irányító értékrendszerként a kereszténység. Az eposz főhőse (és egyben a szerző dédapja), a szigetvári várkapitány Zrínyi Miklós egy feszület előtt imádkozva megtudta az őt megszólító Jézustól leendő sorsát:
Martyromságot fogsz pogántul szenvedni,
Mert az én nevemért fogsz bátran meghalni.
(Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, II. ének)
Hektorhoz hasonlóan Zrínyi is tudta, halál vár rá a csatatéren, ennek ellenére vállalta a harcot; motiváló erőként azonban itt már nem az ok nélküli áldozatvállalást mint a hírnév elősegítőjét említhetjük, hanem a mennyországban váró örök élet tudatát, illetve azt, hogy a mártírhalálra a bűnöktől való megszabadulás eszközeként tekintettek. A harc a haza és a kereszténység védelmét is szolgálta. Az eposz magyar hőseinek az élethez való hozzáállását tehát a kereszténység mint erkölcsi középpont határozta meg. Az emberi élet értékét relativizálja az eposz XIV. énekében Alderán török varázsló tette: Alderán tizenkét ártatlan magyar fiú „gégéjét nagy késsel megmetszette”, amely a törökök sikerét elősegítendő varázslat része volt.
Zrínyinek fiához szóló intelmeiben is jelentős különbséget észlelhetünk Hektornak Asztüanaxhoz címzett tanácsaitól: Zrínyi jóságra, kereszténységre, szerencsére buzdítja fiát, nem pedig arra, hogy céltalanul emberéleteket oltson ki.
Fiam, annak szolgálj és járj azon uton,
Kit fia Istennek rendelt ez világon,
Ez ád néked erőt az török pogányon,
Ez ád jó szerencsét ezen a világon.
(Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, V. ének)
A két eposz téma szempontjából releváns szöveghelyeinek elemzése után Gajda Péter az orosz realizmus vizeire evezett, továbbra is az emberélet értékének irodalmi művekben való megjelenését kutatva. Egyes filozófiai megfontolások szerint az embereknek van egyfajta belső, immanens erkölcse (lásd: Platón – az alapideákat, mint például a jó és rossz, az ember magában hordozza; Rousseau – a megszületett gyermek rendelkezik a jó és rossz tudásával). A Tolsztoj Háború és békéjéből vett példa szerint Kutuzov orosz tábornok nemcsak az oroszoknak, hanem háborús ellenfelüknek, a franciáknak sorsát is szívén viselte (az eleve magunkban hordott belső jóság egyébként Hektorban is megjelenik – felesége és kisfia iránt –, csak éppenséggel abban nem akadályozza meg, hogy számolatlanul megöljön embereket…). Adódik tehát – a valószínűleg nem megválaszolható, de annál inkább elgondolkodtató – kérdés, miszerint létezik-e egyfajta erkölcsi középpont, amelyből kiindulva cselekszik az ember, beleértve az élet értékességéhez való hozzáállást is? Létezik-e egy erkölcsi koordináta-rendszer, amely mentén tetteink megítélhetőek? Gajda Péter a már említett filozófiai irányzatokon kívül a másik oldalt is megvilágította: Nietzsche Túl jón és rosszon című művéből idézve amellett is gyűjthetünk érveket, hogy nem létezik ez a bizonyos erkölcsi középpont, és ebből kifolyólag az ember tettei nem megítélhetőek.
Az előadás William Golding regényének, A Legyek Urának vizsgálatával zárult. Gajda Péter szerint, habár a művet gyakran olvastatják gyerekekkel, inkább felnőtteknek szóló kérdések merülnek fel benne (érdekes hasonlatát idézve: olyan, mintha csak azért gyerekgyógyászati könyvet adnánk a gyerekeknek, mert gyerekekről szól). A regény szereplői 6–12 éves fiúk, akik egy életfeltételeket biztosító lakatlan szigetre kerülnek. Mivel a gyerekeknek nincs tudása a társadalomszervezésről, alapvetően a nyers erőszak marad számukra. Néhány közösségi szokás beépül ottani életükbe: vezetőt választanak, megbeszélést tartanak, döntéseket hoznak stb. A fiúk életét megnehezíti a hegy tetején lakó „szörny” (amely valójában egy lezuhant ejtőernyős holtteste). A „szörnnyel” kapcsolatban mondta az egyik fiú, Simon a cikk címét képező gondolatot: „Lehet, hogy mégis él itt egy állat. (…) Talán bennünk van az.” Simon személyiségében jelenik meg leginkább erkölcsi aggály a szigeten folyó, aggályokat nem ismerő agresszióval szemben. Gajda Péter az erkölcsi középpont létét firtató kérdésfelvetéseken kívül érdekes párhuzamot vont a regény és Muzafer Sherifnek a regénnyel kortárs szociálpszichológiai kísérlete között: Sherif három éven keresztül két, egymást nem ismerő, átlagos fiúkból álló csoportot vitt egy erdőbe. A két csoport között hamarosan konfliktus alakult ki, és mindkét csoport ellenséges magatartást vett fel a másikkal szemben, míg a csoporton belüli együttműködés növekedett. A kísérlet tanulságaihoz nagymértékben hasonló jelenségeket találhatunk A Legyek Urában is.
Az előadás végére ha azt értelemszerűen nem is tudtuk meg, hogy mennyit ér az emberi élet, és hogy van-e valamilyen erkölcsi középpont, amelyből kiindulva megítélhetjük az emberéletre irányuló tetteket, azon mindenképp elgondolkodhattunk, hogy mi magunk mit gondolunk ezen kérdésekről, és hogy az elemzett irodalmi művek hogyan viszonyulnak a problémához. Ezen kívül nagy erénye volt az előadásnak az is, hogy a középiskolai irodalomtanításba akár közvetlenül is integrálható tematikus megközelítéseket kínált, és olyan alkotásokat állított párhuzamba, amelyeknek összehasonlító elemzése korántsem kézenfekvő.
A kiemelt kép forrása: pestibolcseszakademia.blog.hu
