2018. szeptember 28-án, pénteken este az ELTE BTK Történeti Intézete sem maradhatott ki az Európa-szerte megrendezett tudománynépszerűsítő rendezvénysorozat, a Kutatók Éjszakája idei állomásaiból. Párhuzamosan két teremben zajlottak a programok: az egyikben ókori, középkori és kora újkori témájú, a másikban pedig újkori és jelenkori vonatkozású előadásokat hallgathattak az érdeklődők. Az alábbiakban ezek közül szemezgetünk a teljesség igénye nélkül. Varga Virág írása.
Dr. Sonkoly Gábor, a bölcsészkar dékánja az eseményen mondott megnyitójában hangsúlyozta, a Kutatók Éjszakája alkalmas arra, hogy legalább egy estére befogadást nyerhessen bárki az egyetem falai közé, aki magáénak érzi az intézmény által képviselt értékeket. Bár ez a mottó kétségkívül nyitottságot tükröz, a rendezvényen elsősorban szakmabeliek vettek részt, középiskolásokat vagy érdeklődő laikusokat kevéssé sikerült becsalogatni. Pedig az előadások kronológiai és tematikai szempontból is széles skálát fedtek le, sok történettudományi ágazatot érintve.
Az első előadás Dr. Németh György rendkívül színes referátuma volt az ókori vudubabákról. Számos forrásban és irodalmi műben találkozhatunk ilyen babákkal: a Küréné megalapításához köthető feliratokon, Héliodórosznál, Horatiusnál, Vergiliusnál stb. Több mint kilencven esetben a konkrét tárgyi emlék is fennmaradt (pl. Athén, Délosz, Itália, Marokkó, Palesztina területén). Általában sírokban, szentélyekben, gödrökben, koporsókban és vízben találták meg a vudubabákat. Az ókorban számos esetben vetették be a mágikus eszközöket: Lüsziasz athéni szónok ellenfeleiről bírósági ügyek kapcsán készültek ilyen tárgyak, az ún. mágikus papiruszok pedig arról tanúskodnak, hogy szerelmi varázslathoz férfi és női babákat készítettek. A vudubabák anyaga ólom, bronz, agyag, viasz vagy liszt volt, ezek közül főképp az ólom- és agyagbabák tudtak fennmaradni (de néha más anyag is konzerválódott, pl. a római Anna Perenna-szentélyben teljesen lezárt ólomkapszulákban csontra rádolgozott viaszbabák maradtak fenn). A vudubabák úgy különböztethetők meg egy közönséges játékbabától, hogy hátra van tekerve a fejük, szurkálás- vagy égésnyomok fedik őket, eltörték a testüket, koporsóba vagy kapszulába helyezték őket, vagy rájuk írták annak a személynek a nevét, akire a varázslat irányult.
Dr. Németh György előadása az ókori vudubabákról
Dr. Vadas András egy olyan, Magyarországon kevésbé kutatott tudományterület, a klímatörténet művelőjeként tartott előadást, amelynek eredményei a jelenkori környezeti viszonyok megértéséhez is hasznosak lehetnek. Az időjárási viszonyok kutatása azért is fontos, mert a körülmények megváltozása demográfiai, gazdasági vagy akár településszerkezeti változásokkal is járhat. Mivel műszeres időjárási mérések nem állnak rendelkezésünkre minden korszakból, ún. proxy (helyettesítő) forrásokra van szükség a műszerek előtti időszak időjárásának megismeréséhez: élő szervezeteket (pl. faévgyűrűket, polleneket), írott történelmi forrásokat (pl. krónikákat, gazdasági feljegyzéseket) és tárgyi emlékeket (pl. festményeket, árvízszintet jelző köveket) egyaránt be lehet vonni a vizsgálatokba. A klímatörténet interdiszciplináris tudományág, gyakran statisztikai módszerekkel dolgozik, ezért a történészekre hárul az a feladat, hogy az írott forrásokat számokká alakítsák egy klímarekonstrukció felállításához. Vadas András előadásából megtudhattuk, hogy az utóbbi évezredben az 1540. év volt a legszárazabb és legmelegebb: a klíma a folyók vízszintjére is hatással volt, ami élelemszállítási, ezáltal élelmezési nehézségekkel járt. Az előadásból a hallgatóság megismerkedhetett Klapka Károly György temesvári orvos nevével is, aki a 18. század végén tizenkét éven át időjárási adatokat jegyzett fel, és megállapította, hogy bizonyos időjárási körülmények között nagyobb volt a halálozási arány.
Dr. Várkonyi Gábor történeti rekonstrukcióval kapcsolatos elméleti problémákat vetett fel előadásában gyakorlati példákkal illusztrálva. Szerinte a történettudomány analitikus jellegű tudomány, amely a rekonstrukcióra törekvő történetírásban realizálódik, ennek eszköze az adott nyelv. Számos arra vonatkozó példát említett, hogy egy múltbeli elem rekonstrukciója magával vonhatja, hogy a rekonstrukció korának gondolkodásmódjához, ízlésvilágához igazítva történik meg a helyreállítás (pl. Vajdahunyad várát a 19. században az akkori középkorkép mentén állították vissza; a szomolányi Erdődy–Pálffy vár a 19. századi romantika historizmusát elégíti ki helyreállított változatában). A rekonstrukció tehát mindig egy olyan narratíva, amely valamilyen mentális-kulturális térben születik a nyelv segítségével. Ebből kifolyólag rekonstrukció csak ott lehetséges, ahol a kontinuitás a nyelvi-mentális tér része (pl. van az adott nyelvben igealak az időben távoli cselekvés folyamatosságának kifejezésére), ezáltal van mód arra, hogy a történelem a jelen folyamatos része legyen, összekösse a jelent és a múltat.
Dr. Várkonyi Gábor előadása a történeti rekonstrukcióról
Dr. Virovecz Nándor előadásából Balassa Menyhárt (1511[?] – 1568) életpályájával ismerkedhetett meg a hallgatóság. Balassa honti és barsi főispán, dunáninneni országos főkapitány, erdélyi vajda, tanácsúr és kormányzó volt, illetve az erdélyi hadsereg főkapitányi posztját is betöltötte. Balassa imázsa még életében önálló életre kelt, szinte „foglyul is ejtette” magát a történelmi személyt: egy róla írt komédia révén az országvesztő főúr archetípusa lett. Valójában egy olyan politikai kultúra lejáratásáról van szó, amely megtestesítőjének Balassát látták. Ezzel párhuzamosan pozitív karakterkép is kialakult róla, elsősorban Tinódi Lantos Sebestyénnek köszönhetően, aki Balassa 1544. évi szalkai törökellenes sikerének Az szalkai mezőn való diadalról című versével állított emléket, és ezzel lehetővé tette az imázs épülését. Habár ugyanannak a személynek a pozitív és negatív megítéléséről is szó van, a társadalmi presztízs szempontjai nem változtak a korszakban.
Dr. Virovecz Nándor előadása Balassa Menyhártról
Egy másik érdekes kora újkori életpályát ismerhettek meg a résztvevők Molnár Dániel előadásából, amely Losonczy Istvánnal, az utolsó temesvári kapitánnyal foglalkozott. Losonczy 1542-ben részt vett Buda ostromában, szerepet játszott a Nógrád és Hont vármegyék körüli harcokban és az 1551-ben Erdélybe vonuló sereg vezetője volt. Az előadásból képet kaphattunk Losonczy és Aldana spanyol tábormester szakmai jellegű konfliktusáról: a végvári katona portyázó, lovasságra építő szemlélete ütközött a gyalogságra építő, várvédelmet fontosnak tartó reguláris katona nézőpontjával. Aldana „bosszújának” tekinthető, hogy elterjedtek azok a hamis mitikus nézetek, miszerint Losonczy elsikkasztotta a temesvári vár javítására szánt pénzt (holott valójában késett a kifizetés) és nem próbálta felmenteni a várat (a valóságban 3000 demoralizált katonával elég nehéz dolga volt…).
Cserhalmi Péter az első világháború magyar hadirokkantjait mutatta be referátumában. A katonák azért is érdekesek a háborús erőszak szempontjából, mert egyszerre voltak annak elkövetői és áldozatai. Az előadás először a témára vonatkozó mennyiségi kérdéseket taglalta: a rokkantak számát nehéz pontosan meghatározni, mert az állami nyilvántartásokban csak azok szerepelnek, akik jogosultak voltak segélyre. Az 1920-as népszámlálás szerint „csonka Magyarországon” 117 144 fő volt a hadirokkantak száma. A korszakban rokkantságon a gazdasági keresőképesség csökkenését értették, így a rehabilitáció célja ezen keresőképesség helyreállítása volt (pl. gyógykezeléssel, segédeszközökkel, szakképzéssel). Az előadásból a hallgatóság megismerhette a rokkantság tipizálását is: fizikai behatás, betegség és pszichés behatás következtében egyaránt előállhat a szóban forgó állapot. Mivel sokáig nem épült ki gondozóotthon, gyakran házi gondozásba kerültek a rokkant katonák. A segély mennyisége elégtelen volt a megélhetéshez, ezért kifejezetten fontos volt a rokkantak egyéni érdekérvényesítő képessége, amelynek segítségével csökkent keresőképességűként is boldogulhattak.
Kovács Janka és Lászlófi Viola 18–20. századi elmebeteg-gyógyításról szóló, forrásszövegekben gazdag előadása zárta a programok sorát. Ebből megtudhattuk, hogy az elmebetegség a 18. század előtt nem számított tudományos problémának, hanem „démonias erők munkájának” tartották. A 18. századtól kezdték el feltárni a racionális okokat, és innentől fogva részesítik humán bánásmódban a betegeket. Ekkor jelenik meg az ún. morális terápia, amely Philippe Pinel, William és Samuel Tuke, illetve Vincenzo Chiarugi nevéhez köthető. Ennek alapja, hogy az elmebetegeket gyógyíthatónak, a társadalomba integrálhatónak tartották, ezt pedig olyan munkafoglalkozásokkal próbálták elérni, amelyek célja a gyógyulás segítése, a hasznossá tétel és az önálló életvezetésre nevelés. A kórházi intézményekben azonban gyakran nem tudtak tényleges munkát adni az elmebetegeknek, vagy kvázi „személyzetként” használták őket az orvosok. Létezett még az ún. kommunista munkaterápia is: az emögött gyökerező felfogás szerint az elmebetegségek oka a kapitalizmus, és a kommunizmus beálltával el fognak tűnni az ilyen jellegű tünetek. Addig is termelőmunkára alkalmazták az elmebetegeket, és a foglalkozásterápiákkal ellentétben ebben az esetben a jó munkaerővé nevelés volt a cél, nem pedig az önállósítás, a társadalmi integráció elősegítése.
Habár a Kutatók Éjszakája keretein belül szervezett ELTE BTK-s történelmi programokra nem sikerült sok külső érdeklődőt bevonzani, akik eljöttek, feltehetőleg élvezetesnek találták az előadásokat ‒ ugyanis 22:30-kor még kérdések és hozzászólások hangzottak el az utolsó előadáshoz, annak ellenére, hogy a rendezvénynek otthont adó egyetemi épület nyitvatartási engedélye csak 22 óráig szólt… Remélhetőleg jövőre szélesebb közönség is megismerheti majd a Történeti Intézetben zajló kutatómunka néhány érdekes szeletét.
A képek forrása: ELTE Online (Burkus Dávid)
