Muzikális-e a majom? Ravasz, fogós kérdés, öreg rókáknak és fiatal gólyáknak egyaránt. Mert nem hiszem, hogy bárki is úgy vágtázott erre a beharangozottan dalközpontú biológusestre, hogy bölcs bagolyként vágta volna a választ – nem mintha a tudósok kánona egyhangúan szólna arról, mi is a zene szerepe az ember evolúciójában.
Levegőtlenségig telt a terem múlt pénteken Dr. Scheuring István „Az evolúció éjszakája” keretében megrendezett A muzikális majom – a zene szerepe az ember evolúciójában című előadásán. A tömeg hűen tükrözte azt a tényt, ami az előadás magját képezte: a zene fúziós erejű, a zene maga a mágnes, még akkor is, ha nem szól, hanem szó van róla. Szeretjük. És tudni akarjuk, hogy miért, pláne, ha Scheuring István beszél róla, aki úgy blattolja a biológus-kottát, hogy arról ódákat lehet zengeni.
A reakciókból ítélve az előadás nagyon élvezetes volt mindenki számára, pedig a tömegben biztosan jelen voltak mind szakmabeliek, mind laikusok. A komoly, hozzáértő és lenyűgöző tudományosság oldására akadtak lélekemelő mozzanatok, és egy pár derűt okozó egér-kereső hadművelet a kivetítőn, mert elrabolta a technika ördöge.
„Az emberi kultúra átfogó, univerzális eszköze a zene, nagyon mély emberi dolog” – mondta a professzor, s megkérdezte: ki szereti a zenét? Miután megállapítottuk, hogy a változatos társaság egyhangúan bomlik rá és bomlik érte, kiderült, hogy naná, hogy ez a legjobb eszköz saját magunk, illetve az emberiség reprezentálására. Az 1977-ben a világűrbe küldött lemezen a zörejen és az emberi beszéden kívül a többséget 27 darab zeneszám teszi ki. Bármilyen idegen kultúrát elér, ők ezzel fognak azonosítani minket.
Mi az oka annak, hogy minden kultúrában megtalálható a zene? Hogyan vált legfontosabb reprezentációs eszközünkké? Valóban evolúciós előnyt jelent, hogy van rá képességünk, vagy csak nyelvi tudásunk mellékterméke? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ. A tudósok szerint az alapvető tulajdonságainkon kívül, amelyek megkülönböztetnek minket az állatoktól – tehát, hogy két lábon járunk, az agyunk nagy teljesítményű, és ezáltal képesek vagyunk nyelveket beszélni – vannak sokkal szignifikánsabb különlegességeink: széleskörű és hatalmas energiákat megmozgatva képesek vagyunk az univerzális együttműködésre. Hiperkooperátor faj vagyunk, és értünk a zenéhez (a művészetekhez). Vannak tudósok, akik nem tulajdonítanak a zene szerepének és jelentőségének annál többet, mint hogy nyelvi készségünk következménye, hogy megértünk hangmintázatokat. Más szakemberek viszont lándzsát törnek a zene evolúciós előnye mellett, és a professzor is ebbe a csoportba tartozik.
Mielőtt megvizsgáltuk volna, melyik elméletnek lehet igaza, fontos volt megnéznünk, miben hasonlít és miben tér el a zene és a nyelv. Eredetüket tekintve szerintem nagyjából analógiát lehetne vonni a földtörténettel, hiszen az ősidőkben a nyelv és a zene is „Pangea-állapotban” létezett, és csak később fragmentálódott, először két külön „kontinenssé”, de nem két külön világgá, hiszen úgy járnak „kéz a kézben”, mint a hang és a betű. A nyelvnek nyilvánvalóan szigorúbb a szintaxisa, mint a zenének, de utóbbi is rendelkezik vele – például a kottát is olvasni kell… A nyelv információátadó képessége potenciálisan végtelen, de végtelen sok(féle) zenét is lehet előállítani: számtalan mintázatnak adnak lehetőséget. Hasonlítanak továbbá abban, hogy a hangmoduljaikat előállítjuk, érzékeljük és értelmezzük. Az elég markáns különbségek: míg a nyelv jobbára az információátadást szolgálja, s feldolgozása inkább a bal agyféltekénkben történik, addig a zene velejárója az érzelmek átadása, ami a jobb agyféltekénket dolgoztatja meg. Átfedő terület az agyban található Brodmann-mezők, a nyelvi szintaxis központi feldolgozóhelye, illetve a zenei mintázatok felismerésének egy része is itt zajlik.
Akik a zenére mint beszédünk melléktermékére szavaznak, arra alapoznak, hogy ebben a készségben nagyobbak a különbségek az emberek között, mint a beszédkészségben. Ha az előbbi is ugyanolyan fontos lenne, mint az utóbbi, akkor ez nem így alakult volna. A zene ennél fogva csak hallókészülékünk édessége. A másik oldal első érve rögtön az élet origójához, a fajfenntartás kérdésköréhez ránt minket a puszta élvezetek pillesúlya után. Tudjuk, hogy fontos aspektus a szelekcióban, ki hogyan húzza el a nótáját… a másiknak. A szexuális szelekcióban pedig az, hogy ki hogyan húzza el a saját nótáját, hiszen ez fontos információkat hordoz a partnerről. Az énekesmadarak között Darwin szerint is azé a győzelem, aki szebben csicsereg. A nyugati társadalmakban viszont nem tartozik a leggyakoribb szakító okok közé, ha valakinek nincsen abszolút hallása, pláne, hogy a zenének többségében passzív élvezői vagyunk, nincs a kultúránkban olyan szinten jelen a gyakorlatban, mint például az afrikai törzseknél. Ráadásul kiderült, hogy az emberszabású emlősök egy fikarcnyit sem értenek a zenéhez, nem is szeretik, tehát nincs olyan, hogy muzikális majom. Az érv mellett annyi szól fajunk szemszögéből nézve, hogy a nőknek párválasztáskor számít, ki a jobb férfi előadó, ám fordított esetben ez nem így működik, a férfiaknak inkább a megjelenés fontos a női előadók esetében. A többi argumentum a zene evolúciós szerepe mellett már meggyőzőbbnek tűnt. Sokszor beigazolódott a muzsika társas kapcsolatok erősítésében betöltött fontos szerepe, csoportban igazoltan elősegíti az egymásra hangolódást és együttműködést, az anya-gyermek kapcsolatra jó hatással van. A gyermek ugyanis már az anyaméhben hallja a hangokat, s így nem igaz, hogy az újszülött mindenféle előismeret nélkül jön a világra. Már pár hónaposan le tudják követni a ritmust, sőt ezzel összefüggésben képesek megkülönböztetni más nyelvektől azt a nyelvet, amit használnak a környezetükben. Érzékenyek a mintázatokra. Négy-hat hónaposan különbséget tesznek konszonáns és disszonáns hangok között, öt hónaposan már ritmusra mozognak, két és fél évesen letapsolják a mondóka ütemét, majd öt-hét évesen saját dalokat gyártanak, amelyek nagyon hasonlítanak egymásra. S mindezt kultúrafüggetlenül, mintha csak az ő egyéni, külön bejáratú kis világukhoz kötődő muzsika folyna belőlük. Ugyanígy univerzális hangzásúak az altatódalok, amelyek mindenütt ereszkedő, lágy és konszonáns dallamúak, vagy a dajkanyelv, a gügyögés is ugyanolyan jellemzőkkel bír.
És melyek a meghazudtolhatatlan biológiai érvek? A professzor úr egy-kettőt kiemelt a jó néhány zenéért felelős agyi területből. Ilyen a limbikus rendszer, a határkérgi része az agynak, amelynek nagyon fontos szerepe van az érzelmek feldolgozásában és azok továbbadásában a hallókéregnek, amely cselekvéssé módosítja, vagy reakciót hoz létre belőle. Minden jel, ami az agyba jut, érzelmileg feldolgozásra kerül. Az amigdala az érzelmi vezérlés központja, ide érkezik a jel a középfülből. A NAC a hipotalamusz előtti rész, az örömközpont, ahol zene hatására endorfin szabadul fel. S ami igazán meglepő, hogy dallamra maga a hipotalamusz is aktiválódik, ez más örömérzetekkor nem történik meg. Az oxitocin szintjét állítja be, ezt pedig azért fontos megjegyezni, mert ez a hormon a társas kapcsolatokban döntő szerepet játszik, s ha szintje magas, magával rántja a dopamint, amely az endorfin mellett egy másik boldogsághormon. A lényeg, hogy fülbemászó dallamok hatására agyunk szociális viselkedése egy csapásra megváltozik, sokkal erősebben tudjuk kamatoztatni hiperkooperáló képességünket. Mintha csak erre rímelne az én-határok eltűnése, legalábbis elmosódása. Oka a gerincesek furcsa neuronrendszere: ha látunk egy mozgást, azért tudjuk leutánozni, mert az agyunk hasonló mintázatokat jár be. Az a szinkronizáció, amit a zene ad, ugyanúgy azt eredményezi, hogy nem tudjuk, hogy meddig tartanak a határaink, s ez szintén megemeli a társas együttműködésre való hajlamot. Ráadásul ha zene és mozgás együtt jár, az táncot eredményez, a ritmus térbe ugrását, amiben fontos információk bújnak meg a párválasztás nem utolsó kritériumáról, a fizikumról és a kondícióról.
Egy kanadai kutatócsoport megpróbált a világ minden tájáról zenét gyűjteni és minél több szempont alapján értékelni őket, hogy megtalálják, mi a közös bennük. Mert ha valami közös, akkor az nagy valószínűséggel ősi is, és ha ez így van, az talán megmutatja azt is, mi lehetett az az evolúciós kiinduló erő, ami a zenét eredményezte. Ezt a mai napig nem lehet pontosan tudni, de a tények szerepe az emberi evolúcióban magukért beszélnek: a kapcsolat a nyelvvel és a párválasztással letagadhatatlan, mint ahogy a csoport együttműködésének és a síró gyerek megnyugtatásának fajfenntartó feltétele is. Ezenkívül szótlanul, de nem hangtalanul jut el olyan dimenziókba, ahová más művészet nem képes. Csúnya zene is van, vagy szakszóval disszonáns, de ez is csak úgy működik, mint az életben: a gátlás, a szomorúság és a diszkomfort utáni feloldás nagyobb katarzist eredményez.
