Életünk során állandó megfelelési vágy van bennünk önmagunk és a környezetünk irányába, melyeknek próbálunk megfelelni. De vajon hogyan érhető el az elismerés? Mitől lesz valaki nárcisztikus? Okokkal és okozatokkal foglalkozott a szerdai Pszichológiáról mindenkinek sorozat előadása.
A Pszichológiáról mindenkinek sorozat szerdai A nárcizmus: átok vagy áldás? című előadásán Dr. Bokor László a nárcizmusról, annak kialakulásáról és jellemzőiről beszélt. Igen nagy volt az érdeklődés az esemény iránt, a Pszichológiai Tanszék aulája teljesen megtelt, voltak, akik állva hallgatták végig az előadást. Ahogy az elején kiderült, a hallgatóságnak csupán egyharmada volt szakmabeli, a többség laikus érdeklődőkből állt.
Dr. Bokor László a Pszichoterápia című lap szerkesztője, és kezdésképpen a pszichoanalízis módszerét mutatta be. Az analitikus válaszreakciója eltér az átlagtól, folytonos miértekkel bombázza páciensét. Ahogy az előadó viccesen mesélte, körülbelül így néz ki a történet: „Mikor megtudtam, hogy mi lesz ennek az előadásnak a témája, odamentem a főnökömhöz és megkérdeztem, miért pont a nárcizmus? Mire azt felelte: ezt miért pont tőlem kérdezed?” Az előadás végig hasonlóan vidám hangulatban telt.
Bonyolódó társadalmunkban a folyamatos változáshoz való alkalmazkodás számtalan személyiségzavarhoz elvezethet. Ilyen a nárcizmus is. Neve a görög mitológiai alakhoz, Narkisszoszhoz fűződik, aki a folyóban meglátta magát, és beleszeretett a saját tükörképébe. Az erről készült festményt elemezve az előadó elmondta, a képen nem csak önmagunk szeretete látszik, de a tükörkép felé nyúló kéz jelképezi a vágyat is, hogy szeretnénk valamibe kapaszkodni.
A nárcisztikus személyre jellemző, hogy a saját fontosságát eltúlozza, felnagyítja, ezzel hatást gyakorol a környezetére, és kierőszakolja az elismerésüket. Eltölti egyfajta tökéletesség, különlegesség érzése is, amit csak a hozzá hasonlók érthetnek meg. Intenzív fantázia jellemzi, általában sikereiről, szerelemről vagy szépségről ábrándozik, amivel sokszor a magány elkerülését kívánja elérni, ám sajnos sokszor a valóság rovására megy a pszichoterapeuta szerint.
Kapcsolati szinten az „én” működésének feltétele, hogy az „én” és a „mások” között megfelelő távolság legyen. Ekkor tudunk örömteli életet élni, valamint nem omlunk össze, ha kis ideig hiányzik a megbecsülés az életünkből. Ha ez a távolság nő, tehát huzamosabb ideig nem kapunk elismerést a környezetünktől, önértékelési problémák léphetnek fel, degradálhatjuk, feleslegesnek érezhetjük magunkat, kételkedhetünk saját teljesítményünkben. Amennyiben viszont ennek ellenkezője történik, azaz a távolság csökken, vagyis sok az elismerés az életünkben, eufóriát élünk át, győztesnek, nagynak, értékesnek érezzük magunkat.
Ahhoz, hogy ezen a skálán megtaláljuk a balanszot, szükséges egy megfelelő szocializációs háttér. Egy egészséges fejlődés során a gondozó (anya) adja nekünk a jóllétet. Jóllétünk elérése érdekében viszont elvárásokat támaszt velünk szembe – csecsemőkorban például, hogy jól együnk, nyugodtan aludjunk, vagy sokat mosolyogjunk. Ezáltal a gondozó elismer, jók vagyunk a szemében, tehát jól fog velünk bánni – jól leszünk. Ezen elvárások idővel belénk ivódnak, beépülnek személyiségünkbe. Tudjuk, hogyan kell jónak lenni, hogyan fogjuk mások elismerését kiérdemelni. Így tehát kialakul egy én-ideálunk, amikor saját jóllétünkért, nem pedig a másoknak való megfelelésért leszünk jók. Környezetünk elvárásairól mindannyiunknak csak elképzelései lehetnek – melyek nem feltétlenül fedik a valóságot – mégis ezekhez igyekszünk viszonyulni, ezek határozzák meg viselkedésünket. Életünk során egyre több elvárás és megfelelési modell épül belénk. Ha nem felelünk meg ezeknek az elvárásoknak, a gondozó szerepét már az „én” tölti be, így tehát önmarcangolásba, önmagunk büntetésébe kezdünk. Szégyenérzet alakul ki bennünk amiért „nem tudtunk megfelelni a világnak”.
Ha ezeket a kudarcokat nem valljuk be magunknak, egy idő után megpróbáljuk ráerőltetni környezetünkre az elismerést. Amennyiben gyermekkorunkban nem megfelelő, nem teljesíthető elvárásokat támasztottak felénk, vagy éppen ellentmondásosak voltak az elvárások – például olyan dolgot vártak el tőlünk, amitől nem éreztük jól magunkat, az öröm nem volt közös –, sérülések alakulhattak ki bennünk. Egyfajta elismerés-éhség, fokozott ráutaltság a külső megerősítésekre. Sajnos paradox módon sokszor az effajta viselkedésforma aláássa kapcsolatainkat, elismerés helyett dühöt, irigységet vált ki.
A nárcisztikus ember ilyenkor keresi az egyensúlyt, egy kapaszkodót. Korrekciós lépésként mindig az eufória érzését kiváltó dolgok irányába mozdul el, amelyre az egyik legjobb módszer a szerelem. Az előadó a következő József Attila idézettel mutatta be a jelenséget:
„Már nem képzelt ház üres telken,
csinosodik, épül a lelkem,
mivel az árnyakkal betelten
a nők között Flórára leltem.” (József Attila – Megméressél!)
Bokor László úgy magyarázta, ha magunk által nem kapjuk meg az eufóriát, ideáljainkon keresztül igyekszünk azt elérni. Felértékeljük a másikat és ha az viszontszeret, önértékelésünk is javul.
A másik korrekciós lehetőség a „valami nagyobb”-hoz való tartozás. A kultúra ereje az, amely összefogja az embereket. A tömeg, amely legyőzhetetlenséget érez és az egységesség élményét teremti meg.
Az előadó összegzésképpen a címre reflektált. A nárcizmussal kapcsolatban átoknak tartja, amikor az adott személy másokat sért viselkedésével, áldásnak pedig azért tekinti, mert úgy gondolja, ez a kultúra létrehozója és fenntartója.
