Mikor álhírekről van szó, általában azt gondoljuk magunkról, hogy minket sosem vernének át. De mi a helyzet a tudományos álhírekkel? Most kipróbálhatod, bedőlsz-e!
Az utóbbi hónapokban elsősorban az amerikai elnökválasztás kapcsán foglalkozott a média az álhírek problémájával. Novemberben bejárta a sajtót a hír, hogy Macedóniában körülbelül 300 fiatal él abból, hogy Donald Trump szimpatizánsainak szánt álhíreket gyárt. Nekik mindegy volt a választások kimenetele, ez lett a munkájuk. Csak alapítottak egy weboldalt, és regisztráltak a Google AdSense felületére, melynek segítségével a honlapjukra kitett hirdetésekkel kerestek pénzt. Méghozzá minél többen látogatták az oldalt, annál több pénzt. Így piackutatókat megszégyenítő pontossággal felmérték, mire kattintanak a legtöbben, és kik. Ennek alapján pedig elkezdték ontani az álhíreket, amelyek szenzációhajhász címeikkel, és teljesen légbőlkapott sztorijaikkal hatalmas számú kattintást vonzottak az oldalukra. Az egyik tinédzser pedig saját bevallása szerint fél év alatt több mint 60 ezer dollárt (18 millió forintot) keresett.
Miért dőlnek be annyian?
A tudományos hírek hamisítása már a közösségi média megjelenésétől kezdve hódít. Ez annak is köszönhető, hogy a média struktúrája átalakult. Az elfogyasztott híreket nem úgy választjuk már ki, hogy elmegyünk az újságoshoz, vagy előfizetünk egy lapra. Hanem megnézzük, amit az ismerőseink megosztanak a Facebookon. Így nem az alapján választjuk ki az elolvasandó hírt, hogy mennyire megbízható a médiafelület, vagy mennyire színvonalasak a cikkeik, hanem az ismerőseinkre hagyatkozunk. A Forbes Daniel Levitin neurológust kérdezte ennek tudományos hátteréről. Levitin szerint az evolúció során úgy szocializálódtunk, hogy amit a fajtársunktól hallunk az megbízható információ. Nincs idő utánajárni, egyszerűen el kell hinnünk. A másik fő tényező, ami miatt fogékonyak lehetünk álhírekre, az, amit Levitin az eszme iránti meggyőződésnek nevez: „Hogyha egy gondolat megragad, azt nehéz kiűzni. Hogyha új bizonyítékra bukkanunk, akkor is ragaszkodunk a régi hitünkhöz.”
Azért Levitin nem látja kilátástalannak a helyzetet, szerinte mindenképpen vissza kellene vezetni az oktatásba a kritikus, vagyis a bizonyíték alapú gondolkodást. És könnyedén elkerülhetjük, hogy átverjenek, ha nem úgy állunk hozzá, hogy mindent tudunk. Egy kis nyitottság, hogy újat tanuljunk, máris rávehet, hogy feltegyük a hitelesség alapvető kérdéseit: ki mondta? Milyen bizonyítékkal támasztja alá?
Egy kísérlet
A Guardian számolt be arról, hogy a Yale Egyetem néhány kutatója 2009-ben a neurológia tudományterületén szemléltette, hogyan is működnek a tudományos álhírek. A kísérlet során a különböző háttértudással rendelkező alanyok kaptak egy szöveget egy jól ismert pszichológiai jelenségről. Így szólt: 
„Kutatók listát készítettek olyan tényekről, melyeket az emberek körülbelül fele tudott. A kísérlet alanyainak a lista elolvasása után meg kellett mondaniuk, melyikeket ismerték már korábbról. Ezután meg kellett ítélniük, a többi ember hány százaléka ismeri szintén ezeket a tényeket. A kutatók rájöttek, hogy az alanyok eltérően válaszoltak más emberek tudásáról, ha ők maguk ismerték az adott tényt. Ha az alanyok ismertek egy tényt, akkor a többiek pontatlanul nagy százalékáról állították, hogy ők is ismerik azt. Például ha egy alany tudta, hogy Connecticut fővárosa Hartford, akkor azt mondta, hogy a többiek 80%-a is tudja ezt, pedig a helyes arány 50%. A kutatók ezt a felfedezést úgy hívják, »a tudás átka«”.
Ezután a résztvevők kaptak egyet a fent leírt jelenség négyféle magyarázata közül, és értékelniük kellett, mennyire találják kielégítőnek a magyarázatot. Kettőt idézünk itt – melyik a kielégítőbb?
- A kutatók szerint az „átokra” az a magyarázat, hogy az alanyoknak nehezére esik nézőpontot váltaniuk, hogy figyelembe vegyék, a másik mit tudhat, ezáltal tévesen rávetítve a saját tudásukat másokra.
- Agyi vizsgálatok szerint az „átokra” az a magyarázat, hogy a homloklebeny agyi keringésének is szerepe van az önismeretben. Az alanyok több hibát vétenek, mikor mások tudását kell megítélniük. Az emberek sokkal jobban meg tudják ítélni azt, amit saját maguk tudnak.
Melyik a helyes?
A kísérletben a négyféle kiosztott magyarázatok között kettő helyes és kettő helytelen volt, melyek közül a rosszak teljesen irreleváns neurológiai információt tartalmaztak. A fenti két példa közül az első a helyes, amely további hasznos tudást ad a jelenség magyarázatáról, mindenféle tudományos szaknyelv nélkül. A második példa helytelen, hiszen semmilyen hasznos magyarázatot nem kapunk a jelenségre, csak azt ismétli, amit már eddig is tudunk, hozzáadva egy teljesen lényegtelen adatot tudományos terminológiát használva.
A Yale kutatói azt az eredményt kapták, hogy a nem szakmabeli alanyok nagyobb valószínűséggel értékelték kielégítőnek a rossz magyarázatot, amely tele volt felesleges neurológiai tartalommal. Tulajdonképpen már attól hihetőbbnek hangzik egy magyarázat, ha bármilyen módon az agyra utal.
Bár eredetileg a tudományos terminológia pont az egyértelműség miatt jött létre, könnyen felhasználható csúsztatások és téves információk elleplezésére. Hogy ez ne legyen reménytelen küzdelem, a kritikus gondolkodás visszavezetését a köztudatba már a közoktatásban el kell kezdeni. Addig pedig példát vehetünk Descartes-ról: „Mindenben kételkedem, de abban nem, hogy én kételkedem.”
Források:
Csarnó Ella, Macedóniából jöttem, mesterségem címere: álhírgyártó, Index.hu, 2016.12.09.
Pete Etchells, Fake news and neurobabble: how do we critically assess what we read?, Guardian, 2017.02.20.
Parmy Olson, Why Your Brain May Be Wired To Believe Fake News, Forbes, 2017.02.01.
Alexander Smith-Vladimir Banic, Fake News: How a Partying Macedonian Teen Earns Thousands Publishing Lies, NBC News, 2016.12.09.
Weisberg et al., The Seductive Allure of Neuroscience Explanations, J Cogn Neurosci., 2008.03.
