Ahogy azt már korábban megírtuk, 1913-ban a kaliforniai Death Valleyben majdnem 57 fokot mértek, sokáig ez az érték volt a csúcstartó. A Halál-völgy egyik híres különlegessége az Antonioni filmjéből ismert Zabriskie point, de az itt található mozgó-, vagy vitorlázókövek is megérdemelnek pár szót: a hatalmas sziklák széles nyomot hagynak maguk után a földben. Sokak szerint földönkívüliek mozgatják őket, de van racionális magyarázat is arra, hogy miért nem maradnak egy helyben ezek a kövek.
R
engeteg kutatót foglalkoztatott már a kérdés, hogy vajon mégis miért mozognak ezek a sziklák. Az 1950-es évek óta folyamatosan kutatják a területet. Két amerikai geológus, Jim McAllister and Allen Agnew szerint, a köveket a szél mozgatja az időnként elárasztott és ezért síkossá váló talajon. Feltevésük azért sem helytálló, mert a sziklák nem párhuzamoan mozognak, de az alaposabb vizsgálatok azt is kimutatták, hogy egyáltalán nem felelnek meg a széliránynak. Ráadásul a nagyobb kövek elmozdításához több száz, akár 500 km/h-s szélsebesség kellene, ez pedig lehetetlen.
Ralph Lorenz, a Johns Hopkins Egyetem bolygókutatója 2006 óta miniatűr időjárási állomásokat üzemeltet a Death Valleyben. A szésóséges időjárás miatt a területet használták már a Mars éghajlatának szimulálására is, és e kísérletek közben, mintegy mellékesen kezdte kutatni a mozgó kövek rejtélyét.
Következtetései szerint a jelenség hasonó ahhoz, amikor a vízfelszínen úszójéggel mozognak közök az elárasztott sarki partvidékeken. Az olvasdás során a még jégbe fagyott köveket megemeli az alattuk kialakuló vízréteg, így a vízen úszva a szél is arrébb tudja fújni őket. A jelenséget le is modellezte: vízzel töltött tálakba köveket tett úgy, hogy ne lepje el őket teljesen a víz, majd mélyhűtőben megfagyasztotta a vizet. A jégbe fagyott köveket ezután fejjel lefelé egy vizes tálba tette, aminek az aljára homokot szórt. A vízen lebegő, jégtáblába fagyott kövek enyhe fújás hatására is arrébb mozdultak, és a homokba érő részük – a sivatagban megfigyeltekhez hasonlóan – nyomokat húzott.
A kaliforniai La Jollában működő Scripps Oceanográfiai Intézet kutatójaként dolgozó Richard Norris és unokatestvére, James Norris lencsevégre is vették a mozgó sziklákat. Ez azért is fontos, mert ezelőtt senki sem figyelte meg a köveket mozgás közben. A PLOS ONE című online tudományos folyóiratban megjelent tanulmányuk következtetései sokban hasonlítanak Lorenzéihez. 
A kövek Racetrack Playa-ban (Versenypálya-síkság), egy kiszáradt tómederben találhatók, amiben néha összegyülemlik a lehullott esővíz, ennek felszínén a hidegben jégtakaró képződik, ami olvadás közben jégtáblákra töredezik. A szél hatására pedig mozogni kezd, a kövekkel együtt. Szerintük a tómederben felgyülemlő víznek elég mélynek kell lennie ahhoz, hogy a síkság déli részét elárassza, de elég sekélynek ahhoz, hogy a kövek mégis kilógjanak belőle. A fagyos téli éjszakák alatt a víz felületén jég képződik, ami a napkelte után, olvadás közben nagy méretű úszó jégtáblákká töredezik. A légmozgás miatt a táblák mozogni kezdenek, a kövek pedig nyomot hagynak a jégfelszín alatti puha, iszapos talajban. Később, amikor a síkság kiszárad, akkor ezek a nyomok láthatóak maradnak. A kutatás során összesen hatvan darab vitorlázó sziklát számoltak össze, amelyek körülbelül percenként öt métert haladtak.
Forrás: nps.gov, mno.hu, wikipedia.org, origo.hu, nytimes.com
Képek: justviral.eu, nytimes.com
