A Találkozások konferencia I. napja ‒ Nyelvtudomány

November 18–19-én zajlott az irodalom- és nyelvtudományra, valamint azok határterületeire koncentráló Találkozások konferencia az Eötvös Collegiumban. A Magyar műhely hallgatói konferenciáján 35 előadó vett részt határon innen és túlról. A pénteki nap alapvetően a nyelvtudományi szekcióké volt, de a zárószekció filológiai szempontjai már az irodalomtudomány felé irányították az érdeklődést. A hallgatói előadások rendkívül sokszínűek voltak: a skandináv pragmatika, az elképzelt szamurájnyelv, a boszorkányperek, vagy a Besenyő család találkozása a metapragmatikával mind-mind szóba kerültek. Ezek mellett számos más fontos kérdést is megvizsgáltak a résztvevők, például milyen sémák mentén szólnak egymáshoz hallgatók és oktatók, volt-e sci-fi a 19. században, miért jó a funkcionális nyelvtan, illetve „hova” is sírunk be, mikor azt mondjuk, „besírtam”.

A konferenciát Laczkó Krisztina, a Magyar műhely vezetője nyitotta meg, majd Tolcsvai Nagy Gábor plenáris előadása alapozta meg a két nyelvészettel foglalkozó szekciót. A Magyar Tudományos Akadémia idén megválasztott rendes tagja Miért legyen funkcionális a nyelvtan? című előadásában olyan elméleti alapvetéseket fektetett le, amelyek hozzájárultak a hallgatói előadások könnyebb megértéséhez.

Előadása arra koncentrált, hogy milyen viszonyban áll a funkcionális nyelvfelfogás a leíró és a formális irányzatokkal. Az elméletek különbözőségének mértékét jelzi, hogy már a legalapvetőbb kérdésre is – mi a nyelv – eltérő választ adnak. Ha a nyelvet dologszerűen, az embertől függetlenül létező rendszerként képzeljük el, akkor logikus ennek a rendszernek a minél pontosabb leírására törekedni. Ez a módszer jellemzi a Keszler Borbála által szerkesztett Magyar grammatika című összefoglaló nyelvtant. Tolcsvai Nagy Gábor a leíró szemléletű nyelvelméletet az Arisztotelésztől eredő klasszikus filozófiai kategorizációval kapcsolja össze, melynek során az a priori létezőnek tekintett jelenségek szükséges és elégséges feltételek alapján sorolhatók kategóriákba. A deskriptív nyelvészet ezeknek a kategóriáknak a hierarchiáját vizsgálja.

A formális nyelvelmélet szerint az ember már születésekor beprogramozott univerzális logikai szabályrendszerrel rendelkezik. A nyelvről úgy alkot képet ez a nyelvtan, hogy axiomatikus kijelentéseket fogalmaz meg, és foglal rendszerbe úgy, hogy ezek nem mondhatnak ellent egymásnak. A rendszer alapja a szintaxis, így például olyan axiómákra épül, mint hogy a mondat egy gondolatot fejez ki. Ez a természettudományos felfogás megkülönböztet jól és rosszul formált szintaktikai szerkezeteket: beszédben „hiányos” mondatokat használunk.

A funkcionális nyelvtan lényegét az eddigiekkel oppozícióban mutatta be Tolcsvai Nagy Gábor. A funkcionális elmélet ugyanis már a nyelv definícióját is máshonnan közelíti meg. Hiszen a nyelv funkciója e szerint az, hogy egymás számára értelmes tartalmakat konstruáljunk, és tegyünk hozzáférhetővé. Így a nyelv nem különálló dologként létezik, hanem az emberi tevékenység által jön létre. Ez a tevékenység általában egy közös figyelemirányítási jelenetben zajlik, mely során a beszélő a befogadó figyelmét egy harmadik jelenségre irányítja. Ebből az elképzelésből következik, hogy maga a nyelv csak az ilyen jeleneteken, a nyelvhasználaton keresztül érthető meg. A kognícióval, a megismeréssel kapcsolatban a prototípuselv szerinti kategorizációt használja a funkcionális leírás. A besorolás alapja így nem az lesz, hogy egy adott dologban megtalálható-e az adott kategóriába történő besoroláshoz szükséges tulajdonság. Ez a módszer a leíró nyelvtanban a kivételek burjánzásához vezetett. Ezzel szemben a prototípuselv alapját maga a dolog tulajdonságai jelentik, ezek alapján elhelyezik a kategóriához tartozó skálán. Így a kategóriának prototipikus és periferikus elemekből épül fel.

A funkcionális kiindulópont lehetővé teszi új szempontrendszerek bevonását a nyelv vizsgálatába. Kiterjed a szemantika, a pragmatika, és a szövegtan területére is, de a nyelvváltozatoknak is teret ad, amelyekre a szociolingvisztika tudományága épül. Így tehát sokkal komplexebben közelíti meg a nyelvet, reálisabb képet ad róla, és nem idegeníti el az embertől, sőt Tolcsvai Nagy Gábor záró szavaival élve „visszahumánosítja” azt.

Az altudományoknak sokszínűsége megmutatkozott a két nyelvészeti szekció előadásaiban is. A Nyelvtudomány és alkalmazási lehetőségei című szekcióban, mely Borbély Anna vezetésével zajlott, helyet kapott szociolingvisztikai, dialektológiai, és történeti szociopragmatikai előadás is, utóbbi a boszorkányperek nyelvi anyagát vizsgálta.

A Leíró nyelvészet és funkcionalitás szekció, mely a címében is képviseli a konferencia diszciplínákat összekapcsoló célkitűzését, szintén változatos témákat villantott fel Imrényi András szekcióvezetésével. A skandináv pragmatika egy szeletének bemutatása után a „be” igekötő szemantikája került górcső alá, és főként neologizmusok voltak a példák. A nyelvhasználat identitáskonstruálással való összefüggéseiről egy közeli példát – oktatók és hallgatók kommunikációját – bemutatva hangzott el előadás. Hasonlóan metapragmatikai kiindulóponttal került a korpusz szerepébe a Besenyő család, és az ugratás definíciós problémáit is körbejárta egy előadás.

A nap utolsó Filológiai kalandozások című szekciója már az irodalomtudományba kalauzolta a hallgatókat. Kiss Farkas Gábor vezetésével középkori kódexek és a rejtélyes ókori mitikus szerző, Orpheus került a középontba, és az is kiderült, lehet-e sci-fi a 19. századi jövőregény.

A konferencia második napjáról, amelyen az irodalomtudományé volt a főszerep, a holnapi cikkünkben olvashattok. Addig is nézzétek meg a konferencia teljes képgalériáját az Eötvös Collegium Magyar műhelyének Facebook oldalán.