Hivatásáról, szabadidős tevékenységeiről és néhány fiataloknak szánt jótanácsról beszélgettünk a Széchenyi-díjas Szabó Miklóssal.
Mikor és hogyan döntötte el, hogy a régészetet választja hivatásául?
1955-ben, amikor harmadikos gimnazista voltam. Addig orvosnak készültem, hisz mindenki az akart lenni… Szombathelyen a Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, épp akkor, amikor nagy ásatás zajlott a városban: építkezés során rátaláltak Ízisz római kori szentélyére, a templomot díszítő domborművekkel. Az ásatás az iskola a közelben volt, így figyelemmel kísérhettem a feltárást. Ennek hatására ébredtem rá, hogy nem orvos akarok lenni. Humán osztályba jártam. Volt, hogy heti hat órában tanultuk a latint, nem volt nehéz pályát módosítani. A családomban bőven akadtak tanárok, tanítók. Nagyapám fantasztikus történész volt. Vele rendkívül sokat beszélgettem az ókorról, történelemről. Így talán nem is ért meglepetésként senkit, amikor 1958-ban a régészet és latin szakot választottam.
Mi volt az első lelet, amit talált?
Az egyetemi évek alatt hazajártam Szombathelyre és részt vettem a szentély feltárásában. Az ásatás vezetője egy idő után szinte szabadkezet adott, így gyakorlatilag én ástam ki az Ízisz szentély bejárati csarnokrészét, ahol előkerült egy hatalmas korinthoszi oszlopfő is. Hihetetlen élmény, amikor megjelenik… egy kis márvány, majd az ember bontogatja, és… Ez az, amit első felejthetetlen élményként tartok számon.
Miket tekint szakmai élete mérföldköveinek?
Számomra igen sokat jelentett, hogy 1963 végén ösztöndíjjal eljutottam Görögországba. Akkoriban kezdtek működni a görögökkel a diplomáciai kapcsolatok. Abban az évben két ösztöndíjat adtak, az egyiket filológus, a másikat régész részére. Egyedüli régészként, aki klasszikát végzett és kimondottan erre szakosodott, tíz hónapot tölthettem a görögöknél, ami fantasztikus dolog volt az egész későbbi munkásságom szempontjából. Komoly szakmai kapcsolatot alakítottam ki francia régészekkel, így folytathattam később a görögországi munkát az athéni Francia Régészeti Intézet keretében. Ennek köszönhető. hogy a Görögországban szerzett ismeretekből, az ott összegyűjtött anyagból elkészíthettem kandidátusi dolgozatom. A francia kapcsolatoknak köszönhetően csodálatos ásatásoknak lehettem részese. Először a dél-franciaországi Aix-en-Provence-i Egyetem munkatársaival dolgoztam, majd a nyolcvanas évektől, immár önállóan, Közép-Franciaországban, Bourgogne-ban a mont beuvray-i ásatásban vettem részt. Utóbbi alapvetően meghatározta további pályámat. Többek között azért, mert az ásatás során teljesen váratlan és egyedülálló együttest tártunk fel, melyet római fórum és rajta köztársaságkori típusú bazilika alkotott. Erre senki sem számított, hiszen Bibracte “bennszülött” gall település volt. Az ásatás gyorsan szerzett európai hírnevet, hiszen a nyugat-európai térségben – Itáliát leszámítva – ez a legkorábbi ilyen típusú bazilika.
Magyarországon is sokat dolgoztam, főleg a kelta régészet terén. Így hát a kettő – elsősorban Bibracte-n keresztül – nagyon sokszor össze is kapcsolódott. Ugyanakkor megmaradtam kétprofilú kutatónak. Meggyőződésem ugyanis, hogy a klasszika archeológiát (vagyis, mint a görög-etruszk régészetet) és a kelta kutatást együtt kell művelni, ez tükröződik a publikációimban, de az egyetemi előadásaimban is.
Vissza szokott térni némely lelőhelyre?
Igen. Bibracteba 1988 óta minden évben visszamegyek egy hónapra ásni, hallgatóimmal és kollégáimmal együtt. Ez a munka az ő számukra is nagy lehetőség. Többen Franciaországban doktoráltak, publikálnak. Görögországba a kilencvenes évek óta már nem nagyon megyek, mert nem fér bele az életembe. Viszont Észak-Olaszországban három éven keresztül ástunk egy kelta temetőt – szintén a hallgatókkal és kollégákkal –, melynek a publikálása már folyamatba van. Az ember addig folytatja a munkáját, amíg erre lehetősége van.
Ennyi munkával a háta mögött milyen érzés volt átvenni a Széchényi-díjat?
Nagyon jó érzés volt megkapni, különösen azért, mert nem számítottam rá. Nagy meglepetés és élmény volt.
A munka mellett hogyan szakít időt a pihenésre és mivel tölti azt?
A szabadidő számomra olyan dolog, amit az ember zenehallgatással, szombati futballozással tölt.
Van kedvenc csapata?
Hát ez nehéz dolog. Az ember szíve, szombathelyi születésű lévén, elvben a szombathelyi Haladásért dobog, de mára már a csapat igen kiegyensúlyozatlan együttessé vált. A magyar futballért is nehéz manapság lelkesedni. De az igazán jó meccseket szívesen nézem, bár azok főként a Barcelona és Real Madrid meccsei.
Szombatonként Ön is futballozik. Milyen poszton játszik?
Csatár vagyok. Ifjúkoromban sokat atletizáltam. Rövidtávfutó, illetve távolugró voltam a szombathelyi Haladásban. Majd az egyetemre kerülve, még csináltam egy kicsit a BEAC-ban, de rájöttem, hogy vagy az előírt heti nem tudom hány edzésre járok vagy komolyan veszem a latint és a régészetet. Úgyhogy gyorsan abbahagytam a sportot.
Említette a zenét is…
Igen. A zenében én a 17. századi zenének vagyok a fanatikusa, de a 18. századi is belefér. A romantikát azonban nem szeretem. A modern zene területén vannak a személyes kapcsolataim, barátságok; szívesen hallgatom a műveket, s beszélgetünk róluk.
Esetleg kedvenc?
Sokat hallgatom Monteverdit. Izgalmasak a különböző rekonstrukciók, ezért minden új felvétel nagyon érdekes, de az is, hogy mit kezd egy modern rendező Monteverdivel vagy Rameau-val. A zene nem csak szabadidős tevékenység. Amikor az ember dolgozik, akkor a muzsika bizonyos fokig függönyt alkot. Emiatt nem lehet akármit föltenni. Például ha Stockhausent hallgatnék, akkor biztosan nem tudnék dolgozni, hiszen ez elvonná a figyelmem. A DVD-t pedig nézni is kell egy 17. századi opera gyakran 3-4 órás…
Játszik valamilyen hangszeren?
Szombathelyen zongorázni tanultam, de nagyon hamar abbamaradt.
Kanyarodjunk vissza a régészethez, akad valaki a családjában, aki folytatja a szakmát?
Igen, a legkisebb fiam, aki tanársegéd, persze nem mellettem. Eleinte el is titkolta, hogy mi a terve. A felvételinél ért egy kis meglepetés… Addig úgy tudtam, hogy jogász akar lenni… Ő is részt vesz a már említett bibracte-i ásatásban, nemrég Párizsban doktorált. A másik két fiam abszolút elzárkózik a régészettől.
Ha már a fiataloknál tartunk, mit tanácsol azoknak, akik most kezdik el ezt a szakmát?
Én azt hiszem, hogy az a nagyon fontos, hogy egyensúlyt alakítsanak ki az ásatások és a feldolgozás között. Sok fiatal esik abba a hibába, hogy az év nagy részében ásatáson van, ezért nagyon keveset tud publikálni. Így folyamatosan lemaradásban van. Ahhoz, hogy az ember haladjon a pályáján, nyilvánvalóan nagyon hamar le kell doktorálnia, amihez publikálnia kell. Én azt tudom tanácsolni, hogy mindenki találja meg a „mértéket”. Ne váljon például “zsoldossá” az autópálya ásatásokon. Ha valaki nem publikálja azt, amit kiásott, akkor megmarad technikusnak, s nem lesz igazi szakember, egy régészeti korszak elismert specialistája…
Mit tervez a jövőben?
Megkezdtük a bibracte-i ásatás hatalmas anyagának feldolgozását. Ennek viszonylag rövid idő alatt el kell készülnie. Itthon nemrég befejeztünk a kelet-magyarországi ludasi kelta temető publikációját, s most következik egy másik nekropolisz, amit Sajópetriben tártunk fel. A napokban lettem kész egy francia kiadónak írt összefoglalással a Kárpát-medencei keltaságáról… Akad tehát bőven tennivaló.
Csutár Andrea Mária
ELTE Online
