A spanyol armada – egy futballnagyhatalom

A spanyol aranygeneráció története a 2004-es portugál Európa-bajnokság után kezdődött, amikor is a csoportból való kiesés után a spanyol szövetség menesztette Inaki Saez szövetségi kapitányt, helyére pedig az Atlético Madrid legendáját, Luis Aragonést nevezte ki. Az új mester irányítása alatt a 2006-os németországi világbajnokságra ugyan pótselejtező során kvalifikálta magát a válogatott, a tornán már egyre meggyőzőbb játékot mutattak Aragonés fiai. Kezei alatt ekkoriban kezdett összeállni az a keret, amelynek tagjai nagyban hozzájárultak a spanyol csapat későbbi sikerszériájához, közöttük volt például Iniesta, Xavi, Torres, Villa, Ramos, Casillas, Puyol, Piqué, Xabi Alonso és Fabregas is. A 2006-os vb-n egy könnyebnek nevezhető csoport (Ukrajna, Tunézia, Szaúd-Arábia) első helyezettjeként jutott tovább az egyenes kieséses szakaszba a válogatott.

Az első igazi megmérettetést a későbbi döntős, Franciaország jelentette, akik megfordítva a mérkőzést a hajrában belőtt két góllal eldöntötték a továbbjutás sorsát. A németországi világbajnokságtól ugyan kicsit többet remélhetett a spanyol sajtó, viszont semmiképp sem lehetett csalódásnak nevezni a mutatott játékot, amit az is bizonyított, hogy a szövetség továbbra is bizalmat adott Luis Aragonésnek, aki ezt meg is hálálta. A 2008-as Európa-bajnokságra könnyedén jutott ki a spanyol válogatott, ráadásul biztató jelként lehetett értelmezni azt is, hogy – igaz barátságos keretek között – a torna előtti felkészülési mérkőzéseken a spanyolok egymás után győzték le a 2006-os vb-döntő mindkét résztvevőjét, Franciaországot és Olaszországot. Bár a torna favoritjának még így is az olaszokat és a franciákat, valamint 2006-ban bronzérmes Németországot tartotta a közvélemény, de a spanyol válogatott nevető negyedikként mindenki szeme előtt titkos esélyesként lebegett. „Nem tudom ki fog nyerni, mivel nincs kristálygömböm, ami megmondja a jövőt, de ha választanom kell, akkor Spanyolországra szavazok, feléjük húz a szívem. Persze Olaszország és Németország is nagy esélyese a tornának” – nyilatkozta az argentin legenda, Diego Maradona, amikor az Európa-bajnokság esélyeseiről kérdezték. Franciaország egyetlen pontot szerezve már a csoportkör után búcsút inthetett az Eb-álmainak, Olaszországot a negyeddöntőben tizenegyespárbaj után éppen Spanyolország győzte le. A németek ugyan egészen a döntőig meneteltek, ahol a már-már esélyesebbnek tartott titkos esélyes, Spanyolország volt az ellenfél. A bécsi döntőben a Liverpool akkori ásza, Fernando Torres góljával nyertek a piros mezesek, megszerezve ezzel a spanyol nemzet számára a második Európa-bajnoki címet. „Az egység az első számú fegyvere a csapatnak. Mindenki egyenrangúnak érzi magát az alapjátékosoktól a tartalékokon át a technikai stáb tagjaiig. Ez a győzelem ugyanúgy Genaro Borasé is, aki most nem lehetett itt, mint David Villáé, aki megsérült az elődöntőben” – értékelte a csapat a sikerét a gólszerző. Thomas Hitzlsperger, a németek védője pedig így nyilatkozott a spanyolok teljesítményéről: „Remekül passzoltak, futtatták a labdát, no meg minket is. Esélyünk sem volt igazán. Tökéletesen megérdemelten nyerték meg a tornát, hisz remekül csaptak le, mikor esély adódott előttük.”

 

A spanyol örömmámort talán csak az fékezhette, hogy Luis Aragonés még a torna előtt bejelentette visszavonulását a futballélettől, így a spanyol armadának már a kapitányuk nélkül kellett továbbhaladnia a megkezdett úton. Helyére a Real Madrid korábbi játékosa és edzője, Vicente del Bosque érkezett, akinek az első megmérettetése a dél-afrikai Konföderációs kupa volt. Az új edző a 2008-as Eb-győztes keretre, valamint főleg a Barcelonára és játékára és a Real Madridra építette a csapatát (a vb-döntőn a spanyolok kezdőcsapatából 9 játékost adott a két klub).  A Konföderációs tornán a megállíthatatlannak tűnő spanyolokat az elődöntőben bombameglepetésként győzte le az amerikai nemzeti tizenegy, így Spanyolországnak „csak” a bronzérem jutott. Ezzel a vereséggel egy 35 mérkőzésből álló történelmi veretlenségi sorozatnak lett vége. Azonban a spanyol válogatottnál a csalódáskeltő eredmény után nem uralkodott gyászhangulat. Egy időben jött fiaskóként tekintettek a történtekre, amely sok tanulsággal szolgálhat a 2010-es világbajnokság előtt. Ez a hozzáállás végül kifizetődő lett, a spanyolok a torna favoritjaként el is hódították a világbajnoki címet. Bár az aranyéremig vezető út közel sem volt könnyű és tökéletesen meggyőző. A csoportkör nyitó fordulójában egy Svájc elleni vereséggel kezdődött számukra a torna, ugyan az azt követő mérkőzéseiket (Chile és Honduras ellen) megnyerték, így végül csoportelsőként juthattak a legjobb 16 közé. Az egyenes kieséses szakaszban a spanyol csapat gólt sem kapva jutott el a döntőig, igaz nem is rezegtette meg túl sokszor az ellenfelek hálóját a csatársor (7 mérkőzésen 8 rúgott gólig jutottak). A döntőben Hollandia várt del Bosque csapatára, Johannesburgban egy igen kemény összecsapáson a Barcelona klubikonja, Andrés Iniesta a 116. percben döntötte el a világbajnoki cím sorsát. Spanyolország pedig története során először ünnepelhetett labdarúgó-világbajnoki címet. „Mindent kiadtunk magunkból. Nincs rá szó, mit érzek most. Ezt a sikert Dani Jarquénak, a családomnak és minden embernek ajánlom. Hosszú évek kemény munkája hozta meg az eredményét.” – mondta Iniesta a döntő után.

Amit Aragonés elkezdett, azt del Bosque méltó módon folytatta, ám még nem fejezte be. 2012-ben a spanyol válogatott újra Európa-bajnoki aranyérmet nyert, miután Kijevben minden idők legsimább Európa-bajnoki döntőjében, 4-0 arányban győzte le a 2006 után ismét feltámadni látszó Olaszországot, igaz Thiago Motta sérülése miatt az olaszok emberhátrányba kényszerültek a hajrára. Ezzel pedig Spanyolország a futball történelmében elsőként védte meg az Európa-bajnoki címet, ráadásul mindezt tették úgy, hogy egyszer sem kaptak ki az Eb alatt. Az egyenes kieséses szakaszban pedig, ahogy 2008-ban és 2010-ben ismét elkerülték a kapott gólt.

A spanyol válogatott játékát, a sikerük kulcsát sokan unalmasnak vélték. A vádnak az volt a fő oka, hogy a spanyolok az örökös labdatartással és precíz barcelonai stílust idéző passzolgatással sokszor ráültek az 1-0-s eredményre, így az ellenfelekre háruló nyomás, a folyamatos veszélyes játék, az izgalmas és látványos foci nem volt állandó eleme a spanyol taktikának. Egy viszont biztos, hogy megállíthatatlan eredményességgel működött a spanyol gépezet, legalábbis egy ideig. 2013-ban viszont már egyértelmű jelei mutatkoztak annak, hogy a taktikát kiismerik az ellenfelek, ráadásul már az aranygeneráció tagjai is kezdtek kiöregedni és távolodni a csúcsformájuktól. A 2013-as Konföderációs kupán, a döntőben a brazilok elleni sima 3-0-s vereség égető bizonyítéka volt annak, hogy a spanyol csapatnál generációváltásra és reformokra van szükség. Ezúttal a folytonos bizalom a 2009-10-es évekkel ellentétben viszont nem bizonyult jó döntésnek, a rendszer merev maradt, a csapat pedig kifáradt. A 2014-es brazíliai világbajnokságon a spanyolok 5-1-re véreztek el az első mérkőzésükön Hollandiával szemben. Ekkor persze még reménykedhettek a drukkerek, hiszen hasonlóan indult a 2010-es világbajnokság is, végül mégis aranyéremmel zárult a torna, de ez már csak a kedélyek nyugtatgatására volt elég. Mindenki láthatta, hogy ez a spanyol csapat már nem az, amelyik az elmúlt években futballnagyhatalomként uralkodott a világon. Ennek pedig ékes bizonyítéka volt, hogy a győzelmi kényszerben lévő spanyolok, 2-0-ra, simán kikaptak a következő csoportmeccsen Chilétől, ezzel pedig biztossá vált, hogy címvédő búcsúzik a csoportkörök után. Az Ausztrália elleni 3-0-s győzelem már nem változtatott a tényeken. „Ha egy vb-n elbukod az első két meccsedet, akkor nehéz bármit is magyarázni. Bocsánatot kérünk az emberektől. Ez a csoport nem ilyen véget érdemelt volna. Mi vagyunk az első számú felelősök, és mi vagyunk azok is, akiknek a legjobban fájnak a történtek. A jövőre kell gondolnunk, és a lehető legjobban kell zárnunk a tornát“  – nyilatkozott a csapatkapitány, Casillas a történelmi kiesés után.

 

A spanyol aranygeneráció a történelmi mesterhármas – két Európa-bajnoki és egy világbajnoki cím – és rekordhalmozás után 2014-ben elvesztette a koronáját. A bukás egyik legintőbb előjele volt, hogy a 2014-es világbajnokság keretének a gerincét még mindig a 2008-ban és 2010-ben aranyérmet szerző játékosok alkották. Az aranygeneráció utolsó szamurájai, Ramos, Pique, Iniesta, Busquets pedig sem 2016-ban az Európa-bajnokságon, sem 2018-ban a világbajnokságon nem tudták sikerre vezetni a már meg-megújuló válogatottat. Sőt egyre inkább csalódáskeltő eredményeket tudhatott maga mögött a  válogatott. Az El Mundo spanyol napilap a következőképp foglalta össze a 2018-as világbajnoki kiesést Oroszország ellen: ” A hiányosságok és a rosszul irányított szövetség Spanyolország sikertelenségéhez vezetett.”  Érezhetően megbomlott a spanyol válogatott egysége is, amely a Barcelona és a Real Madrid közötti egyre hevesebb rivalizálásból, és a katalánok politikai helyzetéből fakadt. A spanyolok sorsán az sem könnyített, hogy az új szövetségi kapitányt, Julen Lopetegui-t nem sokkal a világbajnokság kezdete előtt menesztették, miután kiderült, hogy aláírt a Real Madridhoz, és a világbajnokság után már a királyi gárdánál kezdi meg a munkát. A spanyol válogatottnak 2008-tól 2016-ig két szövetségi kapitánya volt. Del Bosque távozása után az elmúlt négy évben már a negyedik edző, Roberto Moreno irányítja a csapatot . Jogos kritikaként merülhet fel az is, hogy a történelmi 2014-es égés után del Bosque miért maradt továbbra is szövetségi kapitány, hiszen ez további 2 évvel tolhatta el a valódi reformok megkezdését.

A szövetségi kapitányok keringője, az állandóság hiánya bizonytalan jövőképet feltételezett a spanyol szövetség háza táján. A nyomás, amit az aranygeneráció sikerei helyeznek a játékosokra, a szövetségi kapitányokra és a szurkolókra eddig túl nagy tehernek bizonyult.  Pedig egy Thiagóval, egy Saúllal, egy Rodrigóval, nem beszélve az új fiatal generáció tagjairól, akik 2019-ben U21-es Európa-bajnoki címet nyertek, minden adott arra, hogy a generációváltás folyamata lezáruljon, és ismét egy sikeres korszaka kezdődjön meg a spanyol futballnak. Erre pedig legközelebb a 2021-ben megrendezett Európa-bajnokság nyújthat lehetőséget. Akármennyire nem méltóak  az elmúlt évek eredményei a spanyolokhoz, a 2008 és 2012 közötti aranygenerációra örökké emlékezni fog a sporttörténelem.

 

képek forrása: alamy.com, fifa.com, goal.com, mirror.co.uk, sportskeeda.com, nso.hu