Kádár János egy sakkverseny következtében találkozott először a marxista ideológiával, azonban nemcsak a sakk, de az úszás és a foci is a kedvenc sportjai közé tartozott. A labdarúgást fiatalabb korában aktívan űzte a Vasas ificsapatában. Az angyalföldi klubhoz való kötődése klubelnökként, szurkolóként, majd első titkárként is megmaradt, azonban a Kádár-korszak politikai enyhülése a futballpályákra is lazulást hozott, legalábbis a Rákosi-rendszer szovjet mintájú sportpolitikájához képest. Ez a sportpolitika megmutatkozott abban is, hogy a Vasas nem vált a Kádár-korszak egyeduralkodó csapatává, sőt, az 1960-as évek egyik ikonikus csapata az ellenforradalmi fészeknek titulált Ferencváros volt.
Kádár János kifejezetten érdeklődött a sportok iránt, leginkább a futballt kedvelte, s fiatalabb korában rendszeresen űzte is. Gyerekként a Hársfa utcai SC-ben, majd ifiként a Vasas utánpótláscsapatában futballozott. Egy 1946-os karácsonyi Szabad Nép-számban mint az MKP káderosztályának vezetője így emlékezett meg fiatalkori focistaéveiről: „Régi sportember vagyok. A húszas években mint Vasas-ifi a Hársfa utcai fiúkkal együtt rúgtam a futballt a Népliget térdig érő homokjában. Jó háromórás meccseket játszottunk, rendszerint 15:11-es eredménnyel.”
Miután a profi labdarúgás nem lehetett számára végcél (már ha egyáltalán szeretett volna profi labdarúgó lenni – hiszen a Horthy-korszakban az illegális kommunista szervezetben való részvétel nem volt összeegyeztethető egy hivatásos focista „életvitelével”), illetve 1945-től papíron meg is szűnt a profizmus, idősebb korában már csak különböző barátságos meccsekre húzta fel a stoplist. Egy ilyen baráti mérkőzés volt az 1946 nyarán lejátszott Nemzeti Parasztpárt–Magyar Kommunista Párt-„derbi”, ahol Kádár az utóbbi csapat középhátvédjeként játszott. Miután Kádár János csapata 3–0-s vereséget szenvedett ellenfelétől, a csapat hátvédje a vereség okaként a következőt nyilatkozta: „Nincs jobbszárnyunk”. Bővebb értékelést a mérkőzésről a már említett 1946-os cikkében adott: „Nem akarom hosszúra nyújtani a dolgot, mert akkor elmondhatnám, hogy a Parasztpárt »rászedett« bennünket, mert azzal a csatakiáltással, hogy ők »fiatal párt«, beállítottak a csapatba kilenc darab jó lábú főiskolai hallgatót. A mi veteránjaink térde ezzel szemben a meccs közben úgy csikorgott, mint egy rozsdás kulcs a zárban. Nem részletezem, de tény, hogy 0:3-ra vesztettünk. (Kérem a szedő elvtársat, hogy az előbbi mondatot nagyon apró betűvel szedje, hátha elkerüli Rákosi elvtárs figyelmét.)”
A sport iránti érdeklődése nem csak a futballban teljesedett ki, hanem az ízületeket sokkal jobban kímélő úszásban és sakkban is. Meglepő, hogy a hobbisakkozó Kádár János gyöngyházdíszítéses sakk-készlete, amit az NDK nagykövetségétől kapott, 2017-ben egy licit során 700.000 forintért kelt el. A sakkozás a későbbi főtitkárt Bencsik Péter szerint nem csak a sporthoz vitte közelebb, hanem magához a kommunista mozgalomhoz is. A történész egy interjúban mondta el, hogy a ’30-as évek elején a fiatal Kádár egy sakkverseny nyereményeként egy Engels-kötetet kapott, Anti-Dühring címmel, amely felkeltette érdeklődését a marxista filozófia iránt. Ezek után lépett kapcsolatba a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségével, amely soraiba is fogadta. Legelső akcióját a Horthy-korszak rendőrei rögtön lefülelték, a kihallgatás során pedig a fiatal Kádár a társai ellen vallott. E miatt a rendőrségi incidens miatt gyakran gyávának titulálták Kádár Jánost, ami részben igaz is, de Bencsik hangsúlyozza, hogy a kommunisták nem várták el a tagjaiktól, hogy ne valljanak társaik ellen, csupán azt, hogy egy-két napig ne mondjanak semmit, hogy a bemártott aktivisták fel tudjanak szívódni. Kádárt a saját vallomása a későbbiekben viszont sokszor hozta kellemetlen szituációkba, még 1945 után is támadási felület volt politikai ellenfelei számára, köztük Rákosi Mátyásnak is.
Visszakanyarodva a futballhoz, Kádár Jánost 1946. szeptember 12-én az 1911-ben, a munkásság csapataként alakult Vas- és Fémmunkások Sport Club (Vasas SC) elnökévé választották, ahol a beiktatási ceremónián a Vasas székházának tanácstermében a következőket mondta: „Azt akarjuk, hogy a Vasas legyen a legnagyobb, legerősebb egyesület az országban.” A kommunistáknak, eltérően a szocdemektől, a kisgazdáktól és a parasztpártiaktól, nem volt saját focicsapata, ezt az idézőjeles hiányt volt hivatott pótolni a Vasas mögé való beállás, amely a klub új tisztikarán is megnyilvánult. Nemcsak Kádár János elnöki kinevezése jelezte a pártvonalat, hanem Rákosi Mátyás díszelnökké választása is, de a vezetőségi tagok között foglalt helyet Gerő Ernő, Rajk László, Vas Zoltán és többek között Farkas Mihály is. Tény és való, hogy a kommunista párt támogatása, illetve Kádár János elnöksége meghozta a Vasasnak a stabil helyet a magyar első osztályban, valamint a barátságos játéklehetőséget a Szovjetunióban, azonban az 1949-es diktatúra kiépülésével a Vasas privilegizált helyzete megszűnt, hiszen a Rákosi-diktatúra alatt szinte a teljes magyar futballvilág kommunista uralom alá esett. A klubelnökök, tulajdonosok, vezetők feladatait és pozícióit maga az állam vette át, a legnagyobb egyesületeket így a minisztériumok és a különböző szakszervezetek alá rendelték.
Sőt, miután Kádár János az 1951-es bebörtönzését követően nemkívánatos személy lett, a kommunista pártvezetés gyanakvása mindenre kiterjedt, ami Kádár Jánossal kapcsolatban állt, így a Vasasra is. Igaz ugyan, hogy a klubot az „ősi” baloldali gyökerei miatt a párt be nem szüntethette, de a Honvéddal és az MTK-val (mely akkor éppen Bástya néven futott) vagy az Újpesti Dózsával szemben igyekeztek visszaszorítani az angyalföldi klubot. Kádár kedvenc csapata, míg rajongójuk börtönben ült, 1951 és 1954 között három negyedik helyet és egy (1953) bronzérmet szerzett, tehát az ellehetetlenítésről, amint az eredményeken is látszik, nem volt szó. Igaz, a Rákosi Mátyás által preferált csapatok, a Honvéd (1952, 1954) és az MTK sorra nyerte a bajnoki címeket (1951, 1953) és dominálta az ’50-es évek futballját.
Kádár János szabadulása után angyalföldi párttitkár lett, de hivatalos kapcsolatba már nem került a klubbal, csupán szurkolója maradt, ami természetesen nem volt hátráltató tényező. A hat bajnoki címükből (1957, 1961, 1962, 1965, 1966, 1977) az elsőt szimbolikusan 1957-ben nyerték, miután Kádár János az ország élére került. Bár a Vasas a korábbi években is ért el sikereket. 1955-ben a megnyerték a Magyar Népköztársaság-kupát (mai Magyar Kupa) a Honvéd ellen, 1956-ban pedig a Közép-európai kupagyőzelemért járó trófeát emelhették a magasba. Azonban a Vasas fénykora egyértelműen a ’60-as évekre tehető, amikor is félig-meddig sikerült korábbi elnökük ígéretét beváltaniuk azzal, hogy a Vasas az egyik domináns elsőosztályú csapattá vált a Ferencváros mellett.
A Vasas első magyar bajnoki címe kapcsán fennmaradt egy anekdota, mely szerint a friss bajnokcsapat labdarúgói prémium gyanánt egy-egy Moszkvicsot kaptak. Baróti Lajos (későbbi magyar szövetségi kapitány), a csapat edzője viszont azzal a kéréssel fordult Kádár Jánoshoz, hogy engedje ki a forradalmi szerepvállalása miatt börtönben ülő bátyját, az irodalomtörténész Baróti Dezsőt. Az ismertebb változat szerint Baróti Lajos személyesen állt a pártfőtitkár elé, azonban a források ezt biztosan nem erősítik meg. Sőt, inkább cáfolják, ugyanis a hivatalos bajnoki vacsorán, a meghívás ellenére, Kádár nem vett részt. Biztosabb tényt szolgáltat számunkra egy fennmaradt levél, amelyben a Vasas vezetőedzője kéri Kádár Jánost, bátyja baloldali elveit és korábbi téves gondolatait kidomborítva, hogy engedje szabadlábra őt. „Nem rendelkezett azzal a politikai látókörrel, melynek birtokában az ellenforradalom idején határozott és – most látva – helyes álláspontot tudott volna elfoglalni az események okozta változó helyzetekben.” – írja Baróti Lajos. Az, hogy pontosan milyen tényezők és pontosan kik is járultak hozzá Baróti Dezső kiszabadításához, az továbbra sem tudható teljes bizonyossággal, az viszont inkább, hogy az irodalomtörténész 1958-ra kiszabadult a börtönből. A POFOSZ (Magyar Politikai Foglyok Szövetsége) pedig már 1957 végére teszi a kiszabadulását, ami mellett Baróti Dezső tanítványának a nyilatkozata is bizonyítékként szolgálhat, aki azt állította, hogy 1957 végén már lakásán látogatta meg mesterét.
A Vasasra visszatérve fontos megjegyezni, hogy Kádár János és az angyalföldi klub felemelkedése között hiba lenne komolyabb párhuzamokat vonni, „…noha a Vasas rendszerváltás előtti és utáni eredményeit összevetve nem kétséges a politikai hátszél kedvező hatása” – írja Csillag Péter. Igaz, a klub ugyan növelte bajnoki címeinek számát, azonban közel sem volt egyeduralkodója az elsőosztályú magyar labdarúgó-bajnokságnak. Az Újpest a Kádár-korszakban 10 bajnoki címet szerzett (1960, 1969, 1970, 1971, 1972, 1973, 1974, 1975, 1978, 1979) és végig dominálta a ’70-es éveket a korábbi Vasas-edző, Baróti Lajos vezetésével. Külön érdekesség, hogy az újpesti klub nevének megváltoztatásában Kádár János játszotta a főszerepet, aki az Újpestből – ami 1949 után a Belügyminisztérium alá volt rendelve – (Újpesti) Dózsát „varázsolt”. Az ekkoriban belügyminiszterként tevékenykedő Kádár 1950. március 31-én az Egyesült Izzó kultúrtermében a következőképp szólalt fel a közgyűlés előtt: „Mi a Dózsa SE nevet választottuk, mert Dózsa nagyszerű példakép. A magyar nép szabadságküzdelmének hajnalán Dózsa György a hősiesség, a bátorság, a hazaszeretet példaképe volt. (…)
De nem csak az újpestiek domináltak egy-egy évtizedet a Kádár-korszak futballjában, hanem a Honvéd (1980, 1984, 1985, 1986, 1988, 1989) és a Ferencváros (1963, 1964, 1967, 1968, 1976, 1981) legendás csapatai is, akik a Vasashoz hasonlóan 6-6 bajnoki arannyal gazdagodhattak. Az a Ferencváros, amelynek szurkolótábora ellen 1957-ben Kádár János a Politikai Bizottság október 9-i ülésén még így szólalt fel: „Megmondom őszintén, hogy ezekkel is harcoltunk mi a múlt évben, a diákok egy részével, a huligánokkal, meg a »B« középpel. Ez egy fasiszta gyülekezet, ami persze nem azt jelenti, hogy mindenki, aki idetartozik, fasiszta –, de a lényege az, és az sem véletlen, hogy Ferencváros a fő bázis. (…) Csürhe, szervezett fasiszta banda ez. (…) Ezekkel megint úgy találkozunk majd, hogy puska lesz az ő, de remélem, a mi kezünkben is. Ha az elvtársak nem ügyelnek, akkor a sportmérkőzések lesznek az egyetlen legális területei a szovjetellenes, kommunistaellenes, antiszemita hangulatkeltéseknek, és 70 000 emberre lövetni nem tréfadolog.” – 14 év után, 1963-ban, szintén szimbolikus időpontban ismét bajnoki címet ünnepelhetett.
Az ironikusabb Fradi-szurkolók, legalábbis a visszaemlékezések szerint, ezt a fajta „engedményt” a „bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János” rigmussal „hálálták” meg. Az engedmény nem is annyira erős kifejezés, ha azt vesszük figyelembe, hogy a Fradi a Rákosi-korszakban előbb ÉDOSZ, majd Kinizsi néven futott, a zöld-fehér csíkozást piros-fehérré változtatták, egy-egy „Hajrá Fradi!”-ért pedig könnyen egy fekete autóban találhatta magát az ember. 1961-ben ráadásul demokratikus államrend elleni izgatás vádjával letartóztatták a Fradi elnökhelyettesét, egyben MSZMP titkárt, Weidemann Károlyt, ami valójában azt jelentette, hogy a Fradi került a vádlottak padjára. Kevés fradista hihette ezek után, hogy a már 1957-től zöld-fehérben és régi nevén játszó Ferencváros az egyetlen magyar aranylabdással, Albert Flóriánnal a soraiban megnyerheti a bajnokságot, ráadásul nem is egyszer. Sőt, az 1964-1965-ös Vásárvárosok Kupáját is elhódította a klub – azt, amely a mostani Európa Liga történeti előzményének tekinthető.
A sportot, köztük a labdarúgást a Kádár-korszakban is politikai eszköznek és állambiztonsági kérdésnek tekintette a kommunista pártvezetés. Azonban az is látható tendencia, hogy a Rákosi-rendszer és a megtorlás időszaka utáni politikai enyhülés a sportéletben is bizonyos változásokat hozott. Ettől függetlenül a Ferencváros nem vált a rendszer által kedvelt csapattá, ugyanúgy „fasiszta gyülekezetként” és az ellenforradalmi eszmék bázisaként tekintettek a csapatra és szurkolóikra a pártvezetésben. Igaz, hogy jóval hosszabb időintervallumot ölel fel a Kádár-korszak, mint a Rákosi-rendszer, azonban az elmondható, hogy Kádár János „nagy kedvence”, a Vasas a kedvező politikai feltételek mellett sem vált a Kádár-korszak csapatává, sőt, utólag sokkal emlékezetesebb csapattá vált a ’60-as évek Fradija, amely a sikerekben gazdag nemzeti csapat vázát adta, vagy a ’70-es évek Újpestje vagy a ’80-as évek Honvédja, ami egyértelműen a lazuló Kádár-kori futballviszonyokról tanúskodik, amely válogatott szinten is megállta helyét. Akár az 1964-es Európa-bajnoki bronz- és olimpiai aranyérem, amelyet négy évvel később, Mexikóban sikerült megvédeni, az 1966-os, brazilok elleni 3-1-es vb-csoda, vagy az 1986-os – sajnos azóta sem megismételt – utolsó világbajnoki szereplés is előkelő helyet foglal el a magyar futball történetében.
Források: Csillag Péter: Kádár János és a futball, L. Pap István: Emlékezzünk a régiekre, Rubicon 2018/6; delmagyar.hu, ketezer.hu
Képek: archivum.mtva.hu, besugnak.blog.hu, borsonline.hu, nso.hu, sport365.com, valogatott.blog.hu, vasasfc.hu
