Equal pay? Pályareform? – A női foci-vb utóélete

Az Egyesült Államok sikerével zárult vasárnap a Franciaországban megrendezett FIFA női labdarúgó-világbajnokság. Bár a torna végkimenetele távolról sem okozott meglepetést, az már annál inkább, hogy az esemény a női focira irányuló általános figyelem sokszorosát élvezte az elmúlt hónapban, ezáltal pedig több, a sportág jövőjét alapjaiban meghatározó kérdés is felszínre került.

11.7 milló néző. Ennyien voltak kíváncsiak az Egyesült Királyságban az Anglia-Egyesült Államok elődöntőre, amivel a találkozó a szigetország eddigi legnézettebb TV-műsora 2019-ben. Mindez történt abban a fociőrült közegben, ami a férfi BL-döntő mindkét résztvevőjét adta, ám még az év legrangosabb klubmérkőzése sem tudta felvenni a versenyt a női világbajnoksággal (a BL-döntőre 11.3 millóan kapcsoltak oda). Ennek a számnak pedig komoly üzenete van: a női labdarúgás már nemcsak egy vékony réteg szórakozása, esetleg az unatkozó futballfanatikusok időtöltése, hanem egy egész országokat megmozgatni képes ügy, amire valóban érdemes odafigyelni. De honnan ez a hirtelen reflektorfény?

Angliában több oldalról is megközelíthető a megnövekedett érdeklődés. Phil Neville, a Manchester United és az Everton korábbi válogatott védőjének vezetőedzői kinevezése sok, egyébként kizárólag a férfi labdarúgást követő rajongónak keltette fel az érdeklődését. Erre a jelenségre később maga az angol szövetség is rájátszott: a világbajnokságra utazó keretet egy, a közösségi médiában futó minikampány keretében hozták nyilvánosságra olyan sztárok közreműködésével, mint David Beckham, Alan Shearer vagy Raheem Sterling. Másrészről még mindig élénken él a szurkolókban a tavalyi férfi világbajnokság emléke, amikor valóságos fesztiválhangulat fogta el az egész nemzetet a válogatott menetelése során. A női csapat remeklése visszahozta ezt az érzést, így nem is lehetett kérdés, hogy az ország idén is a „Football’s coming home” címmel elhíresült számot énekelve fogja egy emberként bíztatni a nemzeti csapatot.

A Glastonbury fesztiválon is hatalmas volt a szurkolás

A Glastonbury fesztiválon is hatalmas volt a szurkolás

A rohamosan fokozódó figyelem globális trenddé vált. Brazíliában annak ellenére követték példátlanul sokan a női-vb történéseit, hogy közben a férfi válogatott a hazai pályán rendezett Copa Americán aratott végső diadalt, de az amerikai szurkolók figyelmét sem vonta el, hogy a férfiak az Aranykupán döntőztek – ráadásul mindkét finálét épp a hölgyek világbajnoki döntőjével egy napon tartották.

Az már törvényszerű, hogy amint nő az érdeklődés, úgy termeli a torna a sztárokat és a megosztó pillanatokat. Utóbbiak közül kiemelendő a kameruni válogatott viselkedése, akik a kiesésükkel végződő nyolcaddöntőjükön hosszú perceken át nem voltak hajlandóak újra játékba hozni a labdát az általuk kifogásolt bírói döntések után, de az amerikai Alex Morgan „teázós” gólöröme is sokaknál kiverte a biztosítékot Anglia ellen.

A világbajnokság igazi központi alakja mégis minden szempontból az amerikai csapatkapitány Megan Rapinoe volt. Ez már sportszakmai oldalról sem vitatható – személyében tisztelhetjük a vb legjobb játékosát, gólkirályát és a döntő legjobbját is –, ám a pályán kívül is gondoskodott arról, hogy minden fordulóban különböző okból cikkezzen róla a világsajtó.

A korábban magát „két lábon járó Trump-ellenes tüntetésként” aposztrofáló támadó évek óta nem énekli a himnuszt, idén pedig odáig ment, hogy nem éppen szépirodalmi stílusban üzente meg az elnöknek, rá hiába várna a Fehér Házban az esetleges vb-győzelem esetén. Egy hétre rá már azzal hívta fel magára – és a Pride-hónapra – a figyelmet, hogy kerek perec kijelentette, „nem lehetsz világbajnok melegek nélkül”. Bár ezen megnyilvánulásaival súlyos és fontos társadalmi kérdésekben foglalt állást, a női foci jövője szempontjából a döntőt követő nyilatkozata a legérdekesebb.

Megan Rapinoe és az ikonikussá vált gólöröme

Megan Rapinoe és az ikonikussá vált gólöröme

„Szerintem mindenki készen áll, hogy továbblépjünk ebben a kérdésben. Már túl vagyunk azon, hogy megérünk-e annyit, mint a férfiak, hogy kereshetünk-e ugyanannyit, mint ők. A szurkolók, a játékosok, de talán már a szponzorok is. Már az a kérdés: mit tudunk tenni?”

És valóban úgy tűnik, a szurkolók támogatják a béregyenlőséget – a döntőben rendületlenül harsogott az „Equal pay! Equal pay!” rigmus, hasonló okokból pedig kőkemény füttykoncerttel köszöntötték a FIFA elnökét, Gianni Infantinót. „Egy kis megaláztatásba nem halt még bele senki, igaz? Felőlem rendben van a fújolás” – erősítette meg a támogatók véleményét Rapinoe.

Kérdés, mi lenne a bérazonosság alapja? Azt már a legcsekélyebb közgazdasági ismeretekkel is könnyű belátni, hogy klubszinten egyenlő díjazást követelni értelmetlen, azonban a válogatott szereplésért kapott fizetség már más kérdés. Az adott nemzet szövetségétől – elméletileg – az országuk képviseletéért kapnak honoráriumot a sportolók, és ez a képviselet nemtől független. Mégis, az amerikai férficsapat tagjai meccsenként majdnem másfélszer annyit tehetnek zsebre, mint női kollégáik, győzelmi prémiumuk pedig a hölgyek bónuszának hatszorosa. Ráadásul az Egyesült Államok esete különleges, hiszen a nők bevétel szempontjából is felveszik a versenyt a hagyományosan jóval népszerűbb férfiakkal. A csapat idei hazai meze a Nike beszámolója szerint minden idők legeladottabb amerikai futballmeze lett, a Wall Street Journal kimutatása alapján pedig a 2016 és 2018 közötti időszakban a női válogatott majdnem 2 milló dollárral több bevételt generált a férfiaknál.

Az amerikaiak kivételes esetétől eltekintve is könnyű érveket találni a válogatottban szereplésért járó egyenlő díjazásért, de azt is fontos látni, hogy a női labdarúgás népszerűsége egyelőre inkább a nemzeti csapatok találkozóira korlátozódik. Hiába döntött meg szinte minden elképzelhető rekordot az idei világbajnokság, a 2018-as női BL-döntőre még mindössze félmillió ember volt kíváncsi a fináléban érintett országokban. Láthatjuk, hogy a női labdarúgás népszerűsége jelenleg elsősorban a nemzeti összetartásnak és kollektív szurkolói tudatnak köszönhető.

Talán részben ennek a felismerésnek is hála ragadott klaviatúrát az előző hónapban Emma Hayes, a Chelsea női klubcsapatának vezetőedzője. Hayes-t általánosan a női labdarúgás egyik legfelkészültebb alakjának tartják, munkásságának elismeréseként II. Erzsébet királynő 2016-ban a Brit Birodalom Rendjének tagságával tüntette ki. Publikációjában arra világított rá, hogy a női labdarúgás előrelépésének érdekében először a körülményeket kéne a nők testi adottságaihoz igazítani, különös tekintettel a kapuk méretére. Példaként említve a gátfutást (ahol a nőknek kisebb akadályokon kell átugraniuk) és a kosárlabdát (ahol kisebb labdával játszanak a hölgyek) rámutatott, hogy egyáltalán nem szexista elképzelés a kapuk lekicsinyítése.

Emma Hayes

Emma Hayes

„Magától értetődő oka van annak, hogy a nők akkora pályákon és akkora kapukkal játszanak, mint amit látunk. Ez nem más, mint hogy így „kaptuk őket”. És valamiért senkinek nem jutott eszébe megkérdőjelezni, hogy van-e ennek így értelme” – írta. Hayes eszmefuttatásával nehéz vitába szállni – az idei férfi BL-döntő kapusai, Hugo Lloris és Alisson Becker 188 illetve 191 cm magasak, ezzel szemben a női vb-döntő hálóőrei, Alyssa Naeher 175, Sari van Veenendall pedig 180 centisek. Hiába a 10-15 centiméter különbség, a kapusoknak mégis ugyanakkora felületet kell védeniük. Akadt egy igazán extrém példa is az idei tornán, amit Hayes is illusztrációként használt: az amerikai válogatott a csoportkörben vb-rekordot jelentő 13-0-ra verte Thaiföld válogatottját. A kapuban álló Sukanya Cho Charoenying mindössze 165 centiméter volt…

Hayes elképzeléseit nem mindenki vette jó néven. Korábbi játékosa, az amerikai Crystal Dunn hangot is adott ellenvéleményének, kiemelve Chille kapusát, Christiane Endler-t. Szerinte a hálóőr Egyesült Államok ellen bemutatott szenzációs teljesítménye bizonyítékul szolgált mindenki számára, hogy a jelenlegi paraméterek tökéletesek.

Bárhogy is alakuljanak később a közelmúltban felmerült kérdések, az első nagy lépést megtette a női labdarúgás: elérte, hogy beszéljenek róla. Méghozzá sokat, és ez a nagy klubok figyelmét sem kerülte el – a héten jelentették be, hogy az angol női bajnokság nyitófordulójában rendezett két mérkőzésnek a férfi csapatok stadionjai, az Etihad Stadium és a Stamford Bridge fog otthont adni.

Azért itt még aligha lehet telt házra számítani. Mondjuk 11.7 millió nézőre se lehetett…

források: BBC, The Telegraph, The New York Times, The Times, Nemzeti Sport Online, ESPN, bigthink.com

képek forrásai: wxyz.com, The Sun, cultmtl.com, The Times