Bíró – kicsit másképp!

Sportos oktatóinkat bemutató cikksorozatunk legújabb részében dr. Vaskuti Andrással beszélgettünk, aki büntetőjogot tanít az ELTE ÁJK-n, büntetőbíró volt a Fővárosi Törvényszéken, jelenleg kúriai bíró, emellett pedig atlétikai versenybíróként tevékenykedik. Erről a nem mindennapi kombinációról és sportoló múltjáról kérdeztük.

Ön régebben atletizált és ez a mai napig is része az életének. Hogyan ismerkedett meg a sportággal?

Amikor 14 éves voltam, a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban voltam elsős. Az akkori tornatanárunk levitt minket a közeli Honvéd-pályára, és ott mindenkinek futni kellett 400 métert. Az akkori vezetőedző – Rózsavölgyi István, híres atléta volt – kiválasztotta azokat a fiatalokat, akiken látta, hogy jól mozognak, akikben látott fantáziát. Így kerültem én az atlétika közelébe.

Hogyan teltek a sportolói évek?

Nagyon kemény edzéseink voltak, heti négyszer három órák. Úgy gondoltam, hogy nem tudom sokáig összeegyeztetni a tanulással, ezért átigazoltam egy kisebb egyesületbe, ami ma már nem létezik. Ez nagyon barátságos volt, ott volt a Dagály strand mellett, és mivel nem volt külön öltöző, a strandra jártunk átöltözni, ez viszont azzal az előnnyel járt, hogy az edzések után ott lehetett úszni, fürödni, szaunázni. Rendszeresen jártam, már csak hetente háromszor másfél órát, ami pont teljesíthető volt.

Versenyeredmények is voltak?

Sosem voltak rendkívül nagy, kiemelkedő eredményeim. Versenyzőként én mindig nagyon izgulós voltam, tehát nekem nagy stressz volt ez. Az edzéseket szerettem, de a versenyek napján már reggel rosszul voltam. Nem tudtam megszokni, hogy mások elé kiálljak. Ez ma már az életem részévé vált, pláne oktatóként is, de akkor bizony ez nehéz volt. Kisebb versenyeken részt vettem, de nagy dolgokat nem tudok felmutatni. Az életforma volt számomra a fontos.

Hogyan ért véget az aktív sporttal töltött időszak?

Ez egészen addig tartott, amíg be nem hívtak katonának. Ott sajnos rászoktam egy káros szenvedélyre, a cigarettára, amiről később leszoktam ugyan, de azzal járt, hogy már soha többet nem tudtam úgy futni, mint azelőtt. Már az is megerőltető volt, ha a trolibusz után kellett futnom.  Később aztán nézőként jártam sokáig atlétikai versenyekre a mostani Puskás Stadionba, ott gyakran voltak teltházas versenyek, például atlétikai Európa-bajnokság, és hasonló neves sportrendezvények. Azóta már nem atletizáltam, viszont rendszeresen szoktam úszni, a kedvenc helyem a Margit-szigeten a sportuszoda, oda hetente egyszer-kétszer lementem, illetőleg a Komjádiba is jártam néhányszor. Később pedig konditermekbe jártam, sőt el kell mondanom, hogy abban az időben Közép-Európában a büntető igazságszolgáltatásban a legjobb felsőtesttel rendelkeztem. Bizony, volt ilyen!

Hogyan lett versenybíró?

A Károli Egyetemen is tanítottam egy időben, és ott a tanszéki adminisztrátor szobája tele volt atlétikai poszterekkel, plakátokkal, képekkel, így kezdtünk beszélgetni, hogy mi köze van az atlétikához. Kiderült az illetőről, hogy egy veterán távolugró, és ő mesélte, hogy a következő évben Nyíregyházán lesz veterán Európa-bajnokság. Én elkezdtem interneten nézegetni, így aztán rábukkantam az Atlétikai Szövetség honlapjára, ahol pont írták, hogy atlétikai versenybíró képzés indul a Testnevelési Főiskolán. Gondoltam, hogy ott a helyem. Egy fél éves tanfolyam volt, hetente kellett menni, a végén pedig vizsgát kellett tenni. Ezt elvégeztem, így lettem atlétából atlétikai versenybíró.

Mit szeret benne?

Rengeteg versenyre járok, ilyenkor a fedett pályás szezonban a Syma csarnokban rendezik a versenyeket, minden hétvégén ott vagyok, de nem a fedett pályás szezon, ami igazán érdekes, hanem amikor stadionban vannak a versenyek, amikor jó idő van, süt a nap. Március végén lesz itt Magyarországon a veterán Világbajnokság, szintén a Syma csarnokban rendezik, most erre készülök nagyon. Nekem ennyi közöm maradt az atlétikához, és ez így elég is. Itt semmi szubjektív nem számít, nincs manipuláció, itt tényleg az idő, a gyorsaság, a magasság, a távolság számít, ezek mind objektív körülmények. Nagyon jól esik a rengeteg irodai papírmunka, olvasás után a számítógépektől néha kiszakadni.

Mi a nagyobb szenvedély, a jog vagy a sport?

Egyik nélkül se tudnék élni. A jog is nagyon sok örömöt okoz, inkább abban értem el sikert, mint a sportolói tevékenységben, de szerintem a sportban nem csak az számít, hogy érmet szerezzen az ember, hanem a mindennapi aktív tevékenység, a mozgás nagyon fontos. Kettéválasztanám: van a bírói munka, amiben sok sikert elértem, most a Kúrián egy csapatnak vagyok a tagja – itt nem az egyéni szám az érdekes, mint korábban volt -, de ez a munkám, az összes többi hobbi. Hobbi a tanítás is, és pontosan azért nagyon jó nekem a sportpályához hasonlóan, mert itt nem bűnözőkkel vagyok körülvéve. A büntetőbíró mégis csak a bűn világával találkozik nap, mint nap, viszi haza, szinte nem tud elszakadni ettől. Ellenben az egyetemi oktatás és a sportpálya az a terület, ahol minden olyan tisztának tűnik számomra.

Fedezett fel párhuzamot a két bírói pálya között?

Ez érdekes kérdés, mert ritka, hogy valaki 24 órában bíró, de nem én vagyok az egyetlen bíró az atlétikában. Dr. Tölg-Molnár László most ment nyugdíjba, de 15-20 éven keresztül volt polgári bíró, a Pest Megyei Törvényszéken, majd a Fővárosi Ítélőtábla bírója volt, és ő volt az Atlétikai Versenybíró Testület elnöke. Tehát vagyunk így ketten is, csak én vagyok a büntető-, ő meg a polgári bíró. De más a pulpituson ülni és ítéletet mondani, és megint más egy verseny. Az atlétikában bármilyen verseny lebonyolításához minimum ötven, ha nem száz bíró is kell. Távolugrás, magasugrás, súlylökés, futó számok – ez mind párhuzamosan zajlik. Én leginkább távolugrásnál vagyok, de ehhez is több bíró kell: aki a homokban van, aki a szalag másik végén áll, aki a jegyzőkönyvet vezeti, aki a szelet méri, aki a versenyzőket szólítja, így hat-hét bíró mindenképpen kell egy számhoz is.

Tehát látható, hogy itt gyakorlatilag egy kis pont vagyok az egész rendszerben, ahol nem feltétlenül kell mindig döntéseket hozni. Különösen, amikor nem is én vagyok a vezető bíró, hanem csak a homokban guggolok, és például 146 versenyző esetén – akiknek van három ugrása – nem olyan kevés fizikai munka egy nap 400-szor, 500-szor leguggolni és felállni. Egy-egy ilyen komolyabb verseny után ez nagyon komoly izomlázat tud okozni, és ha nincs jól bemelegítve, könnyen meg is sérülhet az ember. Persze van, amikor döntéseket kell hozni attól függően, hogy adott versenyen az adott bíró milyen funkciót lát el. Itt is egy állandó kontroll alatt vagyunk, mert az edzők szintén ott vannak, és a versenyzők érdekében ugyanúgy bekiabálnak, beszólnak, ahogy a terheltek hozzátartozói teszik a megjegyzéseket. Csak amíg a tárgyalóteremben egy „Atyaúristen” vagyok, addig a versenypályán egy senki, akinek bármit lehet mondani. Szóval egy kicsit más, de nagyon jól kiegészíti egymást a kettő.

Ön szerint mennyire egyeztethető össze a sport az egyetemi tanulmányokkal?

Egyetemi oktatóként időnként meg szoktak hívni a diákok különböző sportrendezvényekre – a focibajnokságon például volt olyan focimeccs, ahol én végeztem a kezdőrúgást -, tehát látom, hogy ez a része, az amatőr sport bőven belefér. Az élsport már egy nehéz kérdés. Nagyon nehezen összeegyeztethető a rendszeres külföldi versenyzés az egyetemi helytállással, szemináriumokkal, beszámolókkal. A legtöbb időt mindig az edzések igénylik, hogy ott tudjon megjelenni, és oda tudja tenni magát az ember, de manapság ez könnyebben megoldható talán, mint az én időmben. Aki akkor sportolt, kvázi mentesült az egyetemi tevékenységek alól. Most a kreditrendszerrel kitolódik ez az időszak, és már jobban belefér az ilyesmi.

Mit üzen a hallgatóknak?

Az Olimpiai játékok jelmondatát idézném: „Gyorsabban, Magasabbra, Erősebben”. Ha lesznek versenyek, én biztos ott leszek nézőként, mint ahogy tettem azt az Éjszakai Sportnapon is. Amikor csak tudok, szívesen megyek, és drukkolni fogok! Hajrá ELTE!