Villámkarrier a brazil válogatottnál

Dr. Rákóczi Istvánról, az ELTE Portugál Nyelvi és Irodalmi Tanszékének oktatójáról talán kevesen tudják, hogy mennyire oda van a futballért. Új sorozatunkban, ahol az ELTE „sportos” tanáraival foglalkozunk, első alkalommal vele beszélgettünk.

Dr. Rákóczi István szobájának falán a Portugál Becsületrend mellett az UEFA „D” licences labdarúgóedzői oklevele lóg. Megtudtuk, hogy egy kapusdinasztia tagja, Carlos Alberto Parreira, a brazil válogatott szövetségi kapitányát tolmácsolta a magyar-brazilon, no meg azon kevés honfitársunk közé tartozik, aki már járt a jövő évi vb-döntő helyszínén. Azt nem árulta el, hogy Portugáliában kinek szurkol, arra viszont készséggel vállalkozott, hogy esélyt latolgasson a közelgő labdarúgó világbajnokság előtt.

Portugál szakos tanárként a portugál vagy a brazil futballt szereti jobban?

Természetesen mindkettőt.

Akkor kezdjük az előbbivel. Melyik a kedvenc csapata Portugáliában?

Erre nagyon nehéz válaszolnom. A három legismertebb klub, a Benfica, az FC Porto és a Sporting Lisboa eléggé megosztja a portugál embereket. Feleségem nagyon bölcsen oldotta meg a kérdést: közös életünk első évét Lisszabonban töltöttük, ahol a barátaink megkérdezték, hogy kinek is szurkol Mónika. Ő pedig egy zseniális gesztussal azt mondta, hogy a Belenenses-nek. Ez egy fővárosi csapat, hatalmas tradíciókkal, de kevés eredménnyel – bár most újra első osztályú. Mindenesetre feleségem kihúzta a válasz méregfogát, ugyanis ha Portugáliában valaki elárulja klubhovatartozását, akkor beírja magát egy szűkebb társaságba és kiírja magát egy bővebből. Így most én sem árulnám el, hogy pontosan kinek szurkolok, de „Európa braziljainak”, azaz a portugál válogatottnak mindenképpen.

És Brazíliával mi a helyzet?

Az Európában játszó brazilokért tudok lelkesedni. Az öntörvényű, individualista foci az ideérkező játékosoknak egy új taktikai készséget, egy új stratégiai látásmódot és egy más futballkultúrával való ötvöződést eredményez. Az ilyen játékosokat nagyon szeretem. Ha példát kell említenem, akkor Zé Roberto és Kaká a két kedvencem.

Gyerekkorából mi az első futballélménye a dél-amerikai országgal kapcsolatban?

Ez az 1966-os labdarúgó világbajnoksághoz köthető. Itt Brazília éppen Magyarországgal játszott, amin az a felejthetetlen Farkas-féle gól is született – többek között ez a találat kellett a 3-1-es sikerünkhöz. Óriási eredmény volt ez, ami méltán keltett szenzációt a világban.

http://youtu.be/WljSX3UE-MU

Ha már itt tartunk, bármilyen furcsa, de Brazília egészen a 2004-es budapesti barátságos meccsig képtelen volt legyőzni válogatottunkat. Gondolom akkor Ön sem hiányozhatott a lelátóról.

Az igazság az, hogy a szerencsének köszönhettem, hogy ott lehettem a stadionban. Egy kicsit későn eszméltem, amikor jegyet akartam venni, már mindet elkapkodták. Azonban adódott egy lehetőség: az egyik televízió-társaság megkért rá, hogy egy brazil barátommal együtt, készítsünk interjúkat a vendégjátékosokkal. Még így „médiamunkásként” sem volt könnyű dolgunk, trükközni kellett: ő a pincéből lifttel, én telefonnal a fülemen, több biztonsági gyűrűn keresztül jutottam be a szinte erődként őrzött hotelba, ahol a brazil futballisták megszálltak. Ekkor megtudtuk, hogy interjúzni még így sem lesz lehetőségünk, viszont az kiderült, hogy a Népstadionban lesz majd egy médiaablak, ahol kérdezgetni lehet a sztárokat. Az edzés előtt, délután háromtól kezdődött a hivatalos program, de mi már elsőként, kettőkor ott voltunk mindenkit megelőzve, és vártuk, hogy megérkezzenek a játékosok. Itt – feltehetőleg a barátom bőrszíne miatt – mindkettőnket brazilnak néztek, így lehetőségünk volt mini-interjút készíteni az akkori szövetségi kapitánnyal, Carlos Alberto Parreirával. Amikor az MLSZ-sajtófőnöke rájött, hogy egyikünk nem brazil, akkor én felajánlottam neki a segítségünket. Ő rögtön élt is ezzel a lehetőséggel, mert akkor derült ki, hogy Parreira az előzetes hírekkel ellentétben mégis ad sajtótájékoztatót az edzés után. Nos, így lettem én egy napra a brazil válogatott tolmácsa. Mondanom sem kell, hogy mekkora élmény volt ez számomra.

Az MLSZ honorálta valahogy a villámgyors segítőkészséget?

Ahogy már utaltam rá, lemaradtam a jegyvásárlásról, így két belépőt kértem munkámért cserébe, ami egyenesen a VIP-páholyba szólt. Fantasztikus emlék, akárcsak Dániel fiamnak, aki Ronaldinhóval fényképezkedhetett a találkozó után.

Bár van rá tippem – de azért gyanútlanul megkérdezem –, mit sportolt fiatal korában?

Szerintem nem fogok meglepetést okozni: a családunkban nagy hagyománya van a futballnak. Mi úgyszólván egy leszállóágban lévő kapusdinasztia vagyunk. Nagypapám idejében még voltak különböző régiós válogatottjai a családnak, aztán Apukám kis csapatokban és néha Szegeden védett, velem pedig még lejjebb szállt ez a hagyomány. Én már csak az NB II-ben és az NB III-ban védtem annak idején, de mindig nagyon szerettem a futballt.

Esetleg a gyerekei is továbbviszik ezt a hagyományt?

Dániel fiam a Ferencváros korosztályos csapataiban volt gólvágó, de aztán felhagyott a focival. Azért még bízom benne, hátha visszatalál, és akkor akár még fényes jövő állhat előtte ezen a téren. Hasonlóan például Gera Zolihoz, aki szintén felhagyott egy időre a labdarúgással, aztán mégis nagyon magas szintre jutott. Mellette nagy reményem legkisebb fiam is, aki ráadásul kézzel fogja meg a labdát, így akár lehet, hogy újabb ciklusa kezdődik a kapusoknak a Rákóczi családban.

Jövőre Brazíliában rendezik a labdarúgó világbajnokságot. Ön már többször is megfordult ott. Esetleg mérkőzésre is kilátogatott már?

Természetesen nem hagyhattam ki, hogy megnézzek a helyszínen egy bajnokit. Sőt, nem is akárhol, a leendő vb-döntő helyszínén – de még a régi, legendás Maracanãban –, egy Botafogo-Fluminense mérkőzésen lehettem jelen. Nem kell mondanom, az a hangulat, a nézőtéri szamba lenyűgöző élmény volt.

Ha már vissza-visszatérő téma a brazíliai vb: Ön szerint 2002 után jövőre ismét a szamba dívik majd a dobogó legfelsőbb fokán?

Nem vagyok jós vagy jövőbelátó, de úgy gondolom, Brazíliának minden esélye megvan arra, hogy otthon tartsa a trófeát. Egyrészt edzője mentalitásának köszönhetően – ahogy arrafelé nevezik: „Nagy Fülöp” (Felipe Scolari – a szerk.) –, másrészt a Konföderációs Kupán nyújtott teljesítmény is azt bizonyítja számomra, hogy valószínűleg Brazíliának nem feltétlenül lesz szüksége az én szurkolásomra a győzelemhez. Szeretem a kisebb latin-amerikai csapatokat is, így Mexikóért és Uruguayért is szorítok majd nyáron. Bár utóbbiról ne tudjanak a brazilok, mert ellenük hazai pályán már elbuktak egy vb-döntőt 1950-ben… Továbbá az olaszok is mindig odaérhetnek a legjobbak közé, főleg, hogy a rengeteg itáliai bevándorló feltehetőleg szinte hazai pályát teremt majd az „Azzurinak”. Az eredmények mellett pedig nagyon bízom abban is, hogy Brazília nem bukik bele a rendezésbe, hiszen a mai, átpolitizálódott helyzetben ez már jóval többet jelent egy ország számára, mint „csupán” a futballt.