Az 1956-os októberi és novemberi események során jó néhány Vas megyei polgár is életét vesztette, mégis alig hallani róluk.
Szerző: Gyenge Dániel
Amikor az 1956-os októberi-novemberi eseménysorokra emlékezünk, legtöbbször a „pesti srácok” heroikus fővárosi küzdelme juthat eszünkbe, és az az emblematikus Time címlap, melyen három fegyveres fiatal jelenik meg elszánt és harcias tekintettel a kivágott Rákosi-címert nélkülöző lobogóval. Szóba kerülnek ennek apropóján a Corvin-fiúk, a Széna tériek, és ugyanilyen fontos a tizenéves lázadó fiúk és lányok emlékezete. És ez így is van jól, ők azok, akikre valóban büszkék lehetünk, mindannyiuk lelkiismeretes, a szabadságvágy és az igazságszeretet lázában égő polgárként vett részt az eseményekben. Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy a népfelkelésből forradalommá, majd szabadságharccá fejlődött megmozdulásokban tevékeny szerepet vállalt a vidék népe is, és azon belül Vas megye népe.
1956 nemcsak a felvilágosult, urbánus fővárosi diákság önös megmozdulása volt, hanem egy össznépi forradalom, melyhez minden társadalmi réteg csatlakozott a kizsigerelt földművesektől, a képzetlen segédmunkásokon, gyáripari proletárokon át a háztartásbeli asszonyokig és értelmiségi rétegekig. A magyar nép színe-java egy emberként állt ellen a sztálinista rezsimnek és a szervilis rákosista államapparátusnak. Az persze tény és való, hogy a nagyszabású tömegtüntetések Budapesten kezdődtek, és a megmozdulások szellemi kiötlői az egyetemista érdekképviseleti szervezetek voltak, akik konkrét követeléseket is megfogalmaztak a hatalommal szemben: kinyilvánították többek között a munkásönigazgatás biztosításának, a gazdaság demokratizálásának, a mezőgazdaság megreformálásának, az életszínvonalat javító szociális intézkedéseknek az igényét, a többpárti demokrácia és a külpolitikai semlegesség szükségességét. Olyan reformkövetelések voltak ezek, melyekkel minden olyan népréteg tudott azonosulni, akik azt várták, hogy hányavetett életük jobbra forduljon zsarnoki elnyomástól és gazdasági kizsákmányolástól mentesen. Ezért csatlakoztak a felvonuló egyetemistákhoz, művészekhez, nőkhöz a dolgozó munkások is, és ezért törtek ki spontán szolidaritás-tüntetések a vidéki településeken is, amikor odáig eszkalálódott a helyzet, hogy a fővárosban a karhatalom és a szovjet katonák részéről brutális és véres tömegoszlatások történtek. Ezt a módszert pedig vidéken is alkalmazták, ezreket megölve és megsebesítve.
A vidéki demonstrációk leverése során számos vasi kötődésű ember is meghalt, akik között éppúgy voltak segédmunkások, hivatalnokok, mint középiskolai tanulók és gyári munkások. Több elhunyt vasi vett részt olyan jelentős megmozdulásokon is, mint a mosonmagyaróvári és győri tüntetések, ahol kíméletlen sortűzzel akart rendet csinálni a helyi párthatalom. Az események forgatagában lelte halálát Sipos Gyula 20 éves gasztonyi tüntető és Gyécsek István felsőszölnöki erdész, aki 35 éves volt, amikor a halálos lövés érte. Ők Mosonmagyaróváron hunytak el, azonban Győrben is sok áldozatot szedett a puskadördülés, akik között a celldömölki illetőségű Kolozsár Zoltán és a szombathelyi Halász Ödön tanulók is számon vannak tartva; őket tizenéves korukban érte a halál. A budapesti tüntetések is hasonlóan tragikus végkimenetellel végződtek, gondoljunk az október 25-i Kossuth téri sortűzre, amikor a magyar államvédelmisek a szovjet harckocsiegységekkel karöltve rendeztek mészárlást, legalább 100 felvonuló embert a halálba küldve, akik között szintén találunk vasi kötődésű embereket. Itt szerzett puskagolyótól hunyt el többek között Rottenberger Jánosné szombathelyi takarítónő, Lülik Miklós hidashollósi hivatalnok, vagy Bakonyi Mária szombathelyi háztartásbeli asszony.
Az október 23-i hatalmas tömegeket megmozgató rendszerellenes tüntetéssorozat másnapra virradóan, amikor a Vörös Hadsereg és az ÁVH is színre lépett, hamar fegyveres harccá fajult, melyben számos Vas megyéből származó felkelő is részt vett. A Budapest belvárosában elszabaduló tűzharcban halt hősi halált egy szombathelyi tanuló, Németh Márta is, akit a forradalom első halottjai között tartanak számon; 15 évet ért meg. Varga Lajos molnaszecsődi rendőr 27 évesen hunyt el a Magyar Rádió ostrománál, akit végzetes bénulást okozó gerinclövés ért. Az Erzsébetvárosban zajló tűzharcok során, életmentés és sebesültszállítás közben kapott halálos golyótalálatot Kecskés Sándor molnaszecsődi mentőtiszt; vesztét az okozta, hogy az ott tartózkodó szovjet egység tüzet nyitott a furgonjára – 54 éves volt. Fontos még megemlíteni, hogy Vas megyeiek teljesítettek szolgálatot a legendássá vált Corvin közieknél és más jelentősebb felkelőcsoportnál is. Köztük volt Harasztovics Miklós ostffyasszonyfai segédmunkás is, aki a Práter utcai fegyveresek soraiban harcolt, mígnem a szovjet csapatok kivonulása előtti napon, október 28-án halálos lövés nem érte. Említésre méltó még Zanati István jánosházi hentessegéd is, aki október 26-i haláláig harcolt annak a Sascsoport osztagnak a kötelékében, mely közvetlenül a „corvinisták” irányítása alatt állt. A Pongrácz fivérek által vezetett csoportban – amely a legnagyobb véráldozatot szenvedte el – halt hősi halált a novemberi harcokban a 19 éves szombathelyi esztergályos Vinglbauer Pál is. Amacsics Ferenc öblői élelmezési beszerző a Tűzoltó utcai felkelőknél hunyt el 59 évesen. A fegyverropogás azonban egy időre megszakadt, amikor október 29-én a szovjet csapatok úgy határoztak, kivonulnak a fővárosból, ezzel hagyva az események szabad folyását.
A kormányrudat Nagy Imre vehette a kezébe, aki a Rákosi-rendszerben és a Magyar Dolgozók Pártjában is befolyásos pozíciót gyakorolt. Ő azonban elkötelezett volt a reformok iránt (ezt bizonyította az ’53-tól ’55-ig tartó miniszterelnöksége is, amelynek során véget vetett az erőszakos kolhozosításnak, az internálásoknak, amnesztiát hirdetett), és így a felkelők is támogatták. Megkezdődött hát az új, forradalmi rendszer alapjainak lerakása Budapesten és vidéken is. Megalakultak az üzemi munkástanácsok, a kormánynak alárendelt fegyveres nemzetőrség, a pártbürokráciát és a hivatalokat pedig igyekeztek megtisztítani a rákosista elemektől. Az új rend alapjainak lerakása vidéken is megtörtént, Vas megyében is véghez vitték a szükséges lépéseket. A térség falvaiban közfelkiáltással megválasztották a nemzeti bizottságokat, melyek átvették a helyi párttitkároktól és pártkáderektől a vezetést, majd megalakultak a járási forradalmi bizottságok is, melyek a központi településeken működtek. Ezzel együtt felálltak a helyi nemzetőrségek is, akiknek a közrend fenntartását jelölték ki feladatukul, és demokratikus szavazást rendeltek el a termelőszövetkezetekhez tagolt parasztok között, akik legtöbbször az önállósodás mellett határoztak.
A hatalomátvétel vér nélkül zajlott; a kommunista pártfunkcionáriusok önként mondtak le posztjaikról. A békés rendezés állapota azonban nem tartott sokáig, a szovjetek már október legutolsó napjaiban döntöttek a katonai beavatkozás mellett: fel is állították a bábkormányt november elején a Nagy Imre oldaláról Moszkva mellé állt Kádár János főszereplésével. Ezen a keserű helyzeten sajnos nem lehetett változtatni, a birodalom elkötelezte magát amellett, hogy katonai egységek és tankhadoszlopok bevetésével megdöntik a törvényes, többpárti kormányt. A Vörös Hadsereg árnyékában pedig megalakult a szovjetpárti MSZMP új karhatalmi alakulata, amelyet „pufajkásokként” emlegetett a köznyelv. A velük vívott tűzharcban hunytak el Szombathely kinevezett nemzetőrei is, akik előtt a Széll Kálmán téri emlékmű (hősi haláluk helyszíne) tiszteleg. A nemzetőrség soraiban szolgáló Gasztonyi József nagygencsi csillés, Jaszfi Ferenc lakatos, Nagy Károly nemeskoltai MÁV-lakatos és Pintér Károly szombathelyi öntő a vérüket adták a magyar forradalom ügyéért.
A Nagy Imre-kormánynak komoly fejtörést okozott volna, ha a rendőrség és a honvédség hűtlenséget tanúsít az új államhatalom iránt, azonban ez korántsem így történt: az erőszakszervezeteknél szolgálók java is a forradalom mellett állt. Sok Vas megyei rendőr és honvéd is próbált hősiesen ellenállni a szovjet intervenciónak, mígnem elestek a moszkvai kolosszustól. Szabó István balozsameggyesi, Szép Gyula szombathelyi és Szily Vilmos vépi rendőröket a kőszegi kapitányság épületében lőtték agyon a szovjetek. Szentkirályszabadján és Veszprémben Trancsics József, Braun Károly, Scherman Elek és Horváth Antal vasi honvédek hunytak el a harcokban, Székesfehérváron Tánczos István felsőmaróci honvéd, nemzetőr lett a tűzharcok áldozata. Budapesten is folyt azonban az elkeseredett küzdelem a szovjetek által megszállt fővárosban; ekkor Kovács Árpád szombathelyi sofőr, és a Tűzoltó utcai csoport egyik prominens embere, Resetár József hunytak el. Velük együtt távozott az élők sorából Somogyi Anna rábahídvégi asszony, de a harcoknak Németh László szombathelyi nyomdász és a Kissomlyóról származó Varga Mária is áldozatául estek, akik kórházi ellátás közben haltak bele sérüléseikbe.
Mivel a szovjet beavatkozás visszafordíthatatlanul megágyazott a kommunista pártállam visszaállításának, ennek tudatában sok százezren az emigráció mellett döntöttek, a határátkelés azonban nem ment gördülékenyen, és a nyugati határvidéken többen életüket vesztették, köztük Vas megyét elhagyó „disszidensek” is. Így járt Péterfy Ferenc kőszegi kályhás is, akinek a mellkasát lőtték át a határőrök. Bár az első, 1953 és 55 között regnáló Nagy Imre-kormány rendelkezett az aknazár, a szögesdrótakadályok lebontásáról, 1956 novembere után fokozatosan visszaállították a szigorú határellenőrzést, de így is csaknem 200 ezer menekülő épségben átjutott a nyugati határon, ahonnan elsősorban az USA-ba, az NSZK-ba vagy Ausztráliába vezetett az útjuk. Közülük is akadtak azonban olyan amnesztia ígéretével becsapott emberek, akiket az otthon uralkodó borzalmas körülmények ellenére is hazaszólított a honvágy, velük azonban kíméletlenül eljárt a kádári pártállam. Török István sárvári esztergályos is közéjük tartozott, akit hűtlenség és szervezkedés vádjával halálra ítéltek és kivégeztek röviddel hazatérte után. Viszont nem Török István volt az egyedüli Vas megyéből származó polgár, akit a megtorlás éveiben végeztek ki, rajta kívül több mint féltucat vasi emberről ír a szakirodalom, akiken végrehajtották a halálos ítéletet: többek között Palotás József szombathelyi kovácsról, aki a híres Baross téri fegyveres csoportnak volt a tagja. Végezetül fontosnak tartom megemlíteni a vakmerő asszonyok budapesti, a forradalom és szabadságharc hősi halottjai előtt tisztelgő „nématüntetését” is a szovjet beavatkozás utáni napokban, amelynek szintén katasztrofális kimenetele lett. A „pufajkások” gyilkos sortűzében egy vasi asszony, Szakács Janka Ilona magyargencsi darukezelő is életét vesztette.
Összegzésül legyen szó az október 23-i tömegtüntetésekről, a forradalmi hangulat hevében elharapódzó utcai harcokról, a felkelőcsoportok hősies ellenállásáról a megszálló szovjet csapatokkal és a magyar karhatalmistákkal szemben, a vidék népe és a Vas megyeiek is tevékenyen kivették részüket az eseményekből, és ők is ugyanúgy érintettjei voltak mindazon szenvedésnek, mely a forradalom leverése után osztályrészükül jutott. 1956-nak nemcsak budapesti, hanem salgótarjáni, szegedi, mosonmagyaróvári, debreceni, szombathelyi, na meg a teljesség igénye nélkül falubeli hősei is vannak, akik ugyanolyan vakmerően álltak helyt az utcai barikádokon, a kórházi klinikákon, a laktanyákban, az átszervezett bürokrácia soraiban és az üzemi munkástanácsokban, mint a „pesti srácok”.
Forrás: epa.oszk.hu, mandarchiv.hu, kisalfold.hu
Kiemelt kép: savariaforum.hu
